Alig szedtük le pár hete a karácsonyfát, a tavasz máris ott toporog a lábtörlőn és várja, hogy valaki ajtót nyisson neki. Aligha akadhatna kedvesebb jövevény, kinek a természetbarát jobban örülhetne. S mivel lehetne ünnepelni megérkezését, mintsem egy sétával a Bakony sűrűjében.

Történt hát egy szombat reggelen, hogy családom röviddel ébredése után már a kocsiban ült, s álmos szemmel nézett a tájba. A kerekek kötelességtudóan vették fel az ütemet és ki tudja, talán még örültek is neki, hogy ezúttal a szerpentinek felé visz majd útjuk.

Bakonyszentlászló az egyik legközelebbi startvonal, honnan beindulhatunk a vadonba.  Amint megálltunk a templom melletti parkolóba, máris nyolc láb kezdte követni az innen már tisztán kivehető jelzést. Oké barátom, mutass utat!

A házak elhagyása után egy jellegtelen erdőbe vezetett az út. A bemelegítő szakaszt csak le kell nyomni, gyerünk. Ahogy meneteltünk egy vasútvonal keresztezése után azonban megtorpant a csapat. Az út háromfelé ágazott, de mindegyik úton elindulva vagy két-háromszáz métert kutyagolva egy darab jelzést sem találtunk. Vagy fél órán át, mint Bodri, ki nyomot vesztett - ténferegtünk a környéken, de az utolsó jelzésen túl a következőt nem találtuk.

Sebaj, gyerek még az idő, s a térkép egy jelzetlen csapást mutat, próbáljunk meg azon átvágni. Nagy levegő, gyerünk. Ismeretlen terepen bele a semmibe, igazi kihívás. Pláne, amikor ipszilonokhoz érsz, s próbálod kisilabizálni, melyik lehet a főág. De érezte az ember merre az arra. Hegynek föl, völgynek le, egyszer csak szembe jött a lényeg! Az út, melyet kerestünk! Hurrá!

Nagyobb tempóra váltottunk, hipp-hopp, felfaltuk az előttünk álló távot. Így találtunk rá az Ördög – rétre, hol még valamikor tizenöt éve feleségemmel kettesben csavarogtunk. A megkopó emlékeket frissekkel töltöttük fel, s a padokon némi tüzelőt is bedobtunk a nyakunk alatt lobogó kazánba. Most, hogy mindenkiben visszatért az életerő, jöhetett a patak és annak völgye.

Hmm, de leesik az álla a kisalföldi erdőkerülőnek, mikor ilyen terepre érkezik. A magas hegyek közt kanyargó víz önmagában szívet színező lelkes simogató látványt nyújt, de mindennek fejébe egy ígérettel is kecsegtet, mely ott fent a hegy teteje felé lehet. Olvastuk, éreztük, tudtuk. Ott igen, a Remete barlang… A jakoknak való emelkedővel indult a keresés. Pillanatok alatt a szív hevesen kezdett dobolni, az izmok rikoltoztak, a szemek kétségbeesetten radaroztak. Megleszel, megleszel! Mire a tetőre értünk, egy középkorú pár már kipihenten ült ott, kitől megtudtuk, ők sem akadtak a lyukra. Sebaj, átlendültünk a túloldalra, s ment tovább a kutatás. Sehol. Pedig biztos, hogy itt van! Újra vissza, egy tacsi sem csinálta volna szenvedélyesebben. Itt van, ott van? Nem, hanem amott!

Sikerült meglelni egy sárkánylakban vázának is beillő üreget. De nem voltunk ágyúgolyó formájúak, mégis kivívás lett volna a csúszós, sáros barlangból kiverekedni magunkat. Bálint kapcsolt. Apa, ezt ne vállaljuk be. OKÉ! Ereszkedjük le.

Anya már lent várt minket, így újra négyen vágtunk neki gyanútlanul a tájnak. Jöttek szépen a váú, meg a de szép szakaszok, majd egyszer csak szemünk elé torpant a Zsivány-barlang. De nem úgy normálisan, hanem hatalmasra nyílt szájjal beleásított a képünkbe. Majdnem a mandulái is látszottak távolról. A rövid rész, mely hozzá vezetett azonban klasszikus nyaktörő volt, pláne így nedvesen. Hmm. Fiunkba egyből előjött az erő. Oda fel kell menni. Nekimentünk ketten, s négykézláb toltuk, birkóztunk a gravitációval. Hol cinkosával a csúszós mészkövekkel fektetett két vállra minket, s néztük most akkor merre az arra, hol pedig mi öltöttük ki nyelvünkre rájuk és lendültünk fel akár egy métert is gond nélkül. Amikor felértünk, kipirult arccal figyeltük a túlparton maradt társainkat, kik törpévé zsugorodtak össze. Egy kis fújás után megkezdtük az ereszkedést, s ismét összeállt csapatunk.

Az előttünk álló út farkára lépve újra lelkesen indultunk, azonban a sztráda fogyókúrára fogta a dolgot, s lassan már csak az egerek, majd giliszták számára volt elegendő. Idővel a bolhák is beálltak volna libasorba, de ezt már nem vártuk meg. Inkább férfiasan engedtünk az erőszaknak, s a víznek vettük az irányt. Amint leértünk, mintha valaki kinyitotta volna a csapot és dupla adagot küldött. Na, ilyekor fogadtuk baráttá a köveket.

Holott alig tapadt meg rajta a cipő talpa, mégis egyetlen esélyünk volt a százaz lábbal való átérésre. Mint egy igazi sakk játszma, úgy lépkedtünk egyik helyről a másikra, bízva abban, hogy a Cuha nem ad sakkot. Jó kis játék! S amikor átértünk a túlpartra, fellélegezve lendültünk át! Sikerült, s már csaptuk is bele tappancsainkat az ott összegyűlt avarba, mely egyszer csak csobbant. Hoppá! Egy másodperc, s Bálint kiállt. Apa, beleléptem! Gratulálunk patak! Igazi furfangos mester vagy! Ki a franc gondolta volna, hogy a vastag falevelek alatt még a Tied a tér? Akkor innentől kezdve dolgoztassuk meg a lábujjakat, ki ne hűljenek!

Addig Réka anyával kommandózott a túlparton, s a hajszálvékony út huncutul kiszélesedett, melynek joggal örültek. Azonban, mikor már azt hitték végig tudnak haladni rajta, egy szoba méretű követ hajított eléjük, mely áthatolhatatlanul terpeszkedett előttük. Nem volt mit tenni, hátra arc, s kerestek ők is egy gázlót. Mi több. Egy speckós hídként szolgáló fán araszoltak át, mint a kedvenc lepkéink átváltozás előtt. Ott biztattuk, buzdítottuk őket, de igazi artistaként oldották meg a feladatot és ők tényleg száraz lábbal hozták a feladatot!

A mienk viszont még tocsogott, így kellett neki a tempó a hideg ellen. S lám a Bakony minderre áldását adta. Szuszogó üzemmódra kapcsolva diktáltuk az iramot, csak úgy jelentkeztek be az újabb képzeletbeli kilométerkövek, majd a Pakucs pihenő, megálló.

Innen már újra kezes báránnyá vált a táj. Kettesével, szinte fütyörészve suhantunk a fák között. A Nap meglepő módon még nem riogatott, s az óra sem fújt riadót. Kellemes, saját ritmusban robogtunk vissza a faluba, hol egy hamburgerező helyen mindenki megkapta a jutalmát.

Így kezdődött az év hegyi túrázós formában. Köszönjük szépen 2019-es Bakony! Komoly bemutatkozás volt!

Nagy Kornél