Üdvözöllek, Kedves Olvasó! Tudom, Te is dédelgetsz álmokat a fejedben. Ha egyszer ide vagy oda el fogok menni, ezt vagy azt meg fogom tenni… Van azonban, amikor elég már a majdból és a most útjára kell lépned.

Pontosan ez történt egy varázslatos nap reggelén, mikor családtagunk összes résztvevője felébredve tudta meg, igen ma elindulunk. Gyerekek rövid idő alatt menetfelszereléssel bevetésre készen álltak, csak feleségem szemében volt a maradás keserű íze. Nála ugyanis a lábak egy műtét miatt nem voltak alkalmasak a túra végrehajtására. Így hárman ültünk be a kocsiba, s intettünk pát a Kisalföldnek. A kerekek buzgó kíváncsisággal tolták be magukba a szűnni nem akaró süti kígyót. Valahol százharminc kilométer körül jártunk, mikor a helyzet komolyabbra fordult. Esztergom után Dobogókő felé így szép időben óóóriási a forgalom.

Autók és motorosok százai robogtak megállíthatatlanul a Cseszneki szerpentinhez képest maratoni szakaszon. Örültünk, hogy Pilisszentkereszt után találtunk valahol egy parkolásra alkalmas helyet. Eszem – iszom, szerelvényigazítás, majd három, kettő, egy.

Aki a Holdvilág-árokba lép, annak szája U alakot formál. Már a küszöbnél egy csenevész patak kedves játszadozásával kezdődött a séta, melyet egyre beljebb, s beljebb értünk érdekesebb- és színesebb élmények követtek. Hány, de hány könyv, honlap, brosúra, kiadvány kürtöli világgá, hogy kérem a környék egyik leglátványosabb kiránduló helye. Ez pedig már az első percben igazolódik is.

Amint azonban beljebb merészkedtünk, egy melák keresztbe dőlt fa pöttyintett oda, oké akkor kezdjük! Következő sarokban máris óriáskövek csábították Bálint kezeit és lábait egy mászáshoz. Méricskélte végtagjai hosszát, hol mit lehet elérni, miközben átjutott az egyik gigászi teknősbéka páncélhoz hasonló szikláról a másikra. Amint újra velünk lett, a szemünk nekivágódott egy kanyarnak, mely falán felkúszva szembesültünk a völgy valódi mélységével. Hú, ez már valami!

Megtorpan a tekintet egy ilyen kép láttán, s dolgoznak a neuronok, hogy felfogják a szem által közvetített ingereket. S amint úgy éreztük valamilyen szinten megbirkóztak vele, a következő kép máris a híres Meteor létra.

Ha van ember alkotta tárgy, melynek képét oly vágyakozva néztem már ezerszer s még vagy kétszer, hát az a létra volt. Íme! Hmm! Ezt a pillanatot azonban át kell élni, meg kell ízlelni, forgatni a szájban, átmosni vele a fejet, örülni a vágynak s értékelni a beteljesedést. Emiatt nem is ugrottunk neki egyből. Kezdetben bekukkantottunk a mellette ásító barlangba.

Amikor pedig kidugtuk fejünket az alagútból, szemünk máris a vasra szegeződött, mely nyílegyenesen hatolt az égbe, s csak egy dolgunk maradt. Beteljesíteni az álmot, megfogni és felkapaszkodni rajta. Azonban ez nem ment annyira, hogy hipp-hopp. Ennek pedig az egyik oka, az út első szakaszától már észlelt jelenség, Budapest közelsége. Ide ugyanis legalább annyian látogattak ki, mint május elsején a parkba. Mint egy szervezett teljesítménytúra start utáni szakaszán lettünk volna, egymás után araszolt a tömeg. Hamar megtanultuk, hogy itt nem kell mindenkinek köszönni, s attól, hogy egy terepen vagyunk, még nem vagyunk együtt. Ezt vagy megszokod, vagy fájni fog.  S ez tény. Ők ide csak kiugrottak, s ebből adódóan azon kívül, hogy sok, de sokféle csapat érkezett, amit szintén szokni kellett. Ha ezt sikerült, akkor máris átjött a hangulat. Viszont itt a létránál be kellett állni a sor végére, mint egy bolt kasszájánál, s öt tíz percig várakozni, míg mindenki leküzdötte a létrát.

Amint azonban beálltunk a monstrum alá, vaóóó! Nincs az a lift, mely tudna olyan hangulatot adni, mint ott volt! Fent voltunk, vártam a következő csodát, mely nem is késlekedett egy percet sem. A szűk kis kanyon, melyen egyes sorban siklottunk előre, s az előtted álló pár métert láttad csak. Igen, hozta, mit hoznia kellett!

