Holt volt, hol nem volt a Himaláján innen, de a Lajtán túl élt egy vándor. Egyik nap kikelt az ágyból, majd a konyhába találta magát, hol megkente szilvalekváros kenyerét, majd megfőzte gyümölcs teáját, mindezt sokat látott szimatszatyrába süllyesztve intett búcsút lakásának.

Engedte, hogy lába vigye, bármerre is legyen az. Mily meglepetésre egy folyó partján találta magát, hol egy hatalmas madár ült a fa kiszáradt combnyi vastag ágán.

• A teremburáját. Veled aztán nem volt smucig a sors, mikor a termetedről döntött! – szólalt meg, miközben a nyakát is behúzta.
• Az tény, hogy cinegeodúba nem férek be - mosolyodott el.
• Ki vagy Te?
• A réti sas – biccentett egyet.
• Miért sas, azt látom, de miért réti?

Látod, erről a te fajtádat kellene megkérdezni. A réti szót miért aggatták rám?! Ez legyen az ő titkuk. A sas viszont találó kifejezés. Mi vagyunk ugyanis a környék legnagyobb szárnyasai. Igaz, nem volt mindig így. Petőfi idejében még a keselyűk birtokolták ezt a rangot, amióta viszont a gulya kolompjai nem keltik fel a baglyot az álmából, azóta bizony mi lettünk a legnagyobbak. Igaz nem a kétkarú mérlegen. Ott ugyanis a túzokok is, de főleg a bütykös hattyúk lazán megelőznek. Aki azonban mérőszalagot ragad, s szárnyfesztávolságunkat méri meg, hát igen, ott már a sor elején állunk a közel két és fél méterünkkel.

• Ez igen, de mit kezdtek ekkora szárnyakkal? – kérdezte a vándor.

Tudod ez az eszköz kiváló lehetőséget ad arra, hogy napközben a folyók fölé kerüljünk és pásztázzuk a terepet. Nézd meg a karvalyt, ő azokkal a kicsi karcsú szárnyakkal a fák között szlalomozva torpedózza meg az énekes madarakat. A sólymok összehúzzák szárnyaikat és élő puskagolyóvá válva gázolják el prédájukat. Nála nagyobb egerészölyvek a levegő megállva, madarászul mondva, szitálva képesek a képzeletbeli tányérjukra rajzolni a mr. mezei pocok és fajtáját.

Mi pedig fenségesen evezünk velük a levegőben. Majd amikor meglátjuk a vízi madarakat, halakat erős lábunkkal megragadjuk őket. Csőrünket elfogásra nem használjuk, csak amikor megvan a hami, utána vesszük elő, s azzal lakmározunk. Általában tízdekás, fél kilós adagokra vadászunk, de a nagy menők akár még nyolc kilogrammos zsákmánnyal is képesek karmukba fogni! Azonban mi nem vagyunk finnyás népség. Ha dögöt találunk, hát abból is szívesen lakmározunk.

• Egy ilyen nagy madárnak, mint te, viszont nagy hely is kell?

Abban biztos lehet. Ha családot akarunk alapítani, bizony nem elég két-három gallyat összedobálni. Másfél méter, két széles fészek legalább, de vannak, kik ennek majd a dupláját rakják össze. Igaz siheder korunkban nem is jár ezen a fejünk. Öt évesen kezdődik a párválasztás, s ha sikerült a nász, akkor sem visszük túlzásba az utódlás témakörét. Igaz, már elég korán december, január környékén kezdődik a tánc, s tesszük a szépet egymásnak, s már akár februárban a tojások a fészekben vannak. Nem visszük túlzásba a dolgokat, maximum hármat. Amíg a tojó költ, addig, mi hímek látjuk el minden földi jóval. Szegény több mint egy  hónapig ül, de az eredmény önmagáért beszél.

• Igen örömmel tapasztaljuk, hogy egyre több lett belőletek!

Igen, igyekeztünk belehúzni. Ötven évvel ezelőtt még padlón volt az állományunk. Az intenzív földhasználat, a ddt nevű szer és a mérgek kihelyezése mind - mind közre játszhatott állományunk lecsökkenéséhez.  Az egyre több halastó kialakítása, az öregedő fasorok, a műfészkek kihelyezése, valamint a téli etetés is hozzájárult állományunk örvendetes megerősödéséhez.

• Titeket is etetnek?

Igen! A természetvédők rájöttek, ha télen védett területen hamit helyeznek ki nekünk, akkor azon a területen maradunk, ahol biztonságos. Ez jó nekünk, s persze nekik is, mert így le tudnak fotózni és be tudnak mutatni minket a szélesebb közönségeknek is.

Főleg télen történik mindez, mikor az itthon maradt hazai állomány mellé északról más réti sasok érkeznek. A közel háromszáz párunk mellé akár dupla ennyi madár (vagy még több) érkezik. Na, ilyenkor kapkodja ám a fejét a sok madárbarát! Nem is csoda, aki látott már sast az égben repülni, annak egy vágya maradt. Újra láthasson minket.

• Ha ezt egy helyi celeb nyilatkozná, azt mondanám, beképzelt állat, de…

Figyelj, kedves vándor. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Látom oldaladon a tarisznyát. Benne enni- és innivalóval. Ha lehámozod magadról az összes szutykot, mellyel utadon magadat összekoszoltad. Mi kell neked? Mire van valóban szükséged, ha nem az alapvető fizikális szükségleteid kielégítésén túl örömben fürdesd meg - használjuk most ezt a szót, - lelkedet.  Ennek egyik kiváló módja a természet, s ezen belül a sas megfigyelése! Add hírül a társaidnak, hogy jöjjenek el közénk. Többi a mi dolgunk…

• Köszönöm szépen sas a beszélgetést! Örülök, hogy találkozhattam veled!

Hol volt, hol nem volt a valóság halovány pázsitján túl élt egy vándor, ki egy napon megtöltötte szimatszatyrát snidlinges margarinos kenyérrel és frissen főzött zöld teával, majd nyakába vette sokat látott duplacsövű kukkerét és elindult a nagyvilágba. Merre vitte a lába, ő sem tudta, csak orra szimatolt bele a távolról érkező friss levegőbe, s honnan vizes élőhely ismerős illatát szimatolta, arra fordult.  Csakhamar egy töltés oldalában találta magát, min átjutva egy ártér tárult elé.

Ahogy azonban a távolba nézett, egy termetes tollas képét vette ki a sűrűből. A piros lábú, piros csőrű madár ott vadászott a réten, odasietett hozzá és megkérdezte.

• Kinek a fészkéből keltél Te ki?
• Fehér gólya, ha jól tudom, így hív a te földid!
• Hány éves vagy?
• Ez a harmadik nyaram, hogy kidugtam fejem a tojáshéjból, emlékszem…
• Ne, ne hagyd abba, mond tovább légyszi!
• Ha nem untatlak vele…

A nádor leült a gólya mellé, s tágra nyílt szemekkel hallgatni kezdte a gólyát.

Az első emlékem, hogy kikandikálok a tojásból, s már két tesó körülöttem. Micsoda otthon, gondoltam magamba, bentről nem is tűnt ekkorának. Összkomfortos lakás volt benne minden, mire a magunkfélének szüksége van. Hatalmas hely, no és a szülők, kik hozták a csemegéket rendszeresen.

Mekkora volt a fészek?

ÓÓÓriási! Tudod, az apámnak volt sütnivalója. Mesélte, hogy ha már összehordott egy szuper helyet, hát jó lesz az jövőre is. Nálunk pár nappal a hímek érkeznek haza korábban, s utána a tojók. Apa itt várta anyát, akiről igazából nem tudta, hogy ki is lesz. Ők ugyan erről nem szívesen csacsognak, de azt gyanítom csak egy – egy szezont húznak le egymással és viszlát. Erről többet nem tudok, arról viszont igen, mikor visszatért újra erre a fészekre tatarozott rajta. Kiegészítette, csinosította, így egyre lakájosabb lett. Idővel több száz kilósra növekedett, de hallottunk olyat is, hogy a te féléid egy tonna fölötti tömegűt mértek! Miénk azért nem volt akkora, de így is meghozta kedvét a verebeknek, kik tanyát ütöttek. Azt hallottam szalakóta, sőt kuvik is költött már így! Szinte hihetetlen ugye?  Schmidt Egon bácsi egyik könyvének a nevét is erről kapta, Tollas albérlők címmel. Szóval nem voltunk egyedül.

Hol volt a fészek?

Ahol a legtöbb mai gólyának, a villanyoszlop tetején. Jöttek hírek róla, hogy olykor még kémények tetején, sőt fákon fészkeltünk, azonban már mi gólyák sem vagyunk a régiek!

Hogyan ettetek az első időszakban?

Az egyik szülőm indult el, s csőrében mindenféle finomságot hozott, így kaptuk óránként, kétóránként.  

Ne haragudj, kedves gólya a profán kérdésért, de amit megettetek, az hová távozott?

Amíg kicsik voltunk, addig a fészekbe. A szüleim fészekanyagot hoztak, hogy felfogják. Amint nagyobbacskák lettünk, hát a fészek szélére mentünk és így ürítettünk.  Egy hónapos korunkban ugyanis már fel tudtunk állni, s két hónaposan már kifelé kacsintgattunk a fészekből.

Mesélj még gyermekkorodról, mivel kedveskedtek a szüleid?

A vizet is ők hordták nekünk, hasonló technikával. Annyi különbséggel, hogy azt nem rakták le elénk, hanem egyből a csőrünkbe folyatták. Ezen túl, főleg az elején a szülők testükkel védtek minket, például árnyékot adtak. Olykor nedves mohát is hoztak, hogy ezzel is hűtsenek minket.

