Mitől lehet szép egy kötelességektől zsúfolt nap? Szóljon erről egy a következő történet.
Egy hétvégi napon családunk összes tagja pár négyzetméternyi helyre zsúfolódott, mely alatt négy kerék forgott sebesen, hogy a legközelebbi nagyváros bevásárló központjainak fényében lubickoljon. Fejest is ugrottunk egyből az embertenger kellős közepébe. Gyorsúszással igyekeztünk „a” pontból eljutni a „b” be, majd a „c” be. Öröm volt kikecmeregni a közeledő és távolodó tömegből, mellyel, ha tetszik, ha nem mi is vízcseppként olvadtunk össze. Vagy inkább olajként, mely igyekezett ebből kiválni. Persze felvetődik a kérdés, miért nem asszimilálódik, vegyül, alkalmazkodik a természetjáró jellem ezzel a jelenséggel?
A választ Nyúl parkolójának elhagyása után kaptuk meg, ahol a nyolc láb első körben döcögősen lökdöste magát előre. Amint azonban a 82-es út faképnél hagyott és futott tovább Veszprém irányába, rendezetlen alakzatban négyen egymás mellett kúsztunk fel a dombra.
A zsúfoltság megszűnt, a pofánkba meredő reklámok helyett a kopott zöld ruhájú fák álltak és csak akkor láttad őket, ha kívántad és rájuk néztél. Nem gáncsoltak el, nem másztak rád, csupán ott voltak és engedték, hogy megfigyeld őket. Mint egy hálótól megszabadított fenyőfa tárul szét ilyenkor az ember, s megy egyre csak feljebb. A lehetőségek tárháza is kitárult például abban, hogy a mellettünk futó olykor akár két méternél is mélyebb árokba be lehet mászni. A térkép közben folyamatosan lapoz az ember fejében, mikor merre hol föl, hol erre, no meg arra.
A cél aznapra könnyűszerrel hozható volt, csupán a Gerha keresztet kívántuk elérni, s ahogy a bemelegedő izmok kezdtek rendesen dolgozni, úgy tűnt egyre közelednek. Nocsak, egy veterán csoport ereszkedett le. S ez az a pillanat, mely megadja a felső kérdésre a választ. Ismeretlenként üdvözöltük egymást, s vagy negyed órán át ömlött a szó. Természetesen ahol ezer ember van, nem lehet megtenni mindezt, csak ahol elvétve találkozunk túratársakkal. Azonban azok a piros pozsgás arcok az életörömmel csordultig teltek! Itt tudja meg az ember mi a jó, s amikor csak lehet, ebből kér.
Mindennek a mértéknek az alapja, így idővel ők arra, mi erre folytattuk utunkat. Az ösvény csordultig telt kanyarral, no meg az ősz egyik legértékesebb ajándékával, a dióval. Le is táboroztunk egy bőséges termést hozó fa alatt, s a talpak ropogtatni kezdték a kemény héjat. Az tény, hogy több fogásos vasárnapi ebéd íz és kalória tartalma felülmúlja az uzsonnánként, de más lapra tartozik. Ott a spontán jött kincs, valamint a megszerzéséért vívott küzdelem keveredett össze a dió bemajszolásával. Aki egy nagyobb darabot tudott egészben kicsenni, máris büszkén mutogatta, majd hopp elnyelte a fogak mögötti szakadék.
Azok a fránya lábak azonban türelmetlenül toporzékoltak menjünk már, menjünk! Újra elindult a szerelvény egyre csak följebb. A házak egyre szellősebbek lettek, majd elmaradoztak. Az út kísért egyedül fel egészen a keresztig. No, megjöttünk, s mivel hipp hopp itt voltunk, az eufória ezúttal elmaradt.
Az este azonban úgy néz ki, nem. A táj kezdte magára húzni szürke lepedőjét, mely alól iszkolni kezdett a fény. Ismerős terepen ez nem okoz gondot, de azért bólintottunk neki, s egy másik úton szépen lassan leereszkedtünk.
Családosan Nyúlon csavarogni teljesen más, mint egyedül. Ilyenkor a figyelem elterelődik a társaira, s főleg velük beszélget, s mókázik a túrázó. A falu azonban ennek ellenére nem dobta be a durcit. Attól, hogy összes érzékszervünkkel nem rá hangolódtunk, adta önmagát. A mesés házak barátságosan mosolyogtak ránk, s bizony az utcán közlekedők is előzékenyen köszöntek.
S milyen lámpafénynél bandukolni lefelé? A következő nyúli túrán elmesélem!
Ahogy a természet ezerféle okot ad arra, hogy szeressük, úgy ezerféle képen lehet szeretni is. Ezúttal nem hátizsákkal és madárhatározóval indulunk útnak, hanem egy kicsit másképp.