Aki ideáig eljut, örülhet, de nagyon. Meseszép táj, csak úgy viszi, mint a pinty, s egy árok látványával gazdagabban, de egy álommal szegényebben indulhattunk tovább, vissza a kocsihoz. Itt kérem nincs más dolga a lábaknak, mint nyomni. Nyomni, s nyomni, de szorgalmasan. Hangulatos erdő üde zöld látványa a panorámák és egyéb csudák hiányában nem akadályozott ebben. Itt már tudtunk beszélgetni, sztorizgatni, s lám idővel már az ülésen ülve töltögettük vissza az út során elvesztett folyadékot, meg energiát. Majd brrrr…

S máris Pilisszántó tágas parkolójában állt meg újra az autónk. Elő a térképet! Idővel egy győri család érkezett le a hegyről, kik tapasztalatait felhasználva, majd még egy család segítőkészségének hála lemondtunk egy hosszabb útról, s a barlang megmászását tűztük ki célul.

Itt már érezhetően kevesebben voltak, s nem csak az előttünk haladók fejére, hanem a jelzésekre is figyelnünk kellett, melyek profin fel voltak festve. Kaptunk is egy kis emelkedőt, mely felpörgette a szív motorját és bizony a vér is intenzívebb keringőre váltott. A mesterien megfestett jelzéseknek hála viszont simán célba értünk. De mielőtt még bevettük volna a helyet, felosontunk egy szírt tetejére, s ott olvadtunk össze a tájjal. Hmm, az a kilátás! A hegység csúcsai szerteszét merre a szem ellát, közöttük pedig fővárosunk panel házai karmoltak bele az égbe. Innen spuri a barlang, mely nem volt zegzugos, mégis talán félreeső volta miatt már olyan természet közelibbnek tűnt. Itt már el tudtuk képzelni, hogy egykoron bőrruhákban öltözött ősök őrizték a tüzet.

Az óra akkora viszont már odakoppintott a fejünkre. Oké! Eddig tűrtem, hogy azt tegyétek, amit akartok, most viszont átveszem az uralmat! Holott még a b c tervek sorakoztak a tarsolyban, fityiszt mutatott, s annyit mondott. Egy célt még, semmi többet!

Oké! Kapcsoló dupla fordulatra, lábakat a nyakunkba vettük és vágtáztunk le a hegyről. Röviddel később ismét a volán mögött ülve slusszkulcs elfordítása után visszahajtottunk Esztergomba, majd Visegrád felé. Sokáig nem kellett utazni, a tábla ugyanis jelezte, kanyar. Zmmm, gyerünk tovább egy darabig, honnan eredeti tervek szerint gyalog indult volna az újabb expedíció. Viszont hála az egyik lakosnak, elmondta, hogy a következő célunk merre található, s oda négy kerékkel is fel lehet jutni. S mivel idő már a sarkunkban loholt, éltünk a lehetőséggel. A maximálisan tökéletes útbaigazításnak hála pár perc múlva egy tisztáson léptünk újra a földre.

A hely, mely pontosan ellentétes a Holdvilág-árokkal. A hely, melyet nem írnak útikönyvek, s turisztikai lapok. Sőt az út során egy, azaz egy táblát sem raknak ki, hogy merre van, sőt még az épületen sem jelzi egy betű sem, mire találtál. Ide nem kirándulókat várnak, sem bakancsosokat. Ez a hely egy kapuval elzárt terület, mely mindenkit vár, de nem turistaként!

A buddhista zen templom.  A kerítéshez érve bekéredzkedtünk a területre, hol akkor is aktív elvonulás folyt, így az épületbe tilos volt lépni. Apát helyettessel találkozhattunk, ki megengedte, hogy kívülről szabadon körbenézhessünk a területen. A zalaszántói sztúpa fantasztikus! Látványos hófehér kúp, füstülő illat a levegőben, ima zászlók az ég felé lobogva… Ez nem az a hely. Itt a lényegről szól minden! Tényleg minden. Dok Hae sunim állt meg velünk egy beszélgetésre. Amíg a gyerekek egy idő visszamentek a kocsihoz, addig ő türelmesen és készségesen válaszolt minden kérdésre, s adott tanácsot a természetjárástól... Ez nem szavakra való feladat kifejteni… Viszont, aki erre kíváncsi, az itt meg fogja kapni mindezt!

A Nap már bólogatott, mire újra elindultunk lefelé a hegyről. Kanyarogtunk szorgalmasan, mire újra a város utcáin találtuk magunkat. Ha már itt vagyunk, nézzük meg a Bazilikát. A máskor oly zsúfolt parkolók már foghíjasan várták a nap végét, s talán furcsa fintorral vették tudomásul, jön még valaki. Gyorsan be is álltunk, majd huss, felrohantunk a monumentális épület lábához. Gigantikus, lélegzetelállító! Azonban volt egy másik jelenség is, mely még ezt a képet is überelni tudta. Az pedig a naplemente volt, partedlijén a Dunával, mint masni díszelgett a Mária Valéria híd.

Az a látvány! Mi férhet még egy napba bele? Talán még egy gyors randi a barátunkkal. Le is futottunk a folyóhoz és tiszteletünket tettük. Örültünk, hogy egy ilyen eseménydús napot Vele zárhattunk. S mivel Esztergom lámpásai felgyulladtak, mi is visszabattyogtunk a kocsihoz és millió élménnyel zsákunkban elindultunk hazafelé.

Nagy Kornél