Kampós csőrök, erős lábak, vad erők, oly sok csoda és ámulat. A sasok! Egy misztikus, egyben valós világ, hol a nyers természetben megjelenik a szárnyalás könnyed büszkesége. Mi ez, ha nem varázslat!

Fülig érő szájjal pillantottam meg Spaki sms-ét, ki írta, idén ismét sasokat megy számolni, s vele tarthatok. Ha van az a program, melyért érdemes tisztára írni a szombati napot, hát az a sas szinkron. Így történt, hogy reggel kilenc óra nulla perckor a Dunakiliti erőmű aszfaltján találtuk magunkat. A bakancsok örömmel topogtak az ismerős terepen, majd a szemek felvették az Winettou filmekből lekoppintott messze néző pózt. S lám érkezett is az első számolni való, nem is akárki személyében. Rétit sodort elénk a madarász szerencse. Ha van lény a Földön, melyet a sas szóval illetnénk, hát ő lenne. A madár! Melynek hímje három-öt, tojója négy, s akár majdnem hét kiló. A madár, melynek szárnyfesztávolsága kis híján eléri a két és fél métert. A madár, mely örvendetesen szaporodik az országban, s költő számuk csupán még így is csak háromszáz körül mozog. A madár, melyet a természetvédők foggal és körömmel védenek, na meg egymillió forint természetvédelmi értéknek nyilvánítanak. Mindezen adatok csak elszórt rizsszemek a tányér közepén díszelgő sült zöldségek körül. Aki ugyanis ránéz, mindezt kukába dobja, marad a lényeg, a látvány, a madár!

Amint messzi távolban szépen méltóságteljesen eltűnt, szinte azonnal érkezett a következő réti sas. Vaó! Szólt valaki nekik, hogy felvonulás lesz? Igaz ő is messziről kacsintott ránk fél szemmel vagy talán még úgy sem, ki tudja. Egy biztos, az óriási termete ellenére őt is elnyelte a végtelen messzesége.

A karóra másodperc mutatójának még elszédülni sem volt ideje, mikor újabb sas kopogtatott be a látóhatár tágas terének peremén. Ő azonban Stallone vért ivott reggelire, hiszen egyenesen előttünk húzott el. A szakirodalom szerint akár kisebb is lehet a rétinél, de ilyen távolságból mit sem számít mindez. Az viszont annál inkább, hogy Felsége ritkábban látott szárnyas errefelé, s bizony a hazai állománya is alulmarad a rétinél. A parlagi sassal találkozni igazi megtiszteltetés, mármint nekünk, embereknek. Egy ürge vagy épp nyúl, ha lehet, eltekintene ettől a lehetőségtől. Mi viszont örültünk neki, s meg is feledkeztünk, hogy bizony nemcsak ő, hanem a hideg is errefelé jár. Amint azonban „csönd” lett, máris ott termett mellettünk, meghívott egy didergésre. Tovább mentünk négy keréken egy darabig, majd komolyabbra vettük a dolgot és szerelvény igazítás következett a tél megjövetelének jegyében. Mint jégkorongkapusok indultunk újra útnak.

A mellékághoz érve vidám kacsák fürödtek a csöppet sem nyári Balatont idéző vízben. A dermesztő szél sem talált fogást rajtuk, úgy ringatóztak a vízen. Jéé, ott hátul! A kendermagos récék tudják jól, tutaj nélkül a mifélénk nem fog közeledni hozzájuk. Nincs is mitől félniük, a tőkés réce termetű madarak védettség alatt állnak. Velük elsősorban télen találkozhatunk, amikor északról megérkeznek.

A kíváncsiság azonban újabb utakra invitált, melyet a hidegérzet bólogatóan jóváhagyott. Oké, oké, mozgolódjunk, keringessük meg egy kicsit a vért. Egy újabb mellékághoz érve ötven bütykös hattyút árult el egy jéggel még nem borított terület. Mi több, Péter még egy rókát is látott közelükben, ki nem fente rájuk csillogó fehér fogait. Erről az esetről is lemaradtam, ahogy oly sok minden másról. Ezért is érdemes profival a terepre menni. Látni hogyan dolgozik, mire figyel.

Hatalmas különbség volt közöttünk, amíg ő az egész belátható légteret figyelte, s egyaránt fontos volt számára a százötven méterre, valamint a másfél kilométerre szálló szárnyasok, addig engem a közelebbi példányok kötöttek le. Spaki bármilyen kis pontra ráfokuszált, s már mondta is, melyik faj. A hattyúkat is rendre átnézte és jegyezte fel a gyűrű számát. Igen, ezt is érdemes ellesni tőle! A fajismerete is fölért több könyv tartalmával, amit nem őrzött lakat alatt. Szívesen mesélte el, melyik fajnak mi a jellegzetessége.

