Szombat délután volt, amikor a kicsi kocsi négy kereke megállt, egyik ajtaja kinyílt, és kezdetét vette az Európai Madármegfigyelő Nap madármegfigyelő sétája.

A távcső már mosolygott, ma újra valami ínyencség lesz délutánra, s szinte húzott is a madárvárta irányába. Fel is lépdeltem a lépcsőkön, majd megkezdődött az élő közvetítés Lipótról, a Morotváról. Figyelj, ott tőled pár méterre szárcsák szántsák fel a vizet. Tőlük vagy húsz méterrel távolabb egy kendermagos réce ringatta magát a hullámokkal. Ott a levegőben meg ki érkezik? Egy barna rétihéja csiklandozza meg hasát a náddal. Tőkések is hápognak szorgalmasan, magyarul minden rendben.

Így volt ez hajnalban is, mikor az a kis huncut képzeletbeli rugó kilökött az ágyból, a zuhany alá taszigált, majd a hátizsák megtömése után kilenckor már a Huszár Gál könyvtár ablakaiból monitoroztuk városunk madárvilágát. Például azzal a hölggyel, kit szintén nem hagyott pihenni nyugtalan szíve, s szorgalmasan kereste a szemünk elé érkező tollasokat.

Idővel egy ifjú négytagú család és még vagy jó páran érkeztek utánuk pontosan egy céllal. Ugyanazzal, amivel Szigetköz egyik legszebb településének egy zsebkendőnyi területének bejárására érkeztem. Milyen madarakra leselkedhetünk?

Le is másztam a kilátóból, Dunaremete féle vettem az irányt mondván, arra lehet valaki olyan, aki erre nincs. S lám, elsőként egy rozsdafarkú iratkozott fel a fajlistára, majd zöldike, balkáni gerle, házi veréb, csak úgy záporoztak a fajok. Azonban ott a dróton kik ülnek egymás mellett?

S már indultak is a lábak a válasz megadására. A házakat magunk mögött hagytuk, csak egy learatott napraforgó föld maradt a rá váró potyalesőivel. Nem nehéz betippelni, kiket vonzott mágnesként a szotyi. Igen, jól mondod Kedves Olvasó, a vegánokat. Abból is a legszínpompásabbakat. Szinte hallom, igen! A tengelicek tengerében fürödhetett meg az a szerencsés, ki erre vándorolt. Közel száz szépséget számoltam meg egy szuszra, kik annyira nem örültek nekem, mint én nekik.

A kezdeti pánikot a gyors megnyugvás, majd a magvak iránti vonzalmuk írta felül.

Visszavonultam a falu gerincét nyújtó útra, majd onnan letérve újra a vízpart húzta el a mézes madzagot. Elsőként két kisvöcsök startolt ki a fénysebességnél gyorsabb tempóban, hiszen pillanatok múlva már sehol sem láttam őket. Utána a nyugalmi állapotba szenderült szárcsák néztek unott képpel. Na, mi van, nincs jobb dolgod, mint minket bámulj?

Nincs! De, bocs egy valami mégis! Lassan vissza kellene ballagnom a rajtvonalba, hogy onnan kapcsolódjak be az esti ceremóniába. Alig hogy létrejött a gondolat, két nagy kócsag úszott el a piszkosszürke égbe félig beleolvadva. Majd csörög a telefon, húsz perc, s ott leszek. Rendben, akkor irány vissza.

Amint azonban lódul a test, a távcső üvölt. Heej! Ott elől egy ragacs! S már küldi is az infót. Vörös vércse a lámpaoszlopon!

A tekintet, mint célba ért nyílvessző találja telibe a kampós csőrűt és figyeli minden rezdülését. A főszereplőt azonban nem ebből az anyagból gyúrták. Ő tojik rám. Szépen elkényelmesedik, és csak úgy bambul előre. Néha megmoccan, aztán ennyi. Nézem, szuggerálom, lesz – e valami akció? Ő meg rám re fütyül. Szobrozok egy kicsit az árnyékában, majd odébb állok. Láthatta ezt egy rozsdafarkú, ki megszánt és párjával olyan előadást rögtönzött!

Vártam a folytatást. Csak az óra kurjantotta el magát. Vissza kéne battyogni!

S lám igaz, egyszerre érkeztünk fel természetbarátommal a lesre, s négy szem várta a produkcióóót! Hat óra tájban a fény, ha smucigan is, de valamicskét még mutatott a tájból. Mondjuk a menetrend szerint közlekedő fél hetes jégmadarat. Jövök! S ennyi. Megyek! Ennyi! Igen, elfoglalt madár, ritkán száll le mellénk. Nagy kócsagék sem akartak címlap fotón szerepelni, jó messze kerültek.

Erre a műsorra azonban még hárman voltak kíváncsiak. Öten kotlottunk a fa szerkezetbe és vártuk a nagy valamit. Mondjuk egy csapat seregélyt, meg egy tucat gémet, ilyesmit. Ezek a madarak azonban nem kapták meg az üzenetet, hogy hol és mikor kell lenniük, a katarzis elmaradt. Mármint erről az oldalról, hiszen ennyi természetbarát madarak híján a múltbéli emlékeiket leporolva sztorizgattak.

Kettőt pislogtunk és nem volt hová nézni. Zsupsz, a természet magára húzta fekete poncsóját alá temetve minket is.

Fél nyolc volt, mire a parkolóba értünk, s telefon haza, szűk fél óra és otthon vagyok.

Mivel lehetne zárni ezt a történetet. Mondjuk a hazai játékos utolsó gondolatával, ki zárásul csak annyit kérdezett. Mikor megyünk legközelebb?

Nincs mit hozzáfűzni ehhez? Az Európai Madármegfigyelő Nap célja, hogy minél több embert a természetbe csábítsunk. Szolgáljon hát – e történet, ajánlásul Neked, bízva abban, hogy szereted magad annyira, hogy terepre merészkedsz!

Nagy Kornél