Képzeld el, hogy fanatikus Forma 1-es rajongó vagy. Ausztráliától Monacón át Abu Dhabiig számtalan futamra kilátogattál, de a Hungaroring kimaradt a sorból. Valahogy így éreztük magunkat egészen az idei év őszének derekáig. Ha ugyanis valakit megkérdezel, járt-e a Bakonyban, hát bizony a Cuha-völgye után a Kőris-hegy előkelő helyen szerepel a listán. Nincs mese, be kell húzni!

Történt hát egy pénteki napon, hogy családom meglepően korán huppant be a fém kaszni mögé és alig várta, hogy mihamarabb Zircen, majd azon túl legyen. E kultikus helyet két oldalról szokás bevenni. A bakonybéli útvonal kétharmada már a talpunkban volt, így Borzaváron leltük a startvonalat. A kedves kis falu széléről pikk–pakk megtaláltuk a kék jelzést, akkor gyerünk!

Óvatos tempóval indult a menet, hiszen a kora délelőtti Nap harsány színeket használt a táj megfestésére. Tavaszt idéző üde zöld szántók és az aranyszínűvé vált falevelek ideális terepet nyújtottak a bemelegítésre. Az aszfaltos út, valamint a rajta közlekedő sebes járgányok azért sokszor libasorba terelték csapatunkat. Ennek ellenére nem érkezett nyafi, sem morgás, hogy miért nyomtuk mi két lábon. Miért is jött volna? Hiszen a benzint csak addig érdemes égetni, amíg nagyon muszáj. Az egymás melletti séta során csatlakoztunk össze valójában a természettel. Ilyenkor kerülsz, mint építőkocka a játékba és válsz részese az mókának. Például, mikor egy harlekin katica raj indít rád gigászi rohamot. Mint Eger várához a törökök, úgy özönlött ránk a mindenféle pöttyösből álló veszedelem, melyre a heves kalimpálás és a sebesség sokszorosra növeléssel védekeztünk. Amint sikerült megszabadulni az inváziótól, máris egy tanya képe rajzolódott ki előttünk.

Kezdetben még csak szürke marhák hatalmas tülkein akadt fenn a szemünk, majd a csorda nagyságán, fenséges voltán. Olyan jó volt rájuk nézni. Hatalmas erős állatok, miközben olyan békésen ott legelésztek. Mögöttük pedig egy sorompó, mely mögé a látottak alapján be lehet merészkedni. Próbáljuk meg!

Amint a félkarút lehagytuk, arborétum feliratra találtunk. Egy lépés és már bent is lehetsz a hangulatos ösvényekkel szabdalt területen. A környék kertészeit rabul ejthették a közel, de főleg távol-kelet növényei, hiszen a kis táblák, melyek a vaskos lábak alatt virultak, erről árulkodtak. Amikor pedig már ki tudja, hány kilátóval fejedben erre tévedsz, hát fel sem merül benned, hogy itt pont ezen a mikro területen látsz egy újabb meglepit. Egy félbe vágott fa törzsének tetejére készítettek egy olyan kupaknyi kilátót, melytől majd elolvadtunk. Nem mindig a méret a lényeg. Főleg itt nem! Igazi klasszikus létrán lehetett felmászni rá. Tökéletes bunki, gyerekkuckó vagy épp bármi más. Azt hiszem nyakig trutyiban kerülnének a kütyügyártók, ha a mai fiataloknak ilyet mutogatnának. Ehhez képest egy érintőképernyő gagyi vacak. Hol van két tenyérnyi területed, mely, ha eljátszva és csak pár percig is, a tied! Igen, ahogy láttuk, él még a gyerekekben – és persze a felnőttekben is – az egészséges lélek, csak találni kell egy ilyen helyet és kész.

