Amikor a Nap kisüt, a szél eláll és a hőmérő higanyszála lábujjhegyre emelkedik, a természetbarát nem lát, nem hall és nem érzékel semmit. Egy dolgot tehet, az pedig nem más, mint tollas barátai nyomába ered, s online figyeli, miről is szól az a szó, hogy tavasz.

Egy mesekönyvek oldaláról másolt szép délután az autó szinte odavezette magát a lipóti camping előtti pakolóba, majd csendben megjegyezte: „Tudom, tudom, most egy darabig nem mozdulok.”  

Lassan megnyílt a camping ajtaja és kezdődhetett a mese. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szárcsa, ki a többi társával együtt vígan szántotta a vizet a Holt – Dunán. A vadkacsánál kisebb, de nála dundibb szárnyas hozta a formáját. Perlekedett a szomszédjaival, rikkantott párjával, csapkodva fröcskölte a vizet, s a vízen futás művészetéből is bemutatott egy részletet. Ha egy szappanopera forgatókönyv író szemügyre venné őket, nagyobb kasszasikert hozna neki, mint az Izaura. Az extrém figura mágnesként vonzza a tekintetet. Aki szórakozni vágyik, hát a szárcsákban nem fog csalódni.

Amíg azonban a fekete tollgombóc melózik érte, hogy mindenki odafigyeljen rá, addig egy másik, nála jóval áramvonalasabb csöndesebb szárnyas épp az emberi tekintet tüzéből igyekezett kislisszanni. A búbos vöcsök nem egy exhibicionista állat. Köszöni szépen, ő nem akar a címlapokon szerepelni. Ha lehet, inkább odébb úszik. Nem kiabál, nem hisztizik, szépen békében ringatózik a vízen, s ha kedve tartja, búvárkodik egyet több mint fél percig is, egy szuszra. Ettől persze elázik a sérója, de olyan anyagból készült, melynek nem árt ilyesmi. Kidugja fejét s az a pompás tollköltemény, melyről nevét is kapta, pontosan ugyanúgy állt, mint merülés előtt.

Vannak azonban olyan vizes élőhelyen élő tollasok, kiket aligha láttunk szörfözni vagy még csak úgy pancsizni sem. Pedig ha valaki, hát a barna rétihéja úgy kötődik a nádasokhoz, mint tokaji öt puttonyos a szőlőhöz. Ő ugyanis az egyetlen kampóscsőrű, mely a nádasban költ. A közepes méretű ragadozó többnyire alacsonyan imbolyog a nádas fölött és éles szemeivel mindent les, ami csak a csőrébe akadhat. Jerry és a többiek igencsak összesúghatnak, ha az ő árnyéka vetül rájuk, de kisebb madarak sem táncolnak örömükben a vele való találkozáskor. Mi több, békákat is az utolsó földi útjukra kíséri, ha találkozik velük.

Azonban a madárvártának két oldala van. Egyiken ugye nagyobb tollasok randalíroznak, a másikon pedig kisebbek hirdetik a leghangosabb évszak eljövetelét. Közülük is talán a legvirgoncabb csapat a seregélyeké volt. Hú, szegény tollas, a közvélemény nem foglalja aranyba nevét. Hála az internetnek csak bíztatni tudok mindenkit, keressen rá Hermann Ottó írására: A madarak hasznáról és káráról c. könyvében. Az tény, hogy ősszel megdézsmálja a szőlőt. Ezt senki sem vonja kétségbe, de táplálékának majdnem kétharmadát az ember számára káros rovarok teszik ki. Aki pedig nem termeszt szőlőt, s még őszibarackot sem, hát marad a vizuális élvezet, mert ugye van mit nézni rajta.