Milyen nagyszerű emberek is élnek! De nem mindenki ilyen! Sokáig kell ízlelgetni Kovalszky sorait, miszerint az emberek „mind értékes, de nem mindenki ért”. Ha egy kicsit megkapirgáljuk a viszonyunkat egymással, bizony hamar homlokon vághat, mennyire igaza van, csak ez nehéz, s sokkal egyszerűbb lehülyézni őket. Pedig minden embertől lehet tanulni, ha mást nem, hát lehetőséget arra, hogyan kezeljük a nehéz embereket. Márpedig ha ezt megtanuljuk… Vannak viszont sportolók, vagy (és) életüket már harmonikusabban élők, meg madarászok, kik tálcán kínálják tudásukat, melyről bárki példát vehet! Ha az Ő társaságukban osztozhatunk, máris nem a de sok marha van körülöttem című programot futtatjuk, hanem a de jó lenne annyit tudni, mint ők szoftvert frissítjük.

A madarak erről mit gondolnak, nem tudom, de hogy kíváncsiak voltuk rá az biztos, így elindultunk a falu felé, ránéztünk a két hídra és a mellékágra. A tél itt már kivillantotta macska karmait, s az arcba maró szél emlékeztetett havas regények hangulatára. Nem volt a kabáton gomb, cipzár, mely magányosan lifegett volna. Feszült minden a helyén, mi is törtünk előre. A környék récéi, kócsagjai azonban ezt annyira nem támogatták. A távoli szürke gém mozdulatlanul figyelte, merre lesz az arra, a kacsák azonban hátra arcot fújtak és elvonultak a térségből.

A delet egy órája ütötte a harang, mire újra a négy kerék fölött találtuk magunkat. Kikapcs, bekapcs, s máris forogtak a kerekek egyszer erre, majd arra, s ha jól emlékszem amarra. Az aszfalt elfogyott, jött a sár, melyet a fagy keményre parancsolt. Itt újra előkerültek a távcsövek, melyek előtt újabb ragadozók jelentek meg. Élvezhető távolságba került egy sasoknál valamivel kisebb vékonyabb szárnyú ragadozó. Az ő nevét gyakrabban halljuk közszájon forogni, más fajokra vetítve. A kánya egy nagyon ritka madárfaj Magyarországon. Vörös kányából jobb években esetleg két számjegyű madár költ. Nekünk ott volt a szemünk előtt. Hmmm!

Ezt a pillanatot nem lehet és nem is kell felül írni! Mint a habos sütemény, melynek mogyoró van a tetején! Hamm! Köszönjük szépen jól esett!

A kocsi kerekei egyre gyorsabban kezdtek forogni. Néha még megálltak, de az irányt már nem tévesztették el. Egy kicsit még zötyögött, majd jött az aszfalt, s a gyorsulás haza.

Egy huszadik századi robot rugalmasságával ért fotelt a test, s hámozta le magáról a káposztalevelekként ráboruló ruha sokaságot. Idő kellett, mire a vér rájött, a lábfejbe is becsoroghat, s újra mozgatni lehetett. A család már otthon talált, de az elme nem tudta követni ezt a sebességet és még egy jó ideig a sasok között maradt.

Nagy Kornél

Ahogy a nappalok rövidülnek, úgy csukódnak be a távolabbi célpontok ajtaja. Ősz derekán már csínján kell bánni a kilométerekkel, mert bizony könnyen nyakunkba kapjuk a sötétet. Így hát leporoljuk a régi emlékeket őrző területek nevét és ezeket kell beírni a vezérlőbe.

Ha turista lennék, és a Szigetközbe mennék Hédervár kastélya előkelő helyen szerepelne a megismerésre váró helyek listáján. Egy gyors parkolás után közepes felszereltséggel indultam a kastély parkjába nem álcázott szándékkal, miszerint az összes lényt, akinek szárnya van és csipog, bizony megnézem. A gigantikus faóriások, melyek az előszobában fogadtak egy pillanat alatt eltüntették ezt a gondolatot.

Nagy levegőt vettek, majd lényükből kevert varázsport fújva az arra haladóra megbabonázzák, s onnantól kezdve csak őket figyeled, semmi mást. Nézed a középkori várak vaskos tornyait idéző törzsét, a világ minden tájáig elérő terebélyes karjait, az eget tartó koronáját. Hogy lehet ekkora egy élőlény? Az ember egyből rájön, mit érezhet egy csivava. Szinte megszeppenve egér módjára bujkálhatunk alatta, miközben idővel a sárga épület is előkerül. Látványos kis viskó, de a szemek már a mögötte található park lakóit kutatták.

A műút mellett egy kerítéssel elválasztva igazi csodavilág tárul az ember szeme elé. A fák itt is kikövetelik maguknak a figyelmet, de imitt-amott lassan az egész táj lomha szépségében fürdeni kezdhetünk. Az eredeti elképzelés felrémlik, itt vannak madarak is? Válasz azonban nem érkezik. Sebaj, távcső helyett az erdő egésze adja a feladatot, ismerjük meg.

Zizegve énekelnek a falevelek a talpak alatt, s erről-arról sétálók közelednek. Állj csak, mi történik itt. Bármerre nézek mindenhol kisebb csoportokban sétálgatók, ők azonban mintha a lényegért jöttek volna ide. Csendben csodálkozva az erdő hangulatát átvéve örülnek, hogy itt lehetnek. Köszönöm nektek kilátogatók, hogy engedtétek élvezni az erdőt és a csendet. Sok - sok éve még azt hittem, a magányos vándor életre való idea, ki szólóban mindentől elszigetelten rója a köröket. Idő kellett hozzá rájönni, ez így nem életképes.  Együtt és egymásra utalva élünk.  S mennyire szorosan? Ha valaki rám köszön mosolyogva, hát felvidul ott belül valami. Héderváron itt és akkor mindenki szépen, szinte suttogva élvezte az erdőt, s azt hogy más is így viselkedik. Az éghajlatváltozást megállítani egy személyként nem nagyon tudjuk, de másikra mosolyogni és köszönni igen.