Történt hát egy vasárnap hajnalon, egy szigetközi város pár házában korán felkapcsolták a villanyt, majd teafőzés és a végeredmény elkortyolgatása után spéci zokni, s rá különleges cipő került. Halkan, de lendületesen indultak ki a lábak az utcára, majd bemelegítő funkcióba kapcsolva kezdték emelni a tempót. A lovarda előtti bicikliút felé még véletlenül sem tévedt senki. Csak a cipők halk dobogása hallatszott megállíthatatlanul a sarki boltig. Itt stoppolt a vándor, nyújtani kezdte munkára váró alkatrészeit, miközben a szeme a park felöl érkező utat fürkészte. Hamarosan… Pattogás és nyújtás, pulzusszám emelés és startra kész állapot… Majd szürkületben kirajzolódó kép, jöttek!
Alig hat óra múlt és megérkezett a futókból álló csapat, melyhez bárki csatlakozhat, kinek van két lába, no meg egy tüdeje, szíve, az viszont nem árt, ha jól működik!
Köztük érkezett egy sportoló, egy atléta, egy (Laci most ne figyelj ide J) ikon, kinek szavára sokan odafigyelnek, s teljesítménye mutat példát nap, mint nap számtalan versenyző futónak és amatőr lelkes szaladgálónak. Őt kérte meg a Vándor, hogy válaszoljon pár kérdésre.
Az első szinte kínálja magát, Laci melyik napszakban szeretsz a legjobban futni?
Nekem a reggelek jönnek be, mert korán ébredek. Ilyenkor még üres a gyomor és semmi sem vonja el figyelmemet az edzésről. Régen még nem így volt, de nagyon jól hozzá lehet szokni a reggeli sporthoz.
Most, hogy Arakig futtok, meddig látod magad körül a tájat? Hol van helyileg és tempóban az a pont, ahol inkább már befelé figyelsz?
Vasárnap nálunk a közös futás napja, ilyenkor nem az egyéni csúcsteljesítmény kihozatala a cél. Úgy választjuk meg a tempót, hogy még tudjunk közben beszélgetni, így a reggeli húszas már nem is tűnik olyan hosszúnak.
Mennyire van hatással rád edzés közben az eső, a szél, a meleg, a hideg?
Felsoroltad az összes időjárási körülményt, amit a futók nem szeretnek, de azért megküzdenek vele. A meleget viszonylag jól viselem, a hideget viszont egyre nehezebben. Nekem a kezem fázik először, 10°C alatt kesztyűt veszek fel és bármilyen furcsán is hangzik, fagypontnál már csak síkesztyűben tudok egy nagyobb távnak nekivágni. Edzést csak nagyobb eső miatt szoktam kihagyni, de versenyen ez sem számít.
Egy versenyhelyszín megválasztásakor, milyen szempontokat veszel figyelembe?
A külföldi versenyeknél még mindig a gyors pályák vonzanak, fontos számomra az elért időeredmény. A hazai versenyeken többnyire kialakultak már a kedvenc helyszínek, de minden évben igyekszem új eseményeket is felvenni a listára. Szeretem, ha van hangulata a versenynek, szurkolók, zenei pontok, szép útvonal.
Mióta futsz? Kékes futás, Berlin maraton, miért kerültek be a naptáradba? Melyik volt a legkülönlegesebb vagy legemlékezetesebb helyszín, és miért az?
Ha visszatekintek pályafutásom elejére, akkor 38 éve kezdtem. Úgy indultam neki, hogy nem akarok versenysportoló lenni. Hát ez lett belőle és örülök, hogy így döntöttem.
Szeretem a kihívásokat, a Kékes Csúcsfutás pont erről szól. A Berlin maraton pedig a világ egyik legnagyobb és legszínvonalasabb maratonija, több mint 40.000 indulóval, ahol sorra születnek a világcsúcsok. Erről a versenyről sokat tudnék mesélni. Talán ezt mondhatom a legemlékezetesebbnek már csak azért is, mert itt futottam meg a legjobb maratoni időmet.
Mik a céljaid még a futással?
Szeretnék minél tovább ottmaradni a jelenlegi szinten. Tudom, hogy telnek az évek és ennél többet már nem igazán lehet kihozni magamból. De úgy érzem, még nem jött el a visszavonulás ideje. Ha majd csökkenteni kell a terhelésen, onnantól az egészség megőrzése lesz a cél, semmiképp sem akarom abbahagyni a sportot.
Mi kell ahhoz, hogy egy hobbi futóból versenyző váljon? Miként építse fel edzéseit?
Kellenek célok és egyéni motiváció. Erre pedig a legjobb, ha elindulsz amatőr versenyeken. Fontos, hogy az edzések ne csak abból álljanak, hogy nagyjából ugyