Annyi, de annyiféle történettel álltam már eléd, Kedves Olvasó! Volt benne hajmeresztő, papucsszaggató, melankolikus, világtól visszavonuló. Ezúttal jelentem, egyik jelzőt sem lehet majd ráaggatni a következő sorokra. Érkezzen végre egy kellemesen szolid, szemet gyönyörködtető, lábakat ideális mértékben próbára tevő családdal vagy szólóban hozható útvonal. Kezdjük!

Történt egy napsütéses vidám novemberi reggelen, a kötelező körök letudása után az autó kerekei keletnek fordultak, majd juhéééé! Kirándulni megyünk felkiáltások közepette nekiindultak a 82-es főútnak. Győrön túl ismét nem volt sok dolguk, hiszen első településen kattogott a kézifék, honnan a túracipő feszült meg a lábon. Ott szembe az a domb! Oda megyünk?!

Aki azonban Nyúl településre érkezik, s van pár szabad perce, tegyen annyi szívességet magának, hogy nem spurizik át rajta. Hányszor csorgattuk a nyálunkat a tévé előtt még x éve, mikor a hegyi vasutak útvonalait figyelve ámuldoztunk az Alpok eldugott faluin. Örömmel hirdetem, lenne mit forgatni azon a helyen is, ami a Balaton felé vezető úton díszeleg. Igaz, nem kürtölik szét szerte a világban, ha lehet, itt most helyettük megteszem. Aki tud, jöjjön el Nyúlra és nézze meg, milyen takaros kis település! Gondosan alakított parkocska, látványos emlékhelyeik, szobraik, rendezett utak közt nem is siet az ember neki a domboknak. Csak úgy lazán csatangolhatunk felfelé és nézegetünk erre-arra. S aki keres… Például egy balkáni fakopit, ki az ősz parancsától meztelenre vetkőzött fa ágán kutatta reggelijét.

Azonban, aki ezen a vidéken jár, kötelező programként kell bejárnia a szurdokot, azaz egy 650 méter hosszú, 40-60 méter széles, 20-30 méter magas óriási vízmosást, melynek paramétereit az itt elhelyezett tábláról koppintottam le. Egy hely, mely igazi kuriózum! Olyan élmény, melytől nem vágunk hátast, csak egyszerűen rakosgatjuk a szemünket egyik helyről a másikra és elismerően bólogathatunk. Ez igen!

A völgy végén elvékonyodott az út, s elindult erdei sikló módjára be a fák közé. Kifejezetten sajnáltam, hogy kivezetett, hiszen itt minden négyzetkilométeren elrejtettek valami apróságot a turistáknak. Az, hogy tökéletesen követhető, egyértelmű jelzésekkel mutatják az utat, itt olyan természetes, mint franciakrémesen a karamell sapka. Ezen túl táblatenger navigálja az ide látogatókat… Mi több, a településnek külön turistaútjai vannak, melyek többségét madárnevekkel láttak el, erről csak egy dolog jutott az eszembe. Ide még visszajövök.

Akkor azonban még a tekintet előre szegeződött és a lábak, ahogy épp kedvük tartotta követték. Nem kell azonban hétmérföldes csizma, hogy a következő érdekességre akadjunk. Alig pár száz méter és a sűrű mögött ott integetett a Lila-hegyi kilátó. Helló! Csak nem engem keresel?

S már nyújtotta is kezét, s húzott be a frissen épített fa szerkezetébe. Egy kör, két kör és már fent is van az ember. Jaj, annak a flótásnak, ki stopperral fut fel. Itt ugyanis olyan, de olyan panoráma vár, melynél akár ki is hajíthatod az órádat a magasból, de minimum rejtsd el jó mélyre. Add át magad a látványnak. Mi itt vár, az nem a ravazdi meghitt barátságos látványa. A pannonhalmi Boldog Mór, mely azért hozza magát rendesen, még azt is vígan übereli. Ide fel kell jönni és csak nézni, nézni és nézni. Balra Győrt, azt a terebélyes várost, melyben nemsokára az adventi hangulatban fogunk oldalazni és ámulni az esztétikusan felrakott díszkivilágításon és a lézer shown. Majd előre tekinteni és látni a főutat, hol sebesen száguldoznak a masinák. Majd rápillantani erre a hangulatos kis falura. Nem kell ennél több. Jó itt fent és kész. Bámulni az egészet, tökéletes kikapcsolódás.

Egy idő után azonban a szív apró betűkkel ott lent elkezd írni. Oké, de emlékszel, hányszor láttad távolról azt a magas tornyot? Most itt van melletted, hmm? Lekászálódás a toronyból, egy kis pianós hullámvasút és egymás mellett állunk. Ő és én. Ki a magasabb? Ebben ő nyert. De gyorsaságban? S már távolodik is a háttérben, miközben, mint szardíniás dobozban a halak, úgy nyílnak ki a következő falu házacskái. Beléptünk egy másik világba.

Egy újabb történet kezdete. A hely neve Győrújbarát. Itt kérem, teljesen más ceruzával készítik az utca képet. Több benne az élénk szín. Colstokkal nézve még azt is mondhatnánk, mennyivel szebb. Valaki biztos így is tesz, s mi tagadás igaza is lehet.

 Itt már többször álltam meg a kerítések mögött és nádfedeles, tornácos hófehér házak szinte ontották még a magukba szívott tömény történelmet. Szinte látja az ember a tyúkokat kergető gyerekeket, a fejkendős nagymamát, ki épp a Rozit feji, s szinte keressük a kérges tenyerű Józsi bácsit, ki kaszáját feni hátul a sufniban. Persze azért mindettől függetlenül a csapból meleg víz is folyik, s bizony lovas kocsik helyett több pacis gépek suhannak az utakon. Örülni a mai kor vívmányainak, de mindemellett őrizni a régmúltban összegyűjtött értékeket. Győrújfalun egy sétával mindezt megtehetjük! Egyszerűen zseniálisak! Ahogy az évszázadokat finoman ízlésesen összemossák, melyet a nagyérdemű elé is tárnak. Ezen túl pedig emiatt-amott feltűnnek impozáns korabeli lakosztályok. Kifejezetten tetszett. Egy picit úgy érezhetjük magunkat, mintha – s ez a hasonlat nem véletlen – gyurgyalagot találtunk volna. Igen ám, de egy sordélynak, mely nem annyira díszes, s nem is annyira híres illendően szólva legalább annyira lehet örülni. Magyarul, ha szép igényes településen szeretnénk látni, ide kell jönni!I Van viszont olyan beállítottságú is, ki nemcsak a szemével, hanem a szívével is szeret látni. Annak való Nyúl. Aki pedig kíváncsi a körülötte kiépült világra, annak MINDKETTŐ!

Lódultak is a lábak a még itt is lépten-nyomon fellelhető jelzések után, de nem ment ám olyan könnyen mindez. Ugyanis nemcsak a hangulatos paraszt házak miatt blokkoltak a lábak, hanem az imitt-amott felbukkanó kilátások. Olyan kis meglepi szerűen előbukkant egy részlet, melyből ellátsz az útig, majd a következő nyiladék és már szemeid Komárom ködjébe vesztek el.

Egyszer csak szétnyílik a függöny, megszűnik minden gátlás. Eléd tárul a belátható táj szinte egésze. Hú, hú, hú! Itt kell lehorgonyozni, s nézni, amit csak lehet. Ezt az egészet! S köszönni a Napnak, hogy süt, a felhőknek, hogy másfelé járnak. A szemednek, hogy közvetíti feléd mindezt, köszönni, köszönni, hogy itt lehetsz, s részese lehetsz ennek az örömnek.

Az a kis piszok kíváncsiság azonban, mint apró hangya ott jár egyhelyben a fejedben, s bizergál. Mi lehet még ott előtted?! Na, jó, megint győztél. Döcögjünk előre. Indul a test, teszi a dolgát, viszi a vágyat, had kapja meg, amit akar. Hangulatos utcák és jól ismert jelzések egyvelege által kevert koktélt szürcsölnek szüntelen a lábak, mire kiállt elém egy újabb alkotás. Itt vagy francia kő, megvagy Napóleon Kilátó!

A nap utolsó célpontja, mely szintén nem olvasható a prospektusok borítóján. Lássuk hát, mivel kápráztatsz el! Ebbe a szerkezetbe feljutni nem nagy feladat. Pár lépcsőfok az egész és kész! Lássuk! Ismétlem, lássuk! Lássuk, lássuk, lássuk, lássuuuuk! Hiába, itt kérem nem jön még egy félszeg wow sem. A Győr felé elnyúló részt kopasz fák takarták, a többi pedig az elmúlt kilométerek során, s főként a Lila-hegyi események élénk emlékétől élve semmit nem hoz. Hmm. Az egész ide vezető úton viszont, mint a fenti sorok árulkodnak, csordultig tele gyűjtöttem a puttonyt élményekkel. Kifejezetten örömteli pár kilométer volt, ettől lett értelme a kirándulásnak.

Igaz, ez még csak a fele volt. Visszafelé pontosan annyi volt. Oké! Akkor nagy levegő, felszállási parancs kiadva. Lábak, vigyetek vissza, de gyorsan. Nagyon gyorsan! Indultak is a hű szolgák, s mi tagadás, ezt a pillanatot várták, melytől végre megmutathatták, mire valók. Erős tempó kezdődött, hol a pulzus a meredekséggel arányosan emelkedett. Na, még egy kapcsoló, megy ez, s már suhanás is az ismert utcákon, tornyon s erdőn keresztül. Mi tagadás, a túrákat igyekszem kör mintára megalkotni, itt viszont kifejezetten jól esett, hogy ugyanazok a szakaszok következtek. Egyszer kevés ezen a helyen végig sétálni. Kellemes hangulat, látnivalókban gazdag részek közt föl s alá is ellenne az ember. Azonban egyszer csak magasra nyújtott kézzel jelentkezett újra a Lila-hegy. Na, mellettem is elrohansz? Neeeem. Olyan szirének énekelnek abból a helyből, melytől nem lehet szabadulni. Csak fel a tetőre és jöhet az újabb ájulás.

 Amikor a lábak már dübörögnének, tolnák maguk alá a maradék távot, a koponyán túli rész megáll és pihen. Most ő mondja azt. Figyeld azokat ott lent. Ahonnan jöttünk, s ahová megyünk! Most figyelj, s innen nézd meg! Látod az egész képet! Látod! Itt az egész! Innen fentről kijön! Írd be magadnak ezt az egészet, mélyen írd be. S amikor lent leszel, s idegesít a piros lámpa vagy az, hogy valaki eléd pofátlankodik a sorba… Írd be az egészet, hiszen ez a teljes! Biztos ki akarod tekerni a másik nyakát, mert morcin nézett rád? Ha látod az egészet, akkor tényleg fontos mindez?! Oké, mehetsz tovább! Azonban ne felejtsd el az egészet! – szól a koponyán túli rész…

A lábak újra a nyakat súrolták, a lejtő meredekségétől függően hol nagyobb, hol kisebb volt a lépéshossz. Majd feltűntek az első házak, utcák és egy emberi gesztus egy idősebb úrtól. Köszönöm! Nélküle nem tudtam volna legyőzni az ugató hegyes fogú négylábút!  Suhanás át az utcákon, le egészen a parkig. Hurrá! Viktória! Ugrás be a volán mögé, pöcc, majd start irány haza.

Nagy Kornél