Mi történt azután, hogy kirepültél?

Pikk-pakk nyár vége lett. Egyre nagyobb csoportban gyülekeztünk. Itt próbáltunk felkészülni a nagy útra. Mi fiatalok már az első csapatokkal indultunk, pár rutinos szép korúval az élünkön. Az idősebbek többsége azonban még ráérősen viselkedett. Ők pár nappal később indultak.

Csodálatos lehet, felülről nézni a tájat és suhanni!

Persze, nektek onnan lentről így tűnhet. Az út azonban nem sétarepülés! Európában több mint kétszáz kilométert, a Boszporusznál átkelve Afrikában pedig majdnem háromszáz kilométert nyomunk le egy szuszra! Egy nap legalább annyit repülünk, mint ti egy műszakban dolgoztok! Mindezt szigorúan csakis nappal. Ezekkel a hatalmas szárnyakkal ugyanis kihasználjuk a termikeket, s így vitorlázunk le Afrikáig. Útközben persze vannak pihenő helyek, hol megállunk és igyekszünk feltölteni a készleteket. Az úti cél pedig majd kiderül. Közép–Afrikától Dél-Afrikáig gyakorlatilag… A lényeg, hogy legyen csőrbe való, amivel túl tudjuk élni a telet. Hidd el, ez nem könnyű menet. Kőkemény erőpróba, de muszáj menni, mert ha itthon maradunk, nagy a rizikó, hogy éhen halunk. Persze most már ez is változik. Jönnek a hírek a nyugati tesókról, hogy ők bizony nem mind kelnek át a Gibraltáron. Párezer társunk a Spanyolban és Marokkóban próbálkozik áttelelni. S van pár hagyományokra fittyet hányó, ki holmi normális gólya módjára nem repüli körbe a Földközi-tengert, hanem Szicíliát kihasználva nekidurálja magát, átkel a nagy vízen 145 km-t!  

Nem semmik vagyok! Mi van visszafelé?

Nem cifrázzuk! Pont azon az úton megyünk, amelyiken jöttünk.  Annyi az érdekesség, hogy a többi madárhoz hasonlóan hazafelé rövidebb idő alatt toljuk le a távot, s ahogy az elején már beszéltük, elsőként apa, s pár nappal később anya.

Hányan jöttök haza?

Hazai állományunk valahol ötezer pár körül mozog. Az ősök mesélték, hogy sok- sok generációval korábban még háromszor ennyin voltunk. A múlt század térdén, combján még tizenöt ezres párban gázoltunk itt a vízben, ma meg örülünk annak is, hogy stabil az állományunk.

Mit jelent, hogy egy generáció? Mennyi ideig éltek?

Ez olyan széles skálán mozog, mint Szaharában a hőmérő. Szaporodási képességünk elérése előtt, azaz három éves korunkig tíz fajtásunkból átlagosan hét - nyolc elpusztul. Riasztó szám, de erről még kelepelhetünk. Vannak viszont igazi matuzsálemek. Igaz, nem vagyunk albatroszok, kik között állítólag akár hetven év körüliek is élnek. Magyarországon gyűrűzött legidősebb fehér gólya tizenkilenc éves volt, de láttak már harmincnégy évest is!

Ez igen! De az az első szám nagyon meghökkentő? Mitől van ez?

Az ember nem is hinné, mennyi veszély leselkedik ránk. Amíg ők csak betipegnek a boltba és válogatnak, addig nálunk ennél összetettebb a kérdés. Halas bolt akad, bár ott még nem mondták az ismerődök, hogy kiszolgálták volna őket. Férges, rovaros, kétéltűs market viszont aligha. Így felcsatoljuk a gumicsizmát és kicuppogunk benne a rétre, s most jön a lényeg, ha van rét. Az pedig fogyott a második világháború óta is rendesen. Egyre kevesebb helyre tudunk kimenni vadászni.  Régebben a kéményeken találtunk otthont magunknak, az utóbbi időben viszont a villanyoszlopra költöztünk ki. Ott kérem, pedig áram van. Azzal pedig egy baj van, hogy azt nem lehet megtanulni mi az. Aki egyszer kapcsolatba kerül vele, annak többnyire vége.

Akkor ti nem komáljátok az embert?

Te szereted mindegyiket? Vannak olyan természetvédők, kik rengeteget tesznek, sőt kifejezetten rajonganak értünk. Akadnak viszont mások, velünk nincs meg a szerelem, de azért megkérdezném őket, hogy magukkal jóba vannak–e? Képzeld, erre meg arra vissza is várnak minket a hosszú útról, s örülnek, ha újra látnak. Hallottam olyat is, hogy megálltak a tesók fészkei alatt és ott csodálták, fotózták őket! Mások direkt célirányosan keresnek fel és megszámolnak minket. Sőőőt! Divat lett a road show. Azaz előre kihirdetik, hogy mikor lesz gyűrűzés, s az érdeklődés céltáblájának középpontjába kerülünk! Mi több, valóság show is készül rólunk! Egy–egy fészkünk be is kamerázva, s azon is nézegetnek minket!  Ők a látványosabbjai. Mások azon munkálkodnak, hogy a gyengébb termésű földeket, ahol kevésbé vagy egyáltalán nem gazdaságos a munka, azokat a mi igényeink szerint alakítják ki. Vannak külön terület rekonstrukciós törekvések is! Úgy látjuk, tapasztaljuk, az emberek alapból örülnek nekünk, s legbelül tudják is, velünk együtt boldogabbak lesznek!

Maximálisan igazad van kedves gólya. Remélem, találkozunk még veled és a többi társaddal! 

Nagy Kornél

Amikor egy hónapja hazaértem Lipótról nem gondoltam volna, hogy ekkora dilemmát fog okozni ennek a történetnek a megírása. Olyan természetes volt kimenni, ott lenni, magunkba szívni a táj minden csöpp örömét, s hazajönni. Holott több történetet született már csupán azért, hogy az emlékezet lyukacsos rostáin kisebb darabok is fenn akadhassanak, ezt a sztorit mégis eléd tárom. Kedves Olvasó, de most olyat hallasz tőlem, melyet még soha. Nem most van itt az ideje a természetjárásnak!  Nincs is ránk szükség kint. Attól hogy nem látjuk, még a madarak teszik a dolgukat, s folyik az élet. Miért jelentkezek be mégis, mert Lipóttal is találkozhatunk még, ha kibújtunk az alagútból! Eljön ennek is az ideje, de most csak az emlékek édeskés íze adjon erőt.

A hosszúra nyúlt bemelegítés után nyíljon ki a kocsi ajtaja, mely a lipóti termál parkolója előtt pihent meg, hogy lássa gazdiját a nádas felé egyre kisebbnek és kisebbnek. A lábak tették a dolgukat, s automatikusan felvittek a madárvártára. Újra itt, jöjjön háta a csoda!

Első tavaszi napok hajnalán egy csoda jött, hogy nem fagytam meg. A napkelte ugyanis belekarolt a csontig ható szélbe és tette próbára a korán kelőket. Van neked eszed? Kérdezte szemrehányóan. Mikor végre pihenhetnél, ide esz ki a fene? Szerencsésnek mondhatja magát azonban az, ki tudja, miért érdemes lerúgnia magáról korán a takarót! Az életben jelen kell lenni és meg kell élni! Persze mindezt egy nádas mellett könnyű. Igaz a kabát összes cipzárja, tépőzára szorosan összehúzva, közben a morotva tette a dolgát. Elsőként egy tucat nagy kócsagot repített az égbe, mely úgy hatott, mint a reggeli fekete tea. A természetvédelem címermadaráról regényeket lehetne írni, s néha érdemes is. Ott viszont nem volt szükség ilyen dolgokra. Felesleges! Látni, nézi kell őket és semmi más! Rácsodálkozni., hogy ezek a mesekönyv lapjairól ide szállt hatalmas tollasok a szemünk láttára ágyaznak be, s indulnak reggelizni! Hmmm!

 A terepasztalon azonban mások is induló üzemmódba kapcsoltak. Egy hápi kacsa ringatózott a vízen. Ja, kérem, vele bárhol találkozhatunk. Nézd meg viszont micsoda színekben pompázik a hím! Persze, láttunk már ilyet, de egy kevésbé gyakori kendermagos- vagy nyílfarkú récének csúnyán megfogalmazva jobban tudunk örülni, viszont egy tőkésnek, ki így kirittyentette magát!

Persze van, amikor ez könnyebben megy, például a vidám szárcsák megpillantásakor. Ők a vizes élőhelyek bohócai nem beszélve arról, hogy kezdő természetbarátok hálás faja is lehet. Belőlük van elég ahhoz, hogy találkozzunk velük, könnyű felismerni is őket, s ha mindez sikerül, jöhet a vivát! Aki pedig már rutinból nyomja, tudja, mivel csal mosolyt arcára. A vízen futás mestere hangosan, látványosan viszonyul a szomszédjaihoz, családtagjaihoz. Mókás egy csapat!

Ellenben a náluk harmonikusabb életstílust képviselő búbos vöcskökkel. Őket ezek a tájon annyira kötelező megnézni, mint állatkertben az oroszlánokat. Van is mire pillázni! Már maga a dizájn is vonzza a szemet. Ha egy réce alakot egy vadászrepülőgép tervezőnek adnánk, úgy gondolom, hasonló lenne a végeredmény. Elnyújtott áramvonalas test, hosszabb, hegyesebb csőr, minden összevág. Tökéletes megoldás az apróbb halak elfogására.

A hideg ellen viszont az intenzív séta lehet a gyógyír, emiatt visszakanyarodtam a műútra, majd Dunaremete felé vettem az irányt. A taposást azonban egy balkáni gerle megakasztotta. A fa tetején csücsült és fürdött az első napsugarakban. Konrad Lorenz mesélt, ki foglalkozott gerlékkel és meglepő eredményre jutott. Az a fajta jámborság, melyet mutatnak igaz, a maguk közegében. Ha azonban mesterséges zárt környezetbe kerülnek az agresszió (valószínűleg az új helyzet miatt) náluk is felüti a fejét! Itt azonban ennek semmi jelét nem mutatta. Nézegettük egymást, majd megunta, s átszállt egy másik fára.

Helyét a világ legtehetségesebb festője vette át. Az alkotó, melynek művét többségünk megcsodálja, vaóóó képek alkotója, a Nap! Micsoda színek, micsoda hangulat, erről szól a friss reggeli tavasz! Nem tudja az ember, ilyenkor mit nézzen a tájat vagy a madarakat. Mindkettőből volt elég! A hattyúk, melyek belekarcoltak az ég alacsony homlokzatába vagy a tőkés récéket, kik oda somfordáltak és valami kenyérkét vártak.  Meg kell azonban kérgesedni a szívnek, s bármilyen cukin vigyorognak, aranyos csőrükkel tudnunk kell, vízi madarakat etetni tilos! Pont azért, mert szeretjük őket!

Az énekesekkel azonban nincs ilyen szabály. A madáretetők szélesre nyílt kapukkal várták például azt a tengelicet, ki ott díszelgett a fa ágán. Aligha találunk nála színpompásabb tollast a környéken. A gyurgyalagok még messzi földön járnak, talán a jégmadár tudta volna kihívni egy szépségversenyre. Ő azonban fittyet hányt erre az egészre. Csak ült, nézett és engedte, hogy örüljek neki!

A szomszéd ház csúcsán virgonckodó házi verebek azonban egy pillanatra sem álltak meg. Mint egy kulccsal felhúzott kisautó, pörögtek ezerrel. Csivitelés, hancúrozás, volt ott kérem minden. Pont ezért szeretjük őket. Adják a sóóót! Érdemes megállni és nézni, mennyi energia, életkedv van ezekben a kis lényekben. Mennyi tűz, játék, pezsgés! Nem fukarkodnak vele, mi több, bemutatót tartanak, látjátok, így is lehet! Megmosolyogtató, egyben példa értékű is!

Nem másolta viszont le ezt a másik kert fájának tetején díszelgő zöldike. Őt más fából faragták. Ült, nézegetett, s talán ő is örült a melengető nap fényének.

Ahogy az út lassan kikopott a lábak alól, a falu utolsó házának sarkában hátra arcot parancsoltam a sportcipőknek, majd egy kis tempó következett, irány a túlsó kilátó! Persze nem eszeveszett tempóban. Útközben ugyanis nyári ludak üde látványa blokkolta a lábakat. Lehet–e csak úgy elsétálni mellettük? Három liba is liba! Igaz az őszi húzásokon, mikor nagy lilikek, vetési ludak százai, ezrei kavarognak a koszos szürke égen, az más. Ezt ezért, azt azért szeretjük!

A lábak kívánták a trappot, cipelték is a testet lelkesen, egészen a létráig. Itt gyerünk föl, s jöhet az újabb ájulás. Az utolsó nagy attrakciója a helyi terminátor, a Holt - Duna valódi halálosztója, melynek kampós csőrétől mentsen meg minden élőlényt a szerencse, de akkor miből fog jól lakni? Bonyolult dolog ez a természet! Jó is volt, hogy sokáig nem szól bele a Homo sapiens. Ahol a serpenyő egyik oldalán az élet kioltása, cserébe a másik oldalon az élet megtartása munkálkodik. Mindeközben mindkét három, s ki tudja, hány faj fenntartható módon élt egymás mellett. Elnézést is kérek a fenti szavakért, jobban teszem, ha csak figyelem és helytelenül nem értékelem.

S mikor van lehetőség a belső dolgok megszerelésére, ha nem most?! Munka van bőven! Tengernyi cikket írtak már mindenfélét, melyekhez hozzátenni nem tudok. Én nem, de mindenki a saját portáján igen. Most a marad a garázs, van mit szerelni bőven, maradok is, teszem a dolgom. Nem kell most terepre menni! Inkább össze kell rakni belül egy olyan rendszert, amivel ha lehetséges, még hatékonyabban tudjuk begyűjteni a természetben található szépségeket, értékeket.

Nagy Kornél

Ha azt hallod Pannonhalma, mi jut eszedbe róla? Apátság, arborétum, templomok, kilátó, lombkorona tanösvény? Igen, erről híres ez a környék. A magunk féle természetjáró azonban kíváncsi, mi található az udvarban is, hol a tikok csipkednek, a szamarak iááznak,s mely nem vonz annyi látogatót.

Történt hát egy hétvégi napon, hogy a delet már rég elcsipogta az óra, mikor kocsink kidugta kíváncsi orrát Győr városából és Écs falujának vasútállomásán túli poros mellékúton pihent meg. Jól van, tudom, majd találkozunk - mormolta, s látta hogy a nyolc láb egyre csak távolodik tőle.

Mohón kezdték falni az út porát az erre kifejezetten éhes lábbelink, de mivel könnyű terepre készültünk, így csak kizárólag kényelmi okokból döntött ki a sportcipő, ki a túrabakancs mellett. A dimbes – dombos tájra nem kell rákészülni, s csak úgy elindultunk a jelzések nyomán.  Lehet azonban lábad hasonlít a strucchoz, az Apátság mindent látó tekintete elől nem tudsz, s nem is akarsz eliszkolni. Mint égen a Nap, úgy meredt ránk, bármerre is kanyarodott alattunk az út.

Idő kellett, mire olyan buckák közé keveredtünk, hogy el tudtunk bújni előle, itt viszont a környék szőlői gyűltek körénk. Hmmm, sétáltunk már bortermő vidéken, de ez egy csöppet megint más volt, mint szoktunk. De ahogy egy hárslevelűt sem lehet hasonlítani a Merlothoz, úgy ezeket a tájakat is képtelenség. Csupán fürödni kell a különleges hangulatot árasztó valóságában és értékelni minden pillanatot. Ahogy lassan kikopik minden körülötted, s amerre látsz, csak a kancsókba valót hozó mindenütt.  Élmény az ilyen környezetben haladni, nem is nyomtuk meg a tempót. Csak ámuldoztunk a látványban, no meg a napfényben, mely így februárban kincset ér.

Ahogy azonban az ültetvényt a lábak maguk alá tolták, Győrság település képe rajzolódott ki előttünk! Hurrá, itt vagyunk - mentünk is volna hozzá, csak épp egy közel másfél méteres akadály megtorpanásra késztetett. Viccesen néztünk össze, majd megpróbáltuk erre, s arra kikerülni, de itt csak egy megoldás tűnt a legegyszerűbbnek, az pedig az átugrás rajta. No, kérem, ki látott már paródiát, az bíz mosolyoghatott, aki viszont véghezvitte, az pedig röhöghetett. Micsoda tornamutatványokra képes az emberi test, nem is hinnénk. Viszont sikerült, túljutottunk egyesével mind, s indultunk is tovább. Mi viszont megállunk egy szusszanásnyi gondolatra...

 Persze, nagyon szeretek itthon, hogy meleg van a lakásban, s ha egy mozdulattal nem érkezik a meleg víz, hát összerándul a szemöldök. A kényelem viszont sekélyessé teszi az egymás közötti viszonyokat. Itt közösen álltunk egy leküzdhető akadály előtt, melyet csak együtt tudtunk megoldani. Mi fokozza a család valódi egységét, ha nem az ilyen mókás, de mégis erőt próbáló feladatok?

A következő pár kilométerek azonban nem, hiszen itt csak beértünk a faluba, s megkezdtük a darálást. Győrságon eddig még nem jártunk, most is csak végighaladtunk a fő utcáján.  Egy ponton azonban lefordultunk és célkeresztbe vettük Pannonhalmát. Igaz, csak sejtettük, hogy arra lehet.

A lábak szorgalmasan vittek fel a dombra, majd szóltunk nekik, elég lesz a lendületből, itt a szemek kapják meg a kormányt.  A táj ugyanis, mint egy színpadi előadás során, mikor elhúzzák a függönyt kitárult. Vááááó! S a publikum tapsolt, mert megérdemlik a szereplők! Járjon erre, ki szomjazza a lágy és változatos harmóniát, s ganézza ki agyából még ott lent azt a sok szemetet, limlomot, amit oly serényen igyekezett összehordania. Ez a terület nem erről szól. Itt megszólal a gyermeked, figyelj, nézzünk le oda, a másik meg oda fel szeretne menni, s ha éhes, hát értelmet kap a hátán hordott hátizsák súlya, s bizony a leülés is új értelmet nyer. A hely, ahol a dolgok rendes mederbe kerülnek. Itt mindenkinek megered a nyelve, s bizony nevetésből is nagyobb adagot mérnek, mint odalent. Hmmm, hát hol van még egy ilyen hely a világban? Ha nem a kirándulások földjén! Hálás lehet, mindaz, ki megtapasztalja mindezt!

Le is cuccoltunk hát, s uzsonnázásba kezdtünk. A test már kapott annyit, hogy értékelje a pihit, a gyomor még nem kapott annyit, s így ő is értékelte a hamit, a szem megunhatatlanul lubickolt a látványban, az orr pedig mohón szívta az extra levegőt. Mindezt szikrázó napsütésben és még szélcsendben is…

Idővel azonban a fej az égnek meredt, s elindult ismételten a tervezett irányba. Itt azonban piano üzemmódban tehette mindezt, hiszen a táv szerénysége, valamint a még ránk hulló fény mennyisége jelezte, van időnk bőőőőven. Azonban bármennyire is nyugisan lépdeltünk, elfogyott a kopár terület, s helyét erdőfoltok vették át, melyek után újabb változatos tájak követték.

Ezt imádom ebben a környékben! Nem tudod, mi következik a következő méterek után, egyszer megfog egy út, azt hiszed ez a csúcs, majd pár perc és pillázol, ez még jobban tetszik! Erről szól itt a séta, miközben egyszer csak egy jó öreg ismerős kobakja villan ki a kopasz faágak közül, ho hóó, hát újra itt vagyok!

Az Apátságot látni, majd közelebb és közelebb érezni, vegyes hangulat kísérte. Ott voltak a megélt kalandok kellemes ízei, mindamellett viszont az elmúlt órák vadabb, de egyben érzékenyebb, egy picit finomabb hangulata szinte riasztott tőle. Nem kívántunk bemenni a kavalkádba, hol tény, igényes dolgok egyvelege vár, de mégis túl intenzív, túl direkt. Le is kanyarodtunk, amint lehetett, s visszafelé vettük az irányt, mi több, a jelzésnek is búcsút intettünk s csak az irányt szabtuk meg, de az odavezetető utat nem.

Magyarul mentünk, amerre láttunk. Mérlegeltük, melyiken lehet kisebb a forgalom, s hol lehet látványos a terep. Az utak kinyíltak, a csinos házak között ereszkedtünk egyre lejjebb, s a településtől kijjebb.

Így értünk vissza egy nagyobb forgalmú útra, mely hátán kijutottunk a település végére, honnan már csak egy komolyabb menettel nyomtuk egy szuszra le az autóig. S, hogy milyen érzés ott állni újra, s végignézni szabad szemmel, merre töltöttük pár csodás órát? Kívánom mindenkinek, hogy megtapasztalja!

Nagy Kornél

Amikor valaki azt mondja kirándulás, az ember elméjében megjelenik egy kép. Többnyire feszesre tömött hátizsákokkal és áthatolhatatlan erdők képével vegyítve. Mi lenne, ha kidobnánk a kukába az egészet, s például egy szombat délutáni csavargást is besöpörnénk e gyönyörű szó alá?

Akkor hát egy szép mosolygós téli hétvégén családom tagjai ebéd után a kocsiba ült, s bizony már tizennégy óra is elmúlt, mire Győrasszonyfán lépett újra talpra. A nap vad sugarai elkapták kezünket és táncba vittek volna, ha hagyjuk. Mozdulataink azonban, mint a nyílvessző egy irányba haladtak, mely nem volt más, mint az aznapra kinézett távolság ledarálása. Januárban ilyen későn indulni félig ismeretlen terepen egyet jelentett a feladat komoly végrehajtásával.

Neki is ugrottak a lábak, s vittek is ki szépen a faluból neki a szántónak. Hmmm, persze egy öreg erdő látványával nem vetekedhet a táj, de azért mégiscsak itt termelik meg a kenyérbe valót! Hatalmas táblákra ráfókuszált a szem, majd mint egy elszabadult madár, huss, elillant a messzibe. Itt pedig nem volt akadály! Szállt, repült kedvére erre-arra, semmi nem volt, mi megálljt parancsolt volna neki. Legfeljebb azok a fasorok, melyek azért szerencsére itt-ott feltűntek.

A lábaknak nem járt ez a luxus, nekik csak egy parancs jutott, előre! Persze egy téli időszakban azért ennek nagyon is tudtak örülni. A kellemes séta ugyanis emlékeztette őket, hogy mire találták ki őket. A mozgásra, haladásra, s az élmények begyűjtésére. Aki azonban erre a környékre jár, tudja jól, ez nem a Bakony. Ezen a környéken se Góliátok, se törpék. Itt egy harmonikus, szinte ringatózó tájjal találkozik a természetjáró, ki értékeli mindezt. Ki megtalálja szépséget az enyhe emelkedőben, a halovány lankában, a poros útban s a szántók végtelenségében. Ahol csak mehet az ember, s csak mehet, anélkül hogy bármi történne. Ahol úgy minden oké és ebben megtalálja a boldogságot. Nekik való ez a hely!

Persze azért itt is történnek a dolgok, például az óra és a távolság folyamatos becslése és értékelése, majd a nagy aha, végre itt vagyunk című érzések. Táp faluban eddig még soha nem jártunk, s ezúttal is csak átvágtattunk rajta, a jelzéseket követve. De amikor az út felindult a gyümölcsösök felé, na, ott kezdődött az a rész, melyért messze földről is érdemes ide kalandozni.

A klasszikus igazi földutak a szellősen elszórt tanyák között vezettek. A szabad helyeken mindenhol zöldellett a fű, melyekből fák nyúltak ki. Azonban az árnyékok egyre távolabbra nyúltak, s csak nyúltak. Ez persze csak fokozta az amúgy is mesés képét, de közben az óra megállíthatatlanul zakatolt tovább. Lesz-e idő kijutni még sötétedés előtt aszfaltra? Minden jelzést megtalálunk–e útközben, nem futunk-e vakvágányra? Menni kell és kész, méghozzá tempósan, erőből! Ilyenkor az ember kiszolgáltatja magát a jelzésnek. Elengedi az érzéseit, s hagyja, hogy arra vigyen az út, amerre kell. Persze olykor egy –egy rövidítés sziréna hangja megcsiklandozza a hallójáratot, de tilos! Csak az erőt kell adni, a s követni az utat, még akkor is, ha látszólag bugyuta irányba indul, s tesz egy feleslegesnek tűnő csavart.

Így ereszkedtünk vissza a fő út mellé, honnan farkas szemet nézve az erdővel belevetettük magunkat. Jöttek az ösvények, nyiladékok, átvágások, s zsupsz, már Tarjánpuszta célfotója libegett szemünk előtt. Persze addig még volt mit tenni! Például rátalálni arra az útra, melyen már egyszer sikerült végigmenni, így az ismerős terep következett. Aminek megvolt a haszna! Az irányt tartva a szürkületet figyelve pörögtek a lábak, csak úgy falták az utat. Persze joggal vetődhet fel benned a kérdés, Kedves Olvasó, mit ér egy végigszaladt kirándulás. Nem olyan leüldögélős, körbenézegetős stílusban érdemes nyomni? Az egyik oldalról tökéletesen igazad van.

Az egy kellemes módja a csavargásnak. Azonban ennek is megvan a maga színe.  A mozgás, a hosszabb időn át tartott fokozott tempó, mi tagadás üzemanyag felötlés mérséklése mellett. Normális esetben az ember nem állítaná át magát ilyen üzemmódba, de akkor nyomni kellett. S amikor szaporáznak a lábak, abban van valami nagyon, de nagyon jóóóó!

Így tűntek fel a következő állomásunk házai, melyek közé bevonulva fellélegeztünk. Oké, megcsináltuk. Igaz, még a végcélt a távoli dombok eltakarták, de kint vagyunk ez erdőből innen már akár sötétbe is visszatalálunk. Lendületből folytattuk is tovább a küzdelmet, melyet már sötétben fejeztünk be.

Nagy Kornél

Későn világosodik, korán sötétedik, sok ruhát kell felvenni, ha kimegyünk abban mozogni tiszta macera. Mi a fenét csináljon ilyenkor a természetbarát? Mondjuk, csatlakozzon a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület bagolyfelmérő programjához!

Nem kell Neked se madarásznak, se természetvédőnek lenned ahhoz, hogy jó irányba indulj el, például egy remek kezdeményezéshez csatlakozva. A bagolyfelmérés pontosan ilyen!

Volt szerencsém beszélgetni egyik ismerősömmel, ki elmesélte, a házuk előtt a fákon csüngenek a fülesek, s mivel tél volt, hát a kellő napon távcsővel felszerelkezve ott álltunk és bámultuk őket. Egy év telt el, s lám ahogy szürkült, feleségemmel ismét a fa közelében álltunk, Bezenyén.

Ismerőseink épp akkor vitték fiókáikat programra, így első kézből meg is tudtuk, mi a dörgés. 12-13 példányról szóltak az egyik fán, a másikon 3-4 lehet, de most ott egyet sem sikerült kiszúrnunk. A türelem viszont ilyenkor nagy úr. A járdán őrséget állva vártuk a mozgást, s már hopp, két korán kelő el is indult vadászni vagy csúnyákat mondani, nem tudom.  Ezt követően pedig csak várni kellett, de azt bizony kellett. A többiek ugyanis nem ittak sem energia italt, de kávét, teát se. A fülük botját sem mozgatták, vagy ha igen, titokban. Persze azért a nyomok, melyeket maguk alatt hagytak elárulták, itt bizony komoly állomány telel. Mindenhol friss köpetek hevertek. Ők ugyanis a kisemlősök emésztése során a csontokat és a szőrt csőrükön keresztül öklendezik ki, s ez, valamint egyéb jelek mutatják, sűrűn lakott fa alatt állunk.

Egyszer csak, mikor már feleségem ereiben kezdett megfagyni a vér, újabb két füles dobta le magát a fáról, úgymond tessék, lássék, s mi láttuk. Mariann ezt követően visszament a kocsiba, majd egyedül kezdtem a tornába. A hideg ugyanis, oda odadörgölőzött hozzám, amit a mérsékelt testmozgatással igyekeztem meggátolni. Ki tudja, talán ezen röhögtek a baglyok is, mert innentől kezdve újabb húsz percig meg sem mozdult semmi. Egy ökörszem szánt meg, s alig pár méterre szállt fel egy tuja tetejére, s ott riszálta magát. Hmmm, hát ezért szeretjük a madarakat. A kis csapott farkú barna tollas kedves társaság lett, meg is feledkeztem, miért érkeztem. Sokáig azonban ő sem kívánta elvonni a figyelmet, s pát intve elslisszant a főút túloldalára.

Jöttek az újabb hosszú percek. A falu lámpásait idő közben felgyújtották, s egyre kevesebben érkeztek a járdán, ezzel párhuzamosan a tornagyakorlatok intenzitása növekedett. Amikor pedig már lassan megdermedve pislogtam, egy, majd még egy bagoly kelt útra. No, meg még egy, s jöttek szépen sorba. Egy kis szünet, majd újra, s végül tíz látott szárnyalással memóriába állt meg a sorozat. Egyik tett egy kitérőt, a másik meg talán a túloldalról érkezhetett? A lényeg, hogy megvolt a kihúzás, mehetünk haza.

Másnap fél négy körül újra nyugtalanság lett úrrá a testen. Az óra jelezte, hamarosan a világosban töltött órák száma elfogy, így viszont közeledett az est ideje. Haza is hajtottunk, majd most fél köbméter ruhát magamra szedve, mint egy hagyma, indultam ki a terepre. A Lajta még félig világosban fogadott, így volt lehetőség átnézni a part fáit. Ott, hol még pár hete két füles is lapult, most csak egy feketerigó biccentett oda. Mintha bagolytalanították volna a környéket. Sehol semmi. Persze azért így sem volt unalom. A vízben vidám kacsák parádéztak és sikerült találkoznom a régi ismerőssel is, ki fiát kísérte haza a farsangi bálból. Ahogy sétáltunk a parton, szóba ejtettünk pár madarat, s mivel szem elé kerültek, hát a nagy kedvencet, a varjúkat is kibeszéltük a hátuk mögött. Amint ketten hazaértek, visszalépegettem a célterületre, s vártam az eseményeket. Ahogy a fények fogytak, úgy fogytak az ingerek is. Csendesült a táj, a kifelé fordulásból lassan a tudat több figyelmet fordított befelé. Gyönyörű momentum, ahogy az ajtó lassan bezárul, s egyedül maradsz magaddal. Innentől egy másik játék kezdődik, ahol Rambónak nem másokat kell legyőznie, hanem magát kell meglátnia, elfogadnia, s változtatnia.

Erre az útra azonban itt csak egy kóstolót nyújtott a természet, hiszen egyszer csak egy nagy fejű, széles szárnyú, de mégis könnyed röptű madár jelent meg az égen. Megjöttek! Elkezdődött! Azonban messze nem úgy, mint előző este. Ők ugyanis nem csak egy villanásra mutatták meg magukat. Egy komolyabb kör után az egyik beült a közeli fa tetejére és várt. Várt, de még mindig várt. Bezzeg társa nem volt ilyen lusti. Előtte lévő placcon olyan fordulatokat tett, csak úgy lestem. Mi van itt, bemutató? Erre, arra egyszer itt, majd ott, mint valami műrepülő! Tartott pár percig a látványosság, majd köszönték szépen, s eleveztek.

Alig múlt egy kis idő, máris újabb baglyok érkeztek, kik szintén megmutatták mire képesek. Az egyik mintha messzebb lódult volna, majd látom, hogy egy varjú seregből kiváló kisebb csoporttal tér vissza. Hoppá, ezek komolyan nyomják. A másik nem folyt bele a konfliktusba, csak ült. Amint véget ért ez a jelenet is, a távolban már négy füles tartott bemutatót, s ott hajtották egymást. Húú, húú! Mi ez, a látványba belefeledkezve figyeltem mi történik, majd egyszer csak egy újabb füles, a fejem fölött zúúúúgott el. Hoppá! Ez aztán élmény a javából! Mennyi ideig tartott a jelenet? Hány szereplővel? Erős tippre kilenc, de valójában? Egy biztos mély rovátkát véstek az emlékező helyre ezek a virgonc baglyok, s ezúton kis köszönöm szépen, hogy ilyen élmény okoztak!

A házakból kiszűrődő fénynél lódultak meg csak a lábak hazafelé. Az ismerős úton szinte maguktól tették a dolgukat. Kiértek a bicikli útra, majd onnan a megszokott irányba vissza, s miközben odalent kalapáltak a lábak, fent a fej tett föl pár kérdést. Ki tudja, hányszor jártunk már erre? Ki tudja, hány csodát kínál számunkra a természet, még itt a lakásunktól egy bagolyköpetre? Ki tudja, hányat veszünk észre?

Nagy Kornél

Ledobva a lustaság kényelmes köntösét, újra gép elé ülve várlak Téged kedves olvasó, kit talán érdekel a természet, azon túl a természetvédelem, s mi több, talán még a természetvédők is egy kicsit. Ha pedig mindezt igaznak érzed magadban, gyere és kukkants be a Szigetköz kapujának kulcslyukán s lásd meg, mi is történt egy szép szombat délelőttön.

2020. január 18-án madarászok horkolásától aligha volt hangos a határ. Akiben ugyanis annyi erő kószált, hogy le tudta akasztani a szögről távcsövét, az bizony tettre készen várta a napot. Nyolcszor szólt ki a kakukk az órán, mikor Spakovszky Péter gördült be négy keréken az előre megbeszélt pakolóba, honnan hetven kilós rakományával megnehezülve hajtott tovább. Egy kis kitérő után máris Dunakiliti erőműn hajtottunk át, majd az Öreg-Dunával való találkozást követően pár kilométer és a célpontnál voltunk. Persze az oda tartó út sem volt egyhangú, unalmas. A féktárcsákat Spaki nem hagyta kihűlni, az elénk kerülő madaraknál beletalpalt a pedálba, majd azok azonosítása után indultunk csak tovább.

Kilenckor azonban nekünk kezdetét vette a 17.  Sasszinkron, azaz sasszámlálás. Ez leegyszerűsítve azt jelentette, hogy ebben az esetben a Duna partján bizonyos távolságonként megfigyelők tapasztották szemeiket az égre, s ha kampós csőrűt sikerült észrevenniük, akkor leírták, milyen fajt láttak.

Jégkorong kapusokat is meghaladó ruhába léptünk terepre, s néztünk. Majd néztünk, néztünk éééés néztünk. Nagyjából ennyi történt, hiszen a koszos szürke ég nem hozta meg a főszereplők kedvét a látványos égi bemutatóra. Ahogy azonban egy igazi horgász sem kizárólag a halért megy terepre, így mi sem emiatt fújtuk rongyosra zsebkendőinket.  A tél volt a fő ok, igaz most a környék időjárás felelőse kegyeibe fogadott bennünket, hisz holmi sétafikálással be tudtuk fűteni annyira a testet, ami már komfortossá vált. Persze azért ennél több okunk is volt az örömre. Például a víz felszínén békésen ringatózó kacsák láttán. Akit ugyanis az év első szakaszában erre a vidékre visz nyughatatlan lába, északról érkező kontyos récék látványától kaphat kedvet a többi szárnyas felfedezésére.

Nicsak, egy óóóriási predátor tűnt fel az égen, ki rangjához mérten lassan méltóságteljesen evezett széles szárnyaival. A sas, a réti sas! Ő, kiért felvonult a madárbarátok serege, ő az kiért külön napot, hétvégét szerveznek. A sas! Aki csak távolról ismeri a tollasok világát, annak is belekarcol gondolatába a szó, a kép, a tett. A madarak királya. Azonban nem csak a szakmán túliak figyelnek fel rá! A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületben van külön Ragadozó védelmi szakosztály, s aki szeretne a kampós csőrűekről hiteles komoly szakmai anyagokat olvasni, „Heliaca” névre hallgató évkönyvüket érdemes letölteni a netről, s már előttünk is. A kiadvány célja, hogy szakmai információkat adjon, tényleg érdemes őket elolvasni, például a 2016-os évi munkájukban arról, hogy négy évvel ezelőtt hazánkban 210 sikeresen költő rétisas volt.

Ez az iromány viszont séta hangulatát próbája visszaadni, így hömpölygünk tovább, míg nem egy zöld terepjáró közeledését vettük észre, majd állt meg előttünk. Hopp, máris négy ember alkotott egy kört. Beszélgetés erről-arról, majd egy csapat süvöltő érkezett a szomszédos fák tetejére. Odaosontam óvatosan, majd előhalásztam a képalkotó készüléket, s hopp már meg is van örökítve.

Persze őket így télen bárki és bármikor láthat, de mégis! Ha kellően tudatosak vagyunk, a házi verébtől a feketerigón át a széncinegéig mindennek lehet örülni. Vannak, akiktől megtanulhatunk nagyon, de nagyon sok mindent a madarakról, s vannak, akiktől megtanulhatjuk, hogy ne felejtsünk el közben örülni nekik! Úgy gondolom, mind a kettő nagy kincs! Bölcs út lenne követni és gyakorlatban nap, mint nap alkalmazni Shunryu Suzuki által hangsúlyozott „Az örök kezdő szelleme” című gondolatot. Persze, nem csak ezen a területen. Micsoda jó lenne, azokat a dolgokat, melyek körbe vesznek minket és nap, mint nap részesei vagyunk örök kezdőként értékelni! Mennyivel boldogabbak lehetnénk, ha tudatosítanánk magunkban, hogy mink van! Ha körbenéznénk a kincsestárban, mondjunk a sajátban, s mindezek meglétét nem evidenciaként kezelnénk!