Főleg közelről látni mintás fekete ruháját, melyen csak úgy táncolnak a fénysugarak. Ha úgy gondolod Kedves Olvasó eleget láttad, hát hallgasd ezt a mókás nótást. Ő ugyanis nem csak a saját dalait fújja. Lekoppintja a szomszédban hallott mesterek műveit is, s így március végén is büszkén fújta a sárgarigó örökzöld slágerét. Aki pedig seregély fun szeretne lenni, sőt hasonlítani szeretne rá, hát elő a partvist, porszívót, felmosót. Náluk ugyanis kérem, olyan rend van a fészekben, hogy az csuda! Azt nem árulom el, hogy a fiókanevelés során hogyan, de különböző tökéletes módszerek alapján ürülékkel nem szennyei be az odúját. S még akkor nem beszéltünk a reflexeikről, a többi emberi szervezetet lepipáló képességeikről. Na, jó csak még egyet! Minden segédeszköz nélkül, saját erejéből hetven kilométer per óra sebességgel tud közlekedni!

Azonban nem csak ők töltötték be a teret. Vidám zöldikék is fújták kitartóan a huszonegyedik században riasztóvá vált szót: Zsíííír, zsííííííííír! Ők nem kerteltek, zsííííííír, zsííííííír. Nyomták lelkesen. Persze, hogy megáll ilyenkor a természetbarát és kerekre nyílt mosolygós szemmel figyeli a zöld madárkát. Hogy miért jutott ilyen az eszébe? Fene se tudja, pláne úgy, hogy ő elsősorban vega. Étlapjának húsz sorából tizennyolcban gyommagvak meg hasonlók találhatók, s csak fiókáinak etetésekor lapátol össze némi proteint, mert ugye nekik azért fel kell nőni valahogy. Amúgy köszi, meghagyja nekünk a csülök sültet.

A kíváncsiság azonban oldalba akasztott, s mivel még volt idő bőven, egy kis rövid sétálásra hívott a nádas partja Dunaremete felé. Nincs messze, s kifejezetten jól esett a korzózás. Meglepő módon azonban nem sorakoztak be újabb, s újabb fajok. Persze egy – egy rozsdafarkú meg hasonló elszólta magát, de a hosszú menet sorokban érkező újak elmaradtak. A legvégén volt pár barna réti, mely riogatta a környék madarait, de több nem. Egy győri középkorú természetfotós pár jött azonban szembe, majd csatlakozott, s hárman róttuk tovább a köröket. S mivel a naplementéhez már csak másfél óra volt, hát kiléptünk, mert az esti beágyazást a lenti kilátóból szerettük volna megcsodálni.

Még időben elértünk a lesre, s jöhetett a behúzás. A finálé, mely felrakja a koronát az egész napra. A madarak pedig jöttek. Kezdetben csak az eddig látott fajok, majd beült elénk egy igaz vándor, a vörös gém is. Hmm! Igen! Ő látványa során felesleges koptatni az agyunk kerekeit. Akár csak a varázslat befogadásával, mely az esti ceremónia körül zajlott. Ott nyugodtan konzervnyitó segítségével nyisd ki a koponyádat, vedd ki a benne lévő pudingot, csomagold és rakd be a hátizsákba. Jöhetnek a többi azon túli dolgok. Amikor csak nézel, s nem mondod meg mit. Amikor érzel, s nem analizálod, nem fogalmazod meg. Csak jön. Tökéletes állapot!

Ott kérem könnyű ezt gyakorolni, hiszen a szőnyeg, melynek ösvényén egyre beljebb és beljebb lépkedsz, elvezet erre, s egyszer csak hopp, a Nap is elköszönt, s az alkalmi társak is búcsúra emelték kezüket. Igaz, hazafelé kellene indulni.

Lassan indulnak be az ízületek, mint egy lokomotív, döcög előre lassan a test, mígnem régi ismerősök sziluettje rajzolódik ki a szürkületből. Persze, hogy örömmel áll meg az ember, s gyújt rá egy sztorira, melyet újabb, s újabb követ. A nádas már magára húzta sötét takaróját, mikor újra a kocsi felé lépett a láb, s mire az ajtaja kinyílt, már az erdei fülesbagoly szólt le a fáról. Húú, húúú

Van az a marok, mely gyengéden tart, de valahogy mégsem iszkolsz ki belőle. Ezt pedig Lipótnak hívják. Mely annyi, de annyi élményt ad… Persze csak annak, aki hagyja magát…

Nagy Kornél