A természet ebben is segít! Maximálisan egyetértek azzal a gondolattal, hogy amit etetünk, az hízik. Aki egy séta után megkerüli a kerítést, majd az egész parkot és hátul is körbenéz, az ősz egyik leglátványosabb jelenetét figyelheti meg. Ahogy a sárguló falevelek elindulnak lefelé talajt színesítő társaihoz csatlakozva, a Nap oldalról bekíváncsiskodik, hiszen ezt ő is látni óhajtja. Földig érő kezeiben ecsetet tartva színezi meg közben az egész tájat, miközben annak szívében egy patak döcög át szépen komótosan.

A leírásban kissé giccses, de ez csak a betűvető tehetetlenségének a salakja, valójában minden pillanata tömény élvezet. Aki pedig ezt lapátolja be lelkébe, hát ezzel hizlalja. Rajta hát! Lehetőség van bőven!

A bicikliútra kiérve ugyanis visszatérőbe indultam, de nem sokáig. Innen ugyanis csak egy ugrás a Kont-fa, melyről szintén híres ez a község. Egy tábla is jelzi az erre látogatónak, ha itt letér, az út végén egy hatalmas fa várja. Semmiképpen ne hagyja ki, akit erre vezet útja. Nemcsak azért, mert közel van, hanem mert kellemes és látványos hely.

Az este azonban már a környéken lófrált. Be kellett gyújtani a rakétát, mely a kolorádóbogár szobrától a falu szélére sodort. Útközben fura érzés volt egy ismerős falu ismeretlen útjain bandukolni, de hamarosan a Mosoni –Duna baráttal sikerült újra találkozni. A folyó tette a dolgát, azaz úgy, ahogy kell egyik irányból folyt a másikba. A partjára érve megérkezik az ember, de jó újra vele. Félrevonulni, s nézni őt.  Ahogy a köd leheletvékonyan rásimul az vízre. Nem érinti meg, de mégsem tudsz betenni közéjük még egy hajszálat sem. Tökéletes harmónia. Boldog rab lesz az, kit egyszer mindez megérint, nem is akar menekülni tőle.

Idővel csupán a kíváncsiság rángatja ki az embert ebből a közegből, tudja, találkozunk még! Indulnak a lábak, hajtják végre a parancsot, mélyen belehasítva az erdő közepébe. Ott azonban már az este vette kezébe a karmester pálcáját és ő diktálta az eseményeket. Kellő szigorral és határozottsággal kezdte meg a sötétítést, melyet a terület rendre végre is hajtott. Eljött a pillanat, fejet kell hajtani az erő előtt, hátra arc.

A lábak ismét fokozott szerepet kaptak, s vittek ki az aszfaltcsíkra. Innen idővel már világítás mellett trappolt tovább a test, egészen a kocsiig. A kerekek elindultak, s hazáig gurultak.

Nagy Kornél

Van egy hely a környéken, melyet elfoglalt egy tölgyfa hadsereg és úgy megtetszett nekik, hogy végül ott maradt. Kiterjesztett terebélyes ágaikkal őrzik a térséget a kíváncsiskodó szemek elől, s csak annak tárják fel bájaikat, kik veszik a bátorságot és bemerészkednek vaskos ajtain.

Ide utaztam egy nap reggelen, ezúttal egyedül. A ravazdi parkoló után a templomot elérni nem nagy kunszt. Ráhangolódás jegyében folyt le a szakasz, melyet további aszfaltos rész követett egyre feljebb. Az út porára szomjazó többnyire méltatlankodik, ha kopog a lába alatt a talaj. Nem kőbe vésett szabály (lásd vértesi örvös légykapós sztori), de többnyire nem ájulunk el tőle. Itt is voltak icipici meglepik, de felsóhajtottak a bakancsok, mikor végre a jól megérdemelt löszt kapták. Így máris más, s majszolták is mohón a térdet is megmasszírozó talajt, miközben az út egyre beljebb süppedt a földfelszínbe.

Mint a homokozóba bottal húzott árok, úgy mélyült az út egyre bejlett. Kezdetben csak derékig ért a mélység, végül távolról nem is látszódott a turista. Bizony kijutni sem lett volna egyszerű, ha épp ez lett volna a terv. De ilyesmi meg sem fordul a fejében, ki boldogan nyugtázta a mesterien jelzett ösvényeken, micsoda luxus, mehetünk tovább.

Az út néha a miheztartás végett kikacsintott az aszfaltra, majd mivel láthatta, az nem volt jó ötlet, uzsgyi, vissza. Az árokban törtetni főleg egyedül üdítő élmény. Átveszi a test a táj hangulatát, s minden apró megnyilvánulásnak súlyt ad. Hopp, ott valami zörög, mi lehet az. Ja, csak egy tölgyfa makk zuhant le a fáról, minden oké. A másik oldalról ismét egy csörgés, ja, egy másik makk. Rövid idővel hozzászokik a fül, s ahogy a városban engedi fülén kívülre az utca zaját, úgy hagyja riasztás nélkül az elpotyogókat. A puha földbe vájt lakások azonban csöndben, de feltűnően jelzik, ez a térség nemcsak fák, hanem az állatok otthona is. Kisebb, sőt nagyobb vájatok nyílása tátog s teszi fel a kérdést: - Ki lehetett odabent? Az óra az út elején még nem tesz nyakörvet a túrázóra, s engedi, játsszál csak kedvedre. Nincs, ki oldalba bökjön, elég lesz már, szép a gomba, de menjünk már tovább. Lehajolhat mókus méretűre a Sapiens, s jé, innen sokkal másabb az erdő.

Dolgozik a fényképezőgép, de tudja jól, ezek csak képek. Az érzés, melyben ott részesül az ember, meg nem jeleníthető, szavakba nem fogható. Legalábbis részemről. Van egy-két profi masinakezelő, ki vissza tud hozni ebből a hangulatból valamit, olykor a megélt pillanatokat hívja vissza. Örök élmény volt Győrben Máté Bence fotóiból készült kiállítás, mely be tudta tenni a városba a természetet. Kint terepen erre szerencsére nincs szükség. Ott minden lehetőség adott, csak a belső szoftvert kell ráírni, s jön a csoda. Az viszont jön, s jön.

No, meg a következő szakaszok, melyek jelzik, itt bizony újabb település, Sokoropátka következik. Erről a térségről már kevesebb turista dobja be közkincsnek élményeit, s a netről sem lehet lelesni a következő tájak látványát. Nyitva tehát a nagy kérdés. Az utolsó pár méterről szinte belevágódáskor vesszük észre, hogy lakott településre értünk. Lesz időnk felkészülni?

Az út csak visz, a kérdések ott lebegnek, mikor, melyik kanyar után, hogyan? S lám, a függöny széttárul, s aprajafalva felsejlik a messziségben. A térkép azonban odaveti mellékesen, ha nem vagy rá észveszejtően kíváncsi, akkor ejtsük a mini expedíciót. Az út ugyanis még előtte elindul visszafelé.

Óra nem ordít, a lábak rendbe, de olyan kellemes volt póráz nélkül csavarogni, ne bújjunk bele önként. Egy rövid hami, majd kanyar, s jöhetett a vadászház mögötti pihenőhely padokkal és emlékművel.

Újabb aszfalt következik, majd ahogy eddig tökéletes egyértelműséggel kanyar, gyerünk újra az erdő belseje. Itt aztán újra visszaállt a várt táj. Elsőként vállszélességben lehetett haladni, majd elefántcsorda tört utat, szabadon lehetett lófrálni.

Ezután szerelmes fák közé húzták be az utat, s a párok a turisták feje fölött ölelkeznek hosszúra nyúlt karjaikkal. Ez ám a romantika! Az ősz itt is tette a dolgát, színes ruhát öltött rájuk, kiknek forgatagában halad tovább az út.Egy–egy széncinege csapat akasztott meg, no meg a szajkók, kik valahol a környéken szabadulhattak ki egy óriási szállítmányból, mert mindenhol ott voltak. Rikoltoztak, méltatlankodtak jó, jó megyek tovább. A makk nagy úr, s volt is velük dolguk bőven. Spájzolni, raktározni télire. Így lett hát a neve első erdész. A hegyi csendőr is tiszteletét tette a környéken. Egy karvaly húzott el sebesen a fák koronája fölött, keresve a kevésbé éber uzsonnáját. Mivel nem tartoztam étlapjára valók közé, csodálattal töltött el figyelni röptét, de máris más lenne a felosztás, ha esetleg időutazóként a triász korban valami sárkány tette volna mindezt.

Így viszont nyugodtan érkeztem Jánosházára, melyet megpillantva ledermedtek a lábak. Egy termetes tisztáson impozáns elrendezésben tárult elém a pihenő állomás. Váó!

Szemet gyönyörködtető helyről lassan tipeget tovább a láb, majd egy jelzés, még egy, no meg még egy. A szemek, ahogy kell tovább keresték, de nem találtak semmit. Mi történt? Eddig tökéletesen mutatott mindent. Hosszabb táv után egy megkopott jelzés visszaadta a remény sugarát, de mivel más évjáratú volt, kétségek támadtak. Biztos? Gyerünk tovább rajta egy darabig, majd az is elfogyott, mint az idő. Akkor mi legyen. Kóválygás erre-arra, majd telefon haza, a megbeszélt időpont úszott. Majd, amikor a csüggedés halovány jelei felerősödtek, módosított (egyben hosszabb) útvonal lett az új cél, az a kis hamis egy nem várt helyen kidugta az orrát! Na, mi van, jót bújócskáztunk? Apukáddal! Nagy levegő vissza eredeti menetrendre, csak csúszással, gyerünk tovább.