Örülni annak, ha találkozol egy sassal, mi több kettővel, hiszen az égre most két madár is önként bejelentkezett. Egy pár sas, hmmm, kit kívánhat mást a madárbarát szem. Januári Szigetköz azonban nem a csinnadrattáról híres. Itt keresni kell a természet megnyilvánulásait, s az is előfordul, hogy hosszabb ideig csend ül a tájra, jut hát idő a beszélgetésre is, volt idő bőven. Mennyivel másabb témát érinthet két versenyszakács, két csillagász vagy épp két mérnök. Mi is olyan témákról ejthettünk szót, melyek többségét a madárvilágban kevésbé jártas érdektelennek tartana, így ilyenkor az ember végre közösen örülhet annak, minek esetek többségében főként egyedül.

Lám, máris egy újabb helyszínre értünk, hol egy újabb sas került szem elé, ezúttal egy mellékág fölött érkezve, megadva a valós eredeti rétisas stílust. Az óra azonban lassan jelezte, a megfigyelésre szánt idő hamarosan lejárt, így szépen komótosan visszagyalogoltunk a kocsihoz, majd brrrr, s elindultunk visszafelé. 

Nagy Kornél

Üdvözöllek, Kedves Olvasó! Érkezzen egy olyan történet, mellyel ismét szélesre tárom az emlékezet kapuit, s ha kedved tartja, gyere, sétálj be rajta!

Szilveszter napján későn kelt ki családunk az ágyból. Kilenc óra is elmúlt, míg észhez kaptunk, s az ablakon széles vásznon jött az inger! A kék eget messze elkerülték a felhők, s bizony a szelek ura sem itt tartott bemutatót. Ez igen, fel is pörgött az agy, majd a megvalósításra váró túraútvonalakból előtúrt egyet, mondván, ide kell menned! A fagypont közeli hőmérséklet kellően lehűtötte lakásunk lakóit, így szólóban ültem be a kocsiba, majd Győrt elhagyva az első falu temploma melletti parkolóban intettem alkalmi búcsút autónktól.

Lassan második kezet is elő kell venni, ha meg szeretném számolni, hányadik alkalommal Nyúlról a túra. Nem véletlen! Túrázásnak tökéletes indulási alap. Ezúttal a keresztút volt betervezve, azaz 14 kereszt által összeállított útvonal bejárása.  A térkép mutatta az utat, gyerünk!

82-es főúton sétálni kettős érzés. Egyrészt a szemek szorgos munkával keresik az út melletti járdákat, hogy megvédjék a turistát a száguldozóktól, másrészt van valami felfedező hangulat, hogy a Balaton felé vezető úton nemcsak a forgalmat, hanem az egész utat látod is. No, meg a kutyákat, melyek kórusként kezdtek csaholni, miközben sebes léptekkel igyekeztem elslisszanni előlük.

A házak elfogytával ők is hátul maradtak, az út azonban csak előre mutatott.  A kerekekből azonban nem lett hiány. Zúgtak el rendre mellettem, bíztatva ezzel a tempót, gyerünk ki ebből. Jobbra sikerült is megpillantani a negyedik keresztet, mely egyben elcsalt egy másik alsóbbrendű útra. Micsoda kifejezés, alsóbbrendű. Pedig a biztonság a zajszennyezés szempontjából inkább… Az apró kavicsokkal szórt szürke kígyó hátán nyílegyenesen a dombság lábához lehetett jutni, mely ettől megrészegülve kacskaringózásba kezdett. Egyszer erre, majd arra indult el, s hopp, amikor már szuszogó üzemmódba kapcsolt a szervezet, elkezdődött a való terep. A fák sokasodtak, a csend átvette a főszerepet és a lábak is lassabban kezdtek nyomdázni a porban, melyet pocsolyák fagyott vize tett változatossá. Ahol a kintről érkező hatások mérséklődnek, ott előkandikál az ember belső világa. Kibuggyan, felszínre törnek az elnyomott dolgok mindez csodás környezetben.

Nehéz még egy olyan sportot találni, hol ennyire harmonikus környezetben találkozhatsz magaddal. Miközben megéled mindezt, újabb helyekre érsz. Egy kilátás, egy hangulatos erdei kanyar, mennyi apró elgurult gyöngyszem. Mindezek olyan élményeket generálnak a szervezetben, melyet más környezet nem gyárt le. Az ötödik keresztet megtalálva már megvolt a hangulat, melyet az azt követő szakasz csak tovább fokozott. Akit ugyanis erre visz a lába, rövid időn belül találkozhat a környék szinte összes arcával. A forgalmas utak, majd elhagyott kertek alatti területek bebóklászása után jött a löszbe vájt folyosó, mely klasszikus Sokorói-dombságok útvonal. Ez nem nyaktörő szurdok, csupán egy földbe vájt árok, mely alján sétálva érezheted át a környék hangulatát.  Itt csak a meredekség miatt bicsaklik meg a boka, no de az is csak azért, mert fejed fölfelé forgatod a vadító táj láttán.

Így érkezik be az ember újra a faluba, mely hangulatos utcái újabb kilométereket kínálnak fel. Nyúl falut könnyű lenne akár ezer részes puzzle képből is összerakni. Aligha találni más hasonló házakat. Egyik viskó például az összerogyás szélén imbolyog, a másik palota mellett pedig már kerti tó díszeleg. Emiatt az idő vasfoga, valamint a gravitáció vágott földhöz pár tetőcserepet, a túloldalt pedig széles napelemek hirdetik, itt bizony a gazdával tudnánk közös témát találni. Kifejezetten élmény csak úgy végigsétálni és figyelni egy településen, egy utcában mennyire változatos képet hoztak létre. Békésen pihentethetjük szemünket a nádfedeles, tornácos, fehérre meszelt házon, s megtorpanhatunk a merész formákat magán viselő következő otthonon.  Pompás szórakozás, miközben érkezik a következő kereszt, valamint egy újabb óriás részletes térkép, melyből nem fukarkodott a falu. Az óriás poszteren mindenhol valami érdekességre hívta fel a figyelmet. Itt egy védett fákkal díszített terület, ott egy Szent István történelmi emlékhely. Aki azonban a keresztúton jár, nem kell elvesznie a lehetőségek sűrűjében, elég, ha térképére pillant, de elárulom, még ehhez sem kell ragaszkodni.

A bakancsos, ki ugyanis navigációs segédeszközök nélkül lódul neki a tíz kilométert vígan verő távnak, egy fényképezőgéppel bőven lehúzhatja a távot. Ugyanis a több helyre kitett térképet elég egyszer lefotózni, s máris megvan az irány, de aki ezt sem szeretné, hát figyelje csak az egész útvonalat végig kísérő táblákat. A profi útbaigazítást a hely jellegzetességei szerint hozták létre. Igaz, hogy nem lehet belekarolni, mint például egy zöld jelzésbe az erdő közepén, hol ötven lépésenként vigyorog ránk, jó felé megyünk. Itt csak az útelágazásokban került fel egy-egy nyíllal ellátott tábla, jelezve a helyes irányt. Persze, akinek van térképe, hasznát veheti, de ettől függetlenül is hozható a táv.

A lakott területről nekilódult az út újra fel a szőlősbe. Egy kicsit erre, majd arra, s lám újra alattunk vannak a házak. Itt már újra elfogy az aszfalt, csak a friss levegő, igaz az emelkedő meredekségének arányában egyre nagyobb igény mutatkozik rá. Mire azonban sikerül újra a tetőn lenni, a központi fűtés is hozza a tőle elvárt komfort zónát súroló verziót, de a kép, mely elénk tárul annyit mond: - Megérte! A település összes háza ott lapul alattunk, miközben a talp alá tolt távolságnak köszönhetően kezd körvonalazódni a falu valós arca.

A hullámvasút azonban nem áll le, újabb ereszkedés következik, immáron ismerős terepre. Jé, erre már jártunk…, - lép magabiztosabban a láb, majd pár száz méter múlva egy komolyabb elágazó, s újra ismeretlenségbe vesző szakasz vagy mégsem? Tétován, egyben kérdőn halad előre a bakancs, majd megkapja a parancsot. Stop! A szemek előtt ugyanis falba vájt pincék képe jelenik meg, akár csak a fényképeken. Nyúlról ugyanis a neten találni lehet szuper fotókat, melyeken az látható, ami ott körvonalazódott. Húúú! Itt kell megállni, s nézni azt az igazi nyúli hangulatot.  Az út mindkét oldalán szőlősgazdák féltett kincsei sorakoztak, méghozzá olyan látványt nyújtva, melyért sokan csorgatjuk a nyálunkat a tévé képernyői előtt is egy–egy film megnézése közben. Igen, a csodás látványok karnyújtásnyira vannak előttünk! 

A szó legszorosabb értelmében ellépegetve indultam tovább a következő kereszthez, mely megtalálása után letértem a kijelölt útról, hogy a Lila-hegyi kilátó látványától részegülhessek. Az tény, a soproni Várhegy-kilátó után talán a legmegkapóbb panorámát itt mérik. Persze nem adják ingyen! A pulzust felpumpáló, lépéshosszat csökkentő szakasz legyőzése után lehet csak mienk. Megéri! Igaz, így az este közeledtére a felhők is beköszöntek a tájra, s a ziháló test sem kívánta az addigra megizmosodó szelet, de azért pár percet fent kellett lenni.

Az óra viszont jelezte, ideje beszáguldozni a faluba.  Ami azonban nem ment olyan egyszerűen. Az már út közben feltűnt, hogy erre a közönyt az idegen szavak szótárába száműzték. Aki ugyanis szembe jött, akár hátizsákos, akár reklám szatyros, akár terepjárós, akár drótszamaras, rendre intésre emelte kezét, mi több, gyakran köszöntek is. Jó volt akklimatizálódni ehhez a körülményhez, s már kezdtem megszokni, hogy aki szembe jön, annak lehet, mi több, illik köszönni. Azt azonban, hogy a nyakban lógó távcső láttán egy ifjú pár megszólít, hogy madarász vagyok-e? Majd a környék útközben látott szárnyasairól beszélgethetek velük, ezzel Nyúl (mivel őslakosokkal volt mindez) még mélyebben beírta magát a szívbe. Amint azonban tovább ereszkedtem, vidám nyugdíjas nénikékkel sikerült szóba elegyedni, kik sugároztak. Hmm! Majd pedig, amikor egy bozótos területen három hangosan csaholó kutyát kikerülve találkoztam egy kedves nyílt úrral, végkép süvegeltem a falu előtt!

A lámpák fényénél érkeztem be újra az utcákra, melyen már csak a kötelező távolság legyűrése volt a feladat. Ilyenkor menni kell és kész, miközben a friss élmények egyvelege keveredik az eredeti helyszín valós világával. Így sikerült a parkolóba érni, majd egy telefon haza, minden oké, egy óra és otthon vagyok. A kocsi motorja szépen halkan felénekelt, a lámpák felcsillantak, s elindultam hazafelé…

Nagy Kornél

Üdvözöllek, Kedves Olvasó!  Rég volt már, hogy egy kirándulás élményeiből újabb történet született, most azonban újra megpróbálkoznak a betűk, hogy szemed elé vetítsék, mi várhat arra, ki hétvégén a természetben jár–kel.  

Egy napsütötte szombat délután családom heves fejvakarásba kezdett. Mit kezdjünk az előttünk álló pár óra szabadidővel? A válasz ezer helyről érkezett, mely mind magának követelte az időt… Tegyük ezt vagy inkább azt. De mennyivel jobb lenne ez, no meg hasznosabb az. Végül beültünk a kocsiba és alig több mint 50 kilométer megtétele után négy felnőtt láb nyújtózkodott ki belőle. No, ilyen is ritkán van, hogy kettesben feleségemmel kelünk útra, de az előttünk álló terep nem ígért szórakozást a fiatalabb korosztály számára. Az előzetes infók alapján tudtuk, itt közvetett úton jön majd a lényeg, nem egy kilátó, nyakig érő gaz vagy épp hangulatos barlang útján. 

El is indultunk hát, neki a szó szerinti ismeretlennek. Az első részben ugyanis jelzést aligha keres a bakancsos. Sőt, még térkép sem lapult a zsebben. Otthon nézegetett útvonal alapján indultunk, s kezdtük el a ráhangolódást. Lássuk! Egy hosszú egyenes út vezet ki Fertőhomok házai közül, mely frontálisan nekimegy a lápos vidéknek. Indultak a cipők, nyomdáztak rendesen a kavicsos út porába. A bevezető szakaszon semmit, de tényleg semmit nem láttunk. A fák, melyek mellettünk díszsort álltak szürke közönnyel szemléltek és nem volt kedvük így szeptember elején még az égbe sem karcolni. Olykor elhullattak egy–egy levelet, de azon túl semmi. Erre még a madár se járt. 

Amint azonban lenyomtuk ezt a szakaszt, angol ajkú kerékpárossal, majd hátizsákos vándorral kereszteztük utunkat. A természetjárás univerzális nyelvén mindkét kalandorral megértettük egymást. Egyikkel további útvonalat vitattuk meg, a másikat igyekeztünk lebeszélni a torony iránti haladási szándékáról. A fene se gondolta volna, hogy itt is összefutunk emberekkel. Amint ezen is túl voltunk, utunk észak felé fordított és egy poros füves részen élveztük az ősz minden báját.  Itt már teli vigyorral mosolygott ránk a Nap és élveztük az évszakot, mely megfestette a fák lombját, a hónapot, mely elhozta magával a húsz-huszonöt fokos komfort zónát, a késő délutánt, mely mindezt olyan színben tüntette fel, mitől ez az egész olyan nagyon valódi és értékelhető lett. Ha hiszed, ha nem, pontosan ezért jöttünk ki ide. Megnézni a valóság másik arcát! Tökéletesen megértem azt, ki szereti a pörgést. Mi több, száz százalékban tudok vele azonosulni. Az azonban csak egy szelete az egésznek. Vannak olyan helyek, ahol nem történik semmi. Hol csak sétálsz és sétálsz, s távoli falu templomának tornya szinte egyhelyben marad. Hol a szántóföldek közt az utak ugyanolyanok, s igazából csak sejted merre vagy, de viszont tudatosan vagy. Nem kerülsz az ingerek sodrásának csapdájába. Ilyenkor kezdjetek magatokkal valamit, amikor pároddal ketten lesztek. Minőségi időt tudsz megélni! Ide a folyton rohanó, törtető, zaklatott ember nem ér el, igaz nem is neki való!

Persze azért annyira nem sivatagi a környék. Lám, egyik alkalommal egy ismerős tollas miatt blokkolt a láb. Egy erős csőrű, stabil lábú széncinege méretű, de kevésbé rikító színű tollruhát viselő szárnyas ült ki egy fa tetejére. Aki volt már távcsővel terepen, annak ismerősen cseng fülében a zöldike neve. Egy igazi kellemes társaságú lény, kivel szinte minden sétán találkozhatunk, de mégis. Öröm megállni alatta, és amint kirajzolja képét az okulár barátsággal köszönti.

Azok a berkik is otthonosan mozogtak a terepen, mint ananász darabok a hawaii pizzán. Apró gombostűfejnyi szemükkel pislákoltak, majd amikor oda settenkedtünk melléjük, hopp, a rugó lábaikkal a pocsolya mélyére lőtték magukat, s csak a kavargó sáros víz emlékeztet rájuk. 

Na, jó most már tényleg induljunk tovább, szól közbe a központi vezérlőből pár neuron, s halad is vagy száz, kétszáz métert a test, majd jééééé! Hát, meglett. Igen, ezt az utat már egyszer megjártuk! Egy emlékhelyre értünk.  Ki is sétáltunk az ismert helyre, s… Pszt! Hallottad?! Igen! Jön a válasz, majd újra. Pszt! S jött újra a hang.

Aztaaa! Itt is! Megszólalt ugyanis a környék egyik bikája. Igaz, távolról jött a hang, de jött! Majd újra, s idővel újra. Egyszer csak a másik oldalról is gondolt egyet egy bika, s belebőgött a csendbe. Rövid idő múlva pedig már négy helyről özönlött felénk a hang. Látótávolságon belül egyet sem sikerült felfedezni, de azért ez sem vett el semmit az értékéből. Sőt, csak elképzelni tudtuk a markáns energikus, ősi erőtől duzzadó állatokat, amint szájukon kiáramlik az a valami, amit az ember szarvasbőgésnek nevez. Milyen egyszerű leírni. Szarvasbőgést hallgattunk. Ennyi. Mi több. Mi több? Képzeld el, hogy a Fertő–tó lábtörlőjén pihenteted portól jóllakott lábfejed. Szemeid az előtted térként elterülő kusza rétet fürkészik, mely végén az áthatolhatatlan nádas a kerítés. Mögötte tudod, ott van a tó, melynek környezete ki tudja, hány énekes és gázló madár élőhelye. Azon túl már dimbes dombok vezetik szemed neki a Hóhegynek. Ebből a képből áramlik feléd a gímbikák tájat uraló bőgése. Ahogy egy boros üveg címkéjén olvasható adott italra jellemző bemutatóból sem tudja többségünk összerakni az ízt, így ez a szolid firkálmány is halovány árnyéka csak a valódinak. Ott kell lenni és meg kell tapasztalni! Amikor pedig azt hiszed láttál mindent, egy vörös szőrmés dugta ki orrát a melletted futó kanyarból, csak hogy örökre belég égjen a pillanat. 

Az útnak azonban még csak a fele volt meg, így ha duzzogva is, de elindultunk visszafelé a faluba. Ezen a szakaszon van egy tanösvény. Aki csak ezért szeretné felkeresni a környéket… Gondolja meg még egyszer… Feledhető. Hosszú egyenes kavicsos út, rajta pár tábla. Egy haszna volt, bevitt Hegykőre. 

Ott már erősen szürkült, ezzel viszont elvitte a kirándulók népes táborát, így a kerékpárútra rátérve minimális forgalomban tudtunk nekiállni, ledarálni a maradék távot. Nem vettük azonban fel a nyúlcipőt. Mi több, komótos üzemmódba váltottunk át, hiszen amikor ilyen helyen jár a kalandor, láthatatlan érzékszerveivel pásztázza környezetét. Ahogy Balatonon sem kizárólag a tó, nyüzsi vagy épp a színpadi produkciók összegéből áll össze az élmény… Itt is több volt ebben. A Fertő-tói táj, mely legalább annyira zamatos, és karakteres, mint nagyobb bátyja az igényes rendezett házak és vendéglők, szoba kiadók, játszóterek egyvelegéből származó hangulat őszi és esti fényeit érzékelve mindent megkaptunk, mit egy bakancsos várhat. Egyszerűen élmény ebben a közegben sétálni, beszélgetni és felfogni, hogy itt vagy. 

Szépen lassan fogyott hát el csak az út a kocsiig, mely ismerősként üdvözölt. Idővel fényszórói belemartak a vak sötétbe, majd amint helyre állt a béke, a motor hangja is elcsöndesedett és végül visszaállt az eredeti állapot. Városunk is félig aludt, mire újra házai közé keveredtünk, s tudta sokáig nem maradunk majd társaságában.

Nagy Kornél  

Üdvözöllek, Kedves Olvasó! Tudom, Te is dédelgetsz álmokat a fejedben. Ha egyszer ide vagy oda el fogok menni, ezt vagy azt meg fogom tenni… Van azonban, amikor elég már a majdból és a most útjára kell lépned.

Pontosan ez történt egy varázslatos nap reggelén, mikor családtagunk összes résztvevője felébredve tudta meg, igen ma elindulunk. Gyerekek rövid idő alatt menetfelszereléssel bevetésre készen álltak, csak feleségem szemében volt a maradás keserű íze. Nála ugyanis a lábak egy műtét miatt nem voltak alkalmasak a túra végrehajtására. Így hárman ültünk be a kocsiba, s intettünk pát a Kisalföldnek. A kerekek buzgó kíváncsisággal tolták be magukba a szűnni nem akaró süti kígyót. Valahol százharminc kilométer körül jártunk, mikor a helyzet komolyabbra fordult. Esztergom után Dobogókő felé így szép időben óóóriási a forgalom.

Autók és motorosok százai robogtak megállíthatatlanul a Cseszneki szerpentinhez képest maratoni szakaszon. Örültünk, hogy Pilisszentkereszt után találtunk valahol egy parkolásra alkalmas helyet. Eszem – iszom, szerelvényigazítás, majd három, kettő, egy.

Aki a Holdvilág-árokba lép, annak szája U alakot formál. Már a küszöbnél egy csenevész patak kedves játszadozásával kezdődött a séta, melyet egyre beljebb, s beljebb értünk érdekesebb- és színesebb élmények követtek. Hány, de hány könyv, honlap, brosúra, kiadvány kürtöli világgá, hogy kérem a környék egyik leglátványosabb kiránduló helye. Ez pedig már az első percben igazolódik is.

Amint azonban beljebb merészkedtünk, egy melák keresztbe dőlt fa pöttyintett oda, oké akkor kezdjük! Következő sarokban máris óriáskövek csábították Bálint kezeit és lábait egy mászáshoz. Méricskélte végtagjai hosszát, hol mit lehet elérni, miközben átjutott az egyik gigászi teknősbéka páncélhoz hasonló szikláról a másikra. Amint újra velünk lett, a szemünk nekivágódott egy kanyarnak, mely falán felkúszva szembesültünk a völgy valódi mélységével. Hú, ez már valami!

Megtorpan a tekintet egy ilyen kép láttán, s dolgoznak a neuronok, hogy felfogják a szem által közvetített ingereket. S amint úgy éreztük valamilyen szinten megbirkóztak vele, a következő kép máris a híres Meteor létra.

Ha van ember alkotta tárgy, melynek képét oly vágyakozva néztem már ezerszer s még vagy kétszer, hát az a létra volt. Íme! Hmm! Ezt a pillanatot azonban át kell élni, meg kell ízlelni, forgatni a szájban, átmosni vele a fejet, örülni a vágynak s értékelni a beteljesedést. Emiatt nem is ugrottunk neki egyből. Kezdetben bekukkantottunk a mellette ásító barlangba.

Amikor pedig kidugtuk fejünket az alagútból, szemünk máris a vasra szegeződött, mely nyílegyenesen hatolt az égbe, s csak egy dolgunk maradt. Beteljesíteni az álmot, megfogni és felkapaszkodni rajta. Azonban ez nem ment annyira, hogy hipp-hopp. Ennek pedig az egyik oka, az út első szakaszától már észlelt jelenség, Budapest közelsége. Ide ugyanis legalább annyian látogattak ki, mint május elsején a parkba. Mint egy szervezett teljesítménytúra start utáni szakaszán lettünk volna, egymás után araszolt a tömeg. Hamar megtanultuk, hogy itt nem kell mindenkinek köszönni, s attól, hogy egy terepen vagyunk, még nem vagyunk együtt. Ezt vagy megszokod, vagy fájni fog.  S ez tény. Ők ide csak kiugrottak, s ebből adódóan azon kívül, hogy sok, de sokféle csapat érkezett, amit szintén szokni kellett. Ha ezt sikerült, akkor máris átjött a hangulat. Viszont itt a létránál be kellett állni a sor végére, mint egy bolt kasszájánál, s öt tíz percig várakozni, míg mindenki leküzdötte a létrát.

Amint azonban beálltunk a monstrum alá, vaóóó! Nincs az a lift, mely tudna olyan hangulatot adni, mint ott volt! Fent voltunk, vártam a következő csodát, mely nem is késlekedett egy percet sem. A szűk kis kanyon, melyen egyes sorban siklottunk előre, s az előtted álló pár métert láttad csak. Igen, hozta, mit hoznia kellett!

Aki ideáig eljut, örülhet, de nagyon. Meseszép táj, csak úgy viszi, mint a pinty, s egy árok látványával gazdagabban, de egy álommal szegényebben indulhattunk tovább, vissza a kocsihoz. Itt kérem nincs más dolga a lábaknak, mint nyomni. Nyomni, s nyomni, de szorgalmasan. Hangulatos erdő üde zöld látványa a panorámák és egyéb csudák hiányában nem akadályozott ebben. Itt már tudtunk beszélgetni, sztorizgatni, s lám idővel már az ülésen ülve töltögettük vissza az út során elvesztett folyadékot, meg energiát. Majd brrrr…

S máris Pilisszántó tágas parkolójában állt meg újra az autónk. Elő a térképet! Idővel egy győri család érkezett le a hegyről, kik tapasztalatait felhasználva, majd még egy család segítőkészségének hála lemondtunk egy hosszabb útról, s a barlang megmászását tűztük ki célul.

Itt már érezhetően kevesebben voltak, s nem csak az előttünk haladók fejére, hanem a jelzésekre is figyelnünk kellett, melyek profin fel voltak festve. Kaptunk is egy kis emelkedőt, mely felpörgette a szív motorját és bizony a vér is intenzívebb keringőre váltott. A mesterien megfestett jelzéseknek hála viszont simán célba értünk. De mielőtt még bevettük volna a helyet, felosontunk egy szírt tetejére, s ott olvadtunk össze a tájjal. Hmm, az a kilátás! A hegység csúcsai szerteszét merre a szem ellát, közöttük pedig fővárosunk panel házai karmoltak bele az égbe. Innen spuri a barlang, mely nem volt zegzugos, mégis talán félreeső volta miatt már olyan természet közelibbnek tűnt. Itt már el tudtuk képzelni, hogy egykoron bőrruhákban öltözött ősök őrizték a tüzet.

Az óra akkora viszont már odakoppintott a fejünkre. Oké! Eddig tűrtem, hogy azt tegyétek, amit akartok, most viszont átveszem az uralmat! Holott még a b c tervek sorakoztak a tarsolyban, fityiszt mutatott, s annyit mondott. Egy célt még, semmi többet!

Oké! Kapcsoló dupla fordulatra, lábakat a nyakunkba vettük és vágtáztunk le a hegyről. Röviddel később ismét a volán mögött ülve slusszkulcs elfordítása után visszahajtottunk Esztergomba, majd Visegrád felé. Sokáig nem kellett utazni, a tábla ugyanis jelezte, kanyar. Zmmm, gyerünk tovább egy darabig, honnan eredeti tervek szerint gyalog indult volna az újabb expedíció. Viszont hála az egyik lakosnak, elmondta, hogy a következő célunk merre található, s oda négy kerékkel is fel lehet jutni. S mivel idő már a sarkunkban loholt, éltünk a lehetőséggel. A maximálisan tökéletes útbaigazításnak hála pár perc múlva egy tisztáson léptünk újra a földre.

A hely, mely pontosan ellentétes a Holdvilág-árokkal. A hely, melyet nem írnak útikönyvek, s turisztikai lapok. Sőt az út során egy, azaz egy táblát sem raknak ki, hogy merre van, sőt még az épületen sem jelzi egy betű sem, mire találtál. Ide nem kirándulókat várnak, sem bakancsosokat. Ez a hely egy kapuval elzárt terület, mely mindenkit vár, de nem turistaként!

A buddhista zen templom.  A kerítéshez érve bekéredzkedtünk a területre, hol akkor is aktív elvonulás folyt, így az épületbe tilos volt lépni. Apát helyettessel találkozhattunk, ki megengedte, hogy kívülről szabadon körbenézhessünk a területen. A zalaszántói sztúpa fantasztikus! Látványos hófehér kúp, füstülő illat a levegőben, ima zászlók az ég felé lobogva… Ez nem az a hely. Itt a lényegről szól minden! Tényleg minden. Dok Hae sunim állt meg velünk egy beszélgetésre. Amíg a gyerekek egy idő visszamentek a kocsihoz, addig ő türelmesen és készségesen válaszolt minden kérdésre, s adott tanácsot a természetjárástól... Ez nem szavakra való feladat kifejteni… Viszont, aki erre kíváncsi, az itt meg fogja kapni mindezt!

A Nap már bólogatott, mire újra elindultunk lefelé a hegyről. Kanyarogtunk szorgalmasan, mire újra a város utcáin találtuk magunkat. Ha már itt vagyunk, nézzük meg a Bazilikát. A máskor oly zsúfolt parkolók már foghíjasan várták a nap végét, s talán furcsa fintorral vették tudomásul, jön még valaki. Gyorsan be is álltunk, majd huss, felrohantunk a monumentális épület lábához. Gigantikus, lélegzetelállító! Azonban volt egy másik jelenség is, mely még ezt a képet is überelni tudta. Az pedig a naplemente volt, partedlijén a Dunával, mint masni díszelgett a Mária Valéria híd.

Az a látvány! Mi férhet még egy napba bele? Talán még egy gyors randi a barátunkkal. Le is futottunk a folyóhoz és tiszteletünket tettük. Örültünk, hogy egy ilyen eseménydús napot Vele zárhattunk. S mivel Esztergom lámpásai felgyulladtak, mi is visszabattyogtunk a kocsihoz és millió élménnyel zsákunkban elindultunk hazafelé.

Nagy Kornél