Mitől lehet szép egy kötelességektől zsúfolt nap? Szóljon erről egy a következő történet.

Egy hétvégi napon családunk összes tagja pár négyzetméternyi helyre zsúfolódott, mely alatt négy kerék forgott sebesen, hogy a legközelebbi nagyváros bevásárló központjainak fényében lubickoljon. Fejest is ugrottunk egyből az embertenger kellős közepébe. Gyorsúszással igyekeztünk „a” pontból eljutni a „b” be, majd a „c” be. Öröm volt kikecmeregni a közeledő és távolodó tömegből, mellyel, ha tetszik, ha nem mi is vízcseppként olvadtunk össze. Vagy inkább olajként, mely igyekezett ebből kiválni. Persze felvetődik a kérdés, miért nem asszimilálódik, vegyül, alkalmazkodik a természetjáró jellem ezzel a jelenséggel?

A választ Nyúl parkolójának elhagyása után kaptuk meg, ahol a nyolc láb első körben döcögősen lökdöste magát előre. Amint azonban a 82-es út faképnél hagyott és futott tovább Veszprém irányába, rendezetlen alakzatban négyen egymás mellett kúsztunk fel a dombra.

A zsúfoltság megszűnt, a pofánkba meredő reklámok helyett a kopott zöld ruhájú fák álltak és csak akkor láttad őket, ha kívántad és rájuk néztél. Nem gáncsoltak el, nem másztak rád, csupán ott voltak és engedték, hogy megfigyeld őket. Mint egy hálótól megszabadított fenyőfa tárul szét ilyenkor az ember, s megy egyre csak feljebb. A lehetőségek tárháza is kitárult például abban, hogy a mellettünk futó olykor akár két méternél is mélyebb árokba be lehet mászni. A térkép közben folyamatosan lapoz az ember fejében, mikor merre hol föl, hol erre, no meg arra.

A cél aznapra könnyűszerrel hozható volt, csupán a Gerha keresztet kívántuk elérni, s ahogy a bemelegedő izmok kezdtek rendesen dolgozni, úgy tűnt egyre közelednek. Nocsak, egy veterán csoport ereszkedett le. S ez az a pillanat, mely megadja a felső kérdésre a választ. Ismeretlenként üdvözöltük egymást, s vagy negyed órán át ömlött a szó. Természetesen ahol ezer ember van, nem lehet megtenni mindezt, csak ahol elvétve találkozunk túratársakkal. Azonban azok a piros pozsgás arcok az életörömmel csordultig teltek! Itt tudja meg az ember mi a jó, s amikor csak lehet, ebből kér.

Mindennek a mértéknek az alapja, így idővel ők arra, mi erre folytattuk utunkat. Az ösvény csordultig telt kanyarral, no meg az ősz egyik legértékesebb ajándékával, a dióval. Le is táboroztunk egy bőséges termést hozó fa alatt, s a talpak ropogtatni kezdték a kemény héjat. Az tény, hogy több fogásos vasárnapi ebéd íz és kalória tartalma felülmúlja az uzsonnánként, de más lapra tartozik. Ott a spontán jött kincs, valamint a megszerzéséért vívott küzdelem keveredett össze a dió bemajszolásával. Aki egy nagyobb darabot tudott egészben kicsenni, máris büszkén mutogatta, majd hopp elnyelte a fogak mögötti szakadék.

Azok a fránya lábak azonban türelmetlenül toporzékoltak menjünk már, menjünk! Újra elindult a szerelvény egyre csak följebb. A házak egyre szellősebbek lettek, majd elmaradoztak. Az út kísért egyedül fel egészen a keresztig. No, megjöttünk, s mivel hipp hopp itt voltunk, az eufória ezúttal elmaradt.

Az este azonban úgy néz ki, nem. A táj kezdte magára húzni szürke lepedőjét, mely alól iszkolni kezdett a fény. Ismerős terepen ez nem okoz gondot, de azért bólintottunk neki, s egy másik úton szépen lassan leereszkedtünk.

Családosan Nyúlon csavarogni teljesen más, mint egyedül. Ilyenkor a figyelem elterelődik a társaira, s főleg velük beszélget, s mókázik a túrázó. A falu azonban ennek ellenére nem dobta be a durcit. Attól, hogy összes érzékszervünkkel nem rá hangolódtunk, adta önmagát. A mesés házak barátságosan mosolyogtak ránk, s bizony az utcán közlekedők is előzékenyen köszöntek.

S milyen lámpafénynél bandukolni lefelé? A következő nyúli túrán elmesélem!

Nagy Kornél