Itt már nem volt ingyom-bingyom. Az óra messze elszaladt, s az út során hasonló sztorikra is kellett még plusz tartalék, így pulzus feltekerve, lábak percenkénti fordulatszáma növelve, had szóljon. Őrölték a vádlik az alájuk tolt távolságot keményen. A szemekből még két párat növesztve, mint egy radar keresték, s fogták be az újabb jelzést. Amint meglett a következő, kiadták az ukázt a lábaknak, oda! Megvolt, jött a következő, oda, s így, csak így tovább. A fülek sem vonultak el pihenni. Hallottad, szólt át az egyik a másiknak! Ez nem makk volt! S a szemek már igazolták is két szarvas látványában.  A rövid megtorpanás után újra tempó, s még több tempó. Suhant a test a fák között, mire házak képeit jelentették a szenzorok. Oké, energizáló kapcsoló vissza normál üzemmódba, minden rendbe.

Ravazd települt átszelve az utcáin járva nem fogott el az édeskés nyúli hangulat. Itt is találni csinos vagy épp kifejezetten látványos portákat, sőt vannak, ahol kifejezetten többet. Átkelni rajta, elballagni előttük pompás, s ez akkor pont elég volt. Az elmúlt órák történései bőven adtak elég fantasztikumot ahhoz, hogy amikor este lecsukódott a szem, tudja, ennél tartalmasabban aligha tölthette.

Nagy Kornél

Mitől lehet szép egy kötelességektől zsúfolt nap? Szóljon erről egy a következő történet.

Egy hétvégi napon családunk összes tagja pár négyzetméternyi helyre zsúfolódott, mely alatt négy kerék forgott sebesen, hogy a legközelebbi nagyváros bevásárló központjainak fényében lubickoljon. Fejest is ugrottunk egyből az embertenger kellős közepébe. Gyorsúszással igyekeztünk „a” pontból eljutni a „b” be, majd a „c” be. Öröm volt kikecmeregni a közeledő és távolodó tömegből, mellyel, ha tetszik, ha nem mi is vízcseppként olvadtunk össze. Vagy inkább olajként, mely igyekezett ebből kiválni. Persze felvetődik a kérdés, miért nem asszimilálódik, vegyül, alkalmazkodik a természetjáró jellem ezzel a jelenséggel?

A választ Nyúl parkolójának elhagyása után kaptuk meg, ahol a nyolc láb első körben döcögősen lökdöste magát előre. Amint azonban a 82-es út faképnél hagyott és futott tovább Veszprém irányába, rendezetlen alakzatban négyen egymás mellett kúsztunk fel a dombra.

A zsúfoltság megszűnt, a pofánkba meredő reklámok helyett a kopott zöld ruhájú fák álltak és csak akkor láttad őket, ha kívántad és rájuk néztél. Nem gáncsoltak el, nem másztak rád, csupán ott voltak és engedték, hogy megfigyeld őket. Mint egy hálótól megszabadított fenyőfa tárul szét ilyenkor az ember, s megy egyre csak feljebb. A lehetőségek tárháza is kitárult például abban, hogy a mellettünk futó olykor akár két méternél is mélyebb árokba be lehet mászni. A térkép közben folyamatosan lapoz az ember fejében, mikor merre hol föl, hol erre, no meg arra.

A cél aznapra könnyűszerrel hozható volt, csupán a Gerha keresztet kívántuk elérni, s ahogy a bemelegedő izmok kezdtek rendesen dolgozni, úgy tűnt egyre közelednek. Nocsak, egy veterán csoport ereszkedett le. S ez az a pillanat, mely megadja a felső kérdésre a választ. Ismeretlenként üdvözöltük egymást, s vagy negyed órán át ömlött a szó. Természetesen ahol ezer ember van, nem lehet megtenni mindezt, csak ahol elvétve találkozunk túratársakkal. Azonban azok a piros pozsgás arcok az életörömmel csordultig teltek! Itt tudja meg az ember mi a jó, s amikor csak lehet, ebből kér.

Mindennek a mértéknek az alapja, így idővel ők arra, mi erre folytattuk utunkat. Az ösvény csordultig telt kanyarral, no meg az ősz egyik legértékesebb ajándékával, a dióval. Le is táboroztunk egy bőséges termést hozó fa alatt, s a talpak ropogtatni kezdték a kemény héjat. Az tény, hogy több fogásos vasárnapi ebéd íz és kalória tartalma felülmúlja az uzsonnánként, de más lapra tartozik. Ott a spontán jött kincs, valamint a megszerzéséért vívott küzdelem keveredett össze a dió bemajszolásával. Aki egy nagyobb darabot tudott egészben kicsenni, máris büszkén mutogatta, majd hopp elnyelte a fogak mögötti szakadék.

Azok a fránya lábak azonban türelmetlenül toporzékoltak menjünk már, menjünk! Újra elindult a szerelvény egyre csak följebb. A házak egyre szellősebbek lettek, majd elmaradoztak. Az út kísért egyedül fel egészen a keresztig. No, megjöttünk, s mivel hipp hopp itt voltunk, az eufória ezúttal elmaradt.

Az este azonban úgy néz ki, nem. A táj kezdte magára húzni szürke lepedőjét, mely alól iszkolni kezdett a fény. Ismerős terepen ez nem okoz gondot, de azért bólintottunk neki, s egy másik úton szépen lassan leereszkedtünk.