Alig, hogy el tudjuk vonszolni magunkat innen, máris újabb hangulatos fák romantikus formájában gyönyörködhettünk. Hopsz, de mi az a fenséges, de mégis ember léptékű épület? Egy étterem és hotel várta itt a nagyérdeműt, valamint egy kis tó, játszótér, park. Micsoda helyre csöppentünk. Igen ám, csak erről az órát elfelejtettük értesíteni. Ő meg se szó, se beszéd úgy faképnél hagyott bennünket, hogy még integetni se láttuk. Egyszer csak azt vettük észre, hatvan perccel távolabb illene lennünk. Oké! Akkor most becsukjuk szemünket és gyerünk innen gyorsan! Ezt nem mindenki gondolta így. Hófehér cirmi került elénk, mely pihe-puha szőrével, valamint barátságos viselkedésével megint közel negyed órát vágott ránk. Itt már nem volt mese, kitörtünk a lovakkal, istállókkal és megannyi más természet közeli társulattal ellátott helyről és kerek perec a hegy felé viharoztunk. Az óra azonban vissza se nézett, csak iszkolt előlünk. Itt bizony felvetődött a kérdés. Bevehető-e a csúcs ennyi idő alatt? Öt óra tájban már ismeretlen vidéken sötétben nyomni kétesélyes dolog.

Raktunk két bögre erőt, majd három evőkanál lelkesedést, felhörpintettük. Gyerünk! Itt most már nincs megállás! Nyomtuk, nyomtuk és nyomtuk. A táj mellénk állt! A lankás út, valamint a szemünk előtt ott ágaskodó hegy látványa mind - mind erősítette a menetet, szapora lépések, normális élettani funkciók. Ez a környék nem gyilkolja le a bakancsod… Egy darabig.

A térkép ugyanis jelezte, a belépőt itt közvetlenül a bejáratnál szedik! Amint tehát Őfelsége lábaihoz értünk, odapöccintette magát. Akkor, kezdjük! Megérdemeltek-e engem? A mozgó lépcsőt erre valahogy nem ismerik és szerencsére kirakatból sincs túl sok a környéken. Helyette kapsz egy kristálytiszta levegőt, melyre idővel egyre nagyobb szükséged is lesz. Ahogy azonban a szív is ritmust vált, a hátad mögött bontakozik ki a csoda. Ahogy egyre magasabbra jutsz, úgy kapod cserébe fokozatosan a panorámát. Hmm! Az út azonban nem élsportolóknak készült. A balatoni Kopasz-heggyel valószínűleg nem találkozott, vagy ha igen, nem egy nyelvet beszéltek. Ide ugyanis közepes szuszogás mellett gond nélkül fel lehet kapaszkodni. Semmi citromfacsarás, semmi gatyaszaggatás, csak egy combos emelkedő, melyet csak a legvégén az utolsó rövidke szakaszon, csak úgy az íze kedvéért… Ott ad neked egy odapörkölést. Csak hogy tudd, hol a helyed.

Amint azonban felértünk a tetőre, úgy érezhettük magunkat, mint a hatezer kilométerre lévő Mount Everesten. Igaz, oxigénnel valószínűleg többel rendelkeztünk és a hegy is könnyebben hagyta magát, de legalább annyian voltak a csúcson egyszerre. Alig fértünk el. Itt egy kisebb csoport, ott egy kutyás pár. Még a kilátóba is időzíteni kellett, hogy mikor férünk fel. Aki pedig itt jár, hát nézzen fel! Másszon fel, nézzen körül, de azért ne féljen, nem fog beleszédülni a látványba. Holott a Bakony legmagasabb pontja, nem azt jelenti, hogy a legszebb is. Mondjuk közepes. Ide nem a kilátásért jövünk. Szép és kész, jöhetünk le.

Viszont itt már sikerült fülön csípni az időt. Elkaptuk a grabancát! Jaj, neked! Innentől nem engedünk el! Bedobtunk egy kis nyamit, leöblítettük lötyivel, s jöhetett az ereszkedés. Az utat már ismertük, neki is eredt a család. Szinte át is lehetett volna vágtázni az egészen, csak ne lett volna annyira szééép! Az egyre kisebb szögben világító Nap egyre harsányabb színeket kevert a palettáján, mellyel megfestette szüntelen az elénk táruló utat. Húúú! Azok a barnák, nagyon barnák voltak és azok a sárgák.. Azok sárgák voltak. Mindezt ügyesen, csak hogy elájuljunk tőle, a fákról szelíden lehulló levelekkel dekorálta. Oóóó!

Ilyen hangulatban találtunk újra a tanyára, majd itt már tényleg spuri üzemmódot használva megállíthatatlanul hussantunk a kocsiig. Van, aki arról panaszkodik, hogy unatkozik egy délután. Nem is tudja mennyire jó… Csak leülni, felrakni a lábad, pihenni, pihenni és pihenni!

Nagy Kornél