Üdvözöllek, Kedves Olvasó!  Rég volt már, hogy egy kirándulás élményeiből újabb történet született, most azonban újra megpróbálkoznak a betűk, hogy szemed elé vetítsék, mi várhat arra, ki hétvégén a természetben jár–kel.  

Egy napsütötte szombat délután családom heves fejvakarásba kezdett. Mit kezdjünk az előttünk álló pár óra szabadidővel? A válasz ezer helyről érkezett, mely mind magának követelte az időt… Tegyük ezt vagy inkább azt. De mennyivel jobb lenne ez, no meg hasznosabb az. Végül beültünk a kocsiba és alig több mint 50 kilométer megtétele után négy felnőtt láb nyújtózkodott ki belőle. No, ilyen is ritkán van, hogy kettesben feleségemmel kelünk útra, de az előttünk álló terep nem ígért szórakozást a fiatalabb korosztály számára. Az előzetes infók alapján tudtuk, itt közvetett úton jön majd a lényeg, nem egy kilátó, nyakig érő gaz vagy épp hangulatos barlang útján. 

El is indultunk hát, neki a szó szerinti ismeretlennek. Az első részben ugyanis jelzést aligha keres a bakancsos. Sőt, még térkép sem lapult a zsebben. Otthon nézegetett útvonal alapján indultunk, s kezdtük el a ráhangolódást. Lássuk! Egy hosszú egyenes út vezet ki Fertőhomok házai közül, mely frontálisan nekimegy a lápos vidéknek. Indultak a cipők, nyomdáztak rendesen a kavicsos út porába. A bevezető szakaszon semmit, de tényleg semmit nem láttunk. A fák, melyek mellettünk díszsort álltak szürke közönnyel szemléltek és nem volt kedvük így szeptember elején még az égbe sem karcolni. Olykor elhullattak egy–egy levelet, de azon túl semmi. Erre még a madár se járt. 

Amint azonban lenyomtuk ezt a szakaszt, angol ajkú kerékpárossal, majd hátizsákos vándorral kereszteztük utunkat. A természetjárás univerzális nyelvén mindkét kalandorral megértettük egymást. Egyikkel további útvonalat vitattuk meg, a másikat igyekeztünk lebeszélni a torony iránti haladási szándékáról. A fene se gondolta volna, hogy itt is összefutunk emberekkel. Amint ezen is túl voltunk, utunk észak felé fordított és egy poros füves részen élveztük az ősz minden báját.  Itt már teli vigyorral mosolygott ránk a Nap és élveztük az évszakot, mely megfestette a fák lombját, a hónapot, mely elhozta magával a húsz-huszonöt fokos komfort zónát, a késő délutánt, mely mindezt olyan színben tüntette fel, mitől ez az egész olyan nagyon valódi és értékelhető lett. Ha hiszed, ha nem, pontosan ezért jöttünk ki ide. Megnézni a valóság másik arcát! Tökéletesen megértem azt, ki szereti a pörgést. Mi több, száz százalékban tudok vele azonosulni. Az azonban csak egy szelete az egésznek. Vannak olyan helyek, ahol nem történik semmi. Hol csak sétálsz és sétálsz, s távoli falu templomának tornya szinte egyhelyben marad. Hol a szántóföldek közt az utak ugyanolyanok, s igazából csak sejted merre vagy, de viszont tudatosan vagy. Nem kerülsz az ingerek sodrásának csapdájába. Ilyenkor kezdjetek magatokkal valamit, amikor pároddal ketten lesztek. Minőségi időt tudsz megélni! Ide a folyton rohanó, törtető, zaklatott ember nem ér el, igaz nem is neki való!

Persze azért annyira nem sivatagi a környék. Lám, egyik alkalommal egy ismerős tollas miatt blokkolt a láb. Egy erős csőrű, stabil lábú széncinege méretű, de kevésbé rikító színű tollruhát viselő szárnyas ült ki egy fa tetejére. Aki volt már távcsővel terepen, annak ismerősen cseng fülében a zöldike neve. Egy igazi kellemes társaságú lény, kivel szinte minden sétán találkozhatunk, de mégis. Öröm megállni alatta, és amint kirajzolja képét az okulár barátsággal köszönti.

Azok a berkik is otthonosan mozogtak a terepen, mint ananász darabok a hawaii pizzán. Apró gombostűfejnyi szemükkel pislákoltak, majd amikor oda settenkedtünk melléjük, hopp, a rugó lábaikkal a pocsolya mélyére lőtték magukat, s csak a kavargó sáros víz emlékeztet rájuk. 

Na, jó most már tényleg induljunk tovább, szól közbe a központi vezérlőből pár neuron, s halad is vagy száz, kétszáz métert a test, majd jééééé! Hát, meglett. Igen, ezt az utat már egyszer megjártuk! Egy emlékhelyre értünk.  Ki is sétáltunk az ismert helyre, s… Pszt! Hallottad?! Igen! Jön a válasz, majd újra. Pszt! S jött újra a hang.

Aztaaa! Itt is! Megszólalt ugyanis a környék egyik bikája. Igaz, távolról jött a hang, de jött! Majd újra, s idővel újra. Egyszer csak a másik oldalról is gondolt egyet egy bika, s belebőgött a csendbe. Rövid idő múlva pedig már négy helyről özönlött felénk a hang. Látótávolságon belül egyet sem sikerült felfedezni, de azért ez sem vett el semmit az értékéből. Sőt, csak elképzelni tudtuk a markáns energikus, ősi erőtől duzzadó állatokat, amint szájukon kiáramlik az a valami, amit az ember szarvasbőgésnek nevez. Milyen egyszerű leírni. Szarvasbőgést hallgattunk. Ennyi. Mi több. Mi több? Képzeld el, hogy a Fertő–tó lábtörlőjén pihenteted portól jóllakott lábfejed. Szemeid az előtted térként elterülő kusza rétet fürkészik, mely végén az áthatolhatatlan nádas a kerítés. Mögötte tudod, ott van a tó, melynek környezete ki tudja, hány énekes és gázló madár élőhelye. Azon túl már dimbes dombok vezetik szemed neki a Hóhegynek. Ebből a képből áramlik feléd a gímbikák tájat uraló bőgése. Ahogy egy boros üveg címkéjén olvasható adott italra jellemző bemutatóból sem tudja többségünk összerakni az ízt, így ez a szolid firkálmány is halovány árnyéka csak a valódinak. Ott kell lenni és meg kell tapasztalni! Amikor pedig azt hiszed láttál mindent, egy vörös szőrmés dugta ki orrát a melletted futó kanyarból, csak hogy örökre belég égjen a pillanat. 

Az útnak azonban még csak a fele volt meg, így ha duzzogva is, de elindultunk visszafelé a faluba. Ezen a szakaszon van egy tanösvény. Aki csak ezért szeretné felkeresni a környéket… Gondolja meg még egyszer… Feledhető. Hosszú egyenes kavicsos út, rajta pár tábla. Egy haszna volt, bevitt Hegykőre. 

Ott már erősen szürkült, ezzel viszont elvitte a kirándulók népes táborát, így a kerékpárútra rátérve minimális forgalomban tudtunk nekiállni, ledarálni a maradék távot. Nem vettük azonban fel a nyúlcipőt. Mi több, komótos üzemmódba váltottunk át, hiszen amikor ilyen helyen jár a kalandor, láthatatlan érzékszerveivel pásztázza környezetét. Ahogy Balatonon sem kizárólag a tó, nyüzsi vagy épp a színpadi produkciók összegéből áll össze az élmény… Itt is több volt ebben. A Fertő-tói táj, mely legalább annyira zamatos, és karakteres, mint nagyobb bátyja az igényes rendezett házak és vendéglők, szoba kiadók, játszóterek egyvelegéből származó hangulat őszi és esti fényeit érzékelve mindent megkaptunk, mit egy bakancsos várhat. Egyszerűen élmény ebben a közegben sétálni, beszélgetni és felfogni, hogy itt vagy. 

Szépen lassan fogyott hát el csak az út a kocsiig, mely ismerősként üdvözölt. Idővel fényszórói belemartak a vak sötétbe, majd amint helyre állt a béke, a motor hangja is elcsöndesedett és végül visszaállt az eredeti állapot. Városunk is félig aludt, mire újra házai közé keveredtünk, s tudta sokáig nem maradunk majd társaságában.

Nagy Kornél