Családosan Nyúlon csavarogni teljesen más, mint egyedül. Ilyenkor a figyelem elterelődik a társaira, s főleg velük beszélget, s mókázik a túrázó. A falu azonban ennek ellenére nem dobta be a durcit. Attól, hogy összes érzékszervünkkel nem rá hangolódtunk, adta önmagát. A mesés házak barátságosan mosolyogtak ránk, s bizony az utcán közlekedők is előzékenyen köszöntek.

S milyen lámpafénynél bandukolni lefelé? A következő nyúli túrán elmesélem!

Nagy Kornél

Ahogy a természet ezerféle okot ad arra, hogy szeressük, úgy ezerféle képen lehet szeretni is. Ezúttal nem hátizsákkal és madárhatározóval indulunk útnak, hanem egy kicsit másképp.

Történt hát egy vasárnap hajnalon, egy szigetközi város pár házában korán felkapcsolták a villanyt, majd teafőzés és a végeredmény elkortyolgatása után spéci zokni, s rá különleges cipő került. Halkan, de lendületesen indultak ki a lábak az utcára, majd bemelegítő funkcióba kapcsolva kezdték emelni a tempót. A lovarda előtti bicikliút felé még véletlenül sem tévedt senki. Csak a cipők halk dobogása hallatszott megállíthatatlanul a sarki boltig. Itt stoppolt a vándor, nyújtani kezdte munkára váró alkatrészeit, miközben a szeme a park felöl érkező utat fürkészte. Hamarosan… Pattogás és nyújtás, pulzusszám emelés és startra kész állapot… Majd szürkületben kirajzolódó kép, jöttek!

Alig hat óra múlt és megérkezett a futókból álló csapat, melyhez bárki csatlakozhat, kinek van két lába, no meg egy tüdeje, szíve, az viszont nem árt, ha jól működik!

Köztük érkezett egy sportoló, egy atléta, egy (Laci most ne figyelj ide J) ikon, kinek szavára sokan odafigyelnek, s teljesítménye mutat példát nap, mint nap számtalan versenyző futónak és amatőr lelkes szaladgálónak. Őt kérte meg a Vándor, hogy válaszoljon pár kérdésre.

Az első szinte kínálja magát, Laci melyik napszakban szeretsz a legjobban futni?

Nekem a reggelek jönnek be, mert korán ébredek. Ilyenkor még üres a gyomor és semmi sem vonja el figyelmemet az edzésről. Régen még nem így volt, de nagyon jól hozzá lehet szokni a reggeli sporthoz.

Most, hogy Arakig futtok, meddig látod magad körül a tájat? Hol van helyileg és tempóban az a pont, ahol inkább már befelé figyelsz?

Vasárnap nálunk a közös futás napja, ilyenkor nem az egyéni csúcsteljesítmény kihozatala a cél. Úgy választjuk meg a tempót, hogy még tudjunk közben beszélgetni, így a reggeli húszas már nem is tűnik olyan hosszúnak.

Mennyire van hatással rád edzés közben az eső, a szél, a meleg, a hideg? 

Felsoroltad az összes időjárási körülményt, amit a futók nem szeretnek, de azért megküzdenek vele. A meleget viszonylag jól viselem, a hideget viszont egyre nehezebben. Nekem a kezem fázik először, 10°C alatt kesztyűt veszek fel és bármilyen furcsán is hangzik, fagypontnál már csak síkesztyűben tudok egy nagyobb távnak nekivágni. Edzést csak nagyobb eső miatt szoktam kihagyni, de versenyen ez sem számít.

Egy versenyhelyszín megválasztásakor, milyen szempontokat veszel figyelembe?

A külföldi versenyeknél még mindig a gyors pályák vonzanak, fontos számomra az elért időeredmény. A hazai versenyeken többnyire kialakultak már a kedvenc helyszínek, de minden évben igyekszem új eseményeket is felvenni a listára. Szeretem, ha van hangulata a versenynek, szurkolók, zenei pontok, szép útvonal.

Mióta futsz? Kékes futás, Berlin maraton, miért kerültek be a naptáradba? Melyik volt a legkülönlegesebb vagy legemlékezetesebb helyszín, és miért az?

Ha visszatekintek pályafutásom elejére, akkor 38 éve kezdtem. Úgy indultam neki, hogy nem akarok versenysportoló lenni. Hát ez lett belőle és örülök, hogy így döntöttem.

Szeretem a kihívásokat, a Kékes Csúcsfutás pont erről szól. A Berlin maraton pedig a világ egyik legnagyobb és legszínvonalasabb maratonija, több mint 40.000 indulóval, ahol sorra születnek a világcsúcsok. Erről a versenyről sokat tudnék mesélni. Talán ezt mondhatom a legemlékezetesebbnek már csak azért is, mert itt futottam meg a legjobb maratoni időmet.

Mik a céljaid még a futással?

Szeretnék minél tovább ottmaradni a jelenlegi szinten. Tudom, hogy telnek az évek és ennél többet már nem igazán lehet kihozni magamból. De úgy érzem, még nem jött el a visszavonulás ideje. Ha majd csökkenteni kell a terhelésen, onnantól az egészség megőrzése lesz a cél, semmiképp sem akarom abbahagyni a sportot.

Mi kell ahhoz, hogy egy hobbi futóból versenyző váljon? Miként építse fel edzéseit?

Kellenek célok és egyéni motiváció. Erre pedig a legjobb, ha elindulsz amatőr versenyeken. Fontos, hogy az edzések ne csak abból álljanak, hogy nagyjából ugyanazt a távot hasonló tempóban lefutod. Ettől nem fogsz látványosan fejlődni. Legyenek benne gyorsabb szakaszok, rövid pihenőkkel ismétlések. Az edzések egy része arról szóljon, hogy kilépsz a komfortzónából, felviszed a pulzust. Amit ma nehéz volt megcsinálni, az legközelebb már könnyebben fog menni. Legyen meg a heti rendszeresség, mert e nélkül elvész az eredmény.

Véleményed szerint, mitől olyan barátságosak, nyitottak a futók?

A futók nem egymás ellen küzdenek, hanem egymással versenyeznek. Mi az idővel vagyunk elsősorban versenyben, egyedül ez a teljesítményünk mércéje. Nincs pontozás, nincs szabálytalankodás.

Téged nemcsak aszfaltszaggatás, hanem a növények világa is elbűvöl. A kertészkedés mit jelent számodra?

Ez a másik hobbim, talán még a futásnál is régebben kezdődött. Főként gyümölcsfákkal foglalkozom, ugyanis nagyon szeretem a gyümölcsöket. Nyáron bizony nem könnyű az időbeosztás, mert gyakran kell mérlegelni, hogy aznap reggel futni menjek, vagy a kertbe.

 Köszönöm szépen a válaszokat! Jó futást kívánok. Hajrá!

RENDKÍVÜLI HÍRREL SZAKÍTSUK MEG ADÁSUNKAT!!!

A Szigetköz számtalan helyéről

távcsővel felszerelt természetbarátok

tartanak a Lipótra! 

MADARAK

EZEK MEG AKARNAK MINKET NÉZNI !!!!

RIADÓÓÓÓÓ!!!!

Kémeink jelentése szerint:

17.00 -ra érik a termál parkolóját,

majd a Holt Duna tanösvényen végighaladva 

érkeznek vissza az sötétség leple alatt. 

KÉSZÜLJETEK!!!

MUTASSUK MEG NEKIK 

MILYEN A LIPÓTI MADÁRVILÁG !!!! 

Ha még NEM nézted az időjárás előrejelzést,

várunk Téged az Európai Madármegfigyelő Napra! 

Ha már nézted az időjárás előrejelzést,

de keményebb vagy a Terminátornál,

várunk Téged az Európai Madármegfigyelő Napra!

Ha már néztél időjárás előrejelzést,

és bízol abban, hogy még változhat,

várunk Téged az Európai Madármegfigyelő Napon!

Találkozzunk október 3-án 17 órakor Lipóton 

a madárvárta előtti parkolóban

egy hét kilométeres madármegfigyelő sétára!

Részvétel csak saját felelősségre!   

 További info

itt: 

ENM Lipóton

Tudom, hogy ezer féle elfoglaltság közül válogathatsz szombat este felé. 

Ha viszont nagy kócsagot, szárcsát, búbos vöcsköt is szeretnél látni,

barkóscinegét, tengelicet, egerész ölyvet szeretnél hallani, 

és nem félsz a sötétben,

tarts velünk!

Tervezett program:

Madármegfigyelő túra: 17.00 - 20.00

Útvonal: Lipót - Dunaremetei fasor - hajóállomás  -  töltés - Lipót (kb. 7 km) 

Távcsövet, elemlámpát, vacsorát hozzatok! 

 A túrán mindenki csak saját felelősségre vehet részt! 

Ahogy a természetbarát a térképre néz, számtalan területről mosolyog vissza számos élmény. Itt volt a legszebb kilátás, ott volt a gatyaszaggató lejtő… Akad azonban pár terület, mely még sejtelmesen hallgat, s csak arra vár, róla is szóljon egy történet.

Egy vasárnap reggelen a szokott módon keltett a fej. Holott tegnap még sziklaszilárdan azt állította, kapok egy nap szabadságot, a reggeli fények szertefoszlatták ezt a sületlenséget. Talpra barátom, vár a terep.

Így történt, hogy rövid idő múlva Győr elhagyása után, de még Veszprémvarsány előtt egy éles kanyarral Bakonybánd felé fordultam. A szombati napok mozgalmai otthon marasztalták családom összes tagját, így szólóban pattantam ki a templom melletti parkolóból. Aki ezen a vidéken jár, nem kell Sherlock Holmesnak kiképeznie magát, hogy a jelzett útra találjon. Mi több, szinte neked jön s felkiált! Figyeld, itt vagyok, gyere velem!

A falun átgázolva látszott minden rendben van. Rendes házak, tiszta utcák, tűzijáték sehol, de nem is ezért jöttem. Simán kiszáguldoztam külterületre, ami után szerelvényigazítás következett, s a trapp. Az ösvény szélén ugyanis két méter magas növényfal mindenütt, kilátás nuku, nyár derekán délhez közeli időben pedig madárdal szintúgy zéró.

Egy dolgot tehet az ember, megy, méghozzá tempóban, mert igaz, aznap az időmilliomosok eleganciájával vágtam a túrába, de azért a táv nagysága kívánt némi fegyelmet. Robogtak is a lábak alatt a kilométerek, csupán az út szélén foghíjassá váló fák kínáltak csekély látnivalót.

A földút szélesebbre váltott, erdei hangulat képződött, s itt-ott feltűnt egy-két meredekebb kaptató is. Az út azonban arra nem kacsintott ki, csak egyenesen célirányosan a soron következő állomásig iszkolt, mely Réde lett.

A falun áthaladó út már kisebb érdekességeket rejtett. Emitt egy emlékmű, amott egy szobor, minden oké, vágta tovább. Sehol semmi váó látnivaló. Az utolsó házak mögött pár száz méterrel egy árnyas fák alatti részen került le hosszabb időre a hátizsák, melyből előkerült a súly, mely eddig a vállakat nyomta. A falánk test mohón tolta be a táplálékot, tudván, kell az üzemanyag a következő szakaszokra is.  A combok felnyomták újra magasba a testet, s mehet tovább a darálás. A homokos talaj azért marasztalni próbálta a bakancsot, de azok nem kívánták az élményt, s hopp, mindig kibújtak az ölelő fogságából. Érkezett egy komolyabb erdősáv, majd annak a végén egy jelzés.

Ahogy az út tovább ment azonban semmi nem mutatta a helyes irányt. No, akkor merre az arra? Egy szántóföldön futott keresztbe egy út, talán az lehet a megoldás? Robogás át rajta tempóval, ki tudja meddig, de két fix ponton sem találtam jelet.

Oké, gyerünk vissza el az utolsó jelig, majd jó alapos körbenézés. Egyszer csak bent a derékig érő gaz mögött tűnt fel újra. Hmmm! Ha arra, hát arra, s szinte már megnyugodva indultak tovább a lábak, de a szemek újra visítani kezdtek. Hol a következő? Út sehol.  Pörgött az agy, a szemek meg cikáztak erre-arra, csak a bátorság tolt előre az ismeretlenbe, melyért cserébe, mint szétszaladt hangyák egy-egy jelzés tűnt fel valamerre.

Egyszer csak egy terepjáró érkezett mögöttem, kinek vezetőjétől navigálást kértem. Ő segítőkészen szállt ki a kocsiból és a térkép segítségével próbáltuk megfejteni az útvonal szerkesztőjének szándékát. A házigazda ennél tovább ment. Betájolt, megmutatta hol van a műút, mert a jelzés hááááát… Mi több, felhívta telefonon a terület kezelőjét, majd átadta a vonalat és vele is megbeszélhettem a kiutat a területről. Ezúton is nagyon szépen köszönöm azt a hozzáállást és aktív segítséget, melyet adott! S mivel még kora délután volt, neki lehetett menni az erdőnek. Az út megtalálása… Ha volt egy kanyar, a jelzés tojt rá, s bevitt a másik irányba a fák közé. Hú. Hosszú volt nagyon, mire normális traktor járta részre ért, itt viszont meg kellett tolni, ki tudja merre megy a következő métereken. Micsoda felsóhajtás, mire a műút fekete kanyargó vonalát sikerült megpillantani.

Végre hátizsák le, tankolás, tájolás, itt már talán nem lesz gond. Irány vissza. A csendes erdő újra szimpatikus lett, haladt a lábak alatt. Amint azonban egyszer eltűntek a fák, panoráma tárult ki. Jééé, te ilyet is tudsz? A hullámzó tájon a szem vidáman nyargalászott el egészen a Pannonhalmi Apátság dombjáig. Hmm, ez már döfi!

Majd az erdő szélén futott tovább az út, melyet újabb sűrű követett. Nicsak, egy ház! Bakonyszombathely elő őrsei bukkantak fel, melyek idővel utcává rendeződtek. Hohó, ezen átvágtázunk s jöhet is a cél! Igen ám, csak itt az út nem elcsípi a település szélét, hanem úgy egy az egyben kettészeli.

A kezdeti hangulatos részek után belekerült az ember a fő ütőérbe, hol autók cikáztak, s bizony le kellett szokni az idegeneknek való köszönésről is. Maradt hát az erő, mely masszívan nyomott előre fel az emelkedőn, majd a víkendházak közé.

Itt már több öröm akad, például az élénken felfelé cikázó poros nyomon, mely végül lehagyva a házakat surrant be a szántók és a fasorok rejtekébe. Az óra még mindig lazán lötyögött, mondván azt csinálsz, amit akarsz. A sárga napraforgó táblák között átvágtatva a lábakba töltött kilométerek jelezték nem baj, ha most nem állunk meg, hiszen akkor nehezebb újra elindulni. Egy tövisszúró gébicsekből álló csapat azonban mégis odabiggyesztett egy padlóféket.  Na, jó, igaz veletek szerencsére bárhol találkozhatunk, azért álljunk meg egy fényképre. Ők cserében modellekhez méltón ültek ki az ág végére, s ha engem nem is, de arra járó nagyobb rovarokat vártak.

A műút, mely ezt követően várt, már nem sziget volt egy gigászi óceánban, hanem csupán egy feladat, melyet végre kellett hajtani. A pálcikák kötelességtudóan kalimpáltak előre, s ahol kellett, lefordulva várták a kocsi képét, mely a pihenést ígérte nekik. Hamarosan ki is nyílt az ajtó, egy telefon, a túra teljesítve, irány haza.

Nagy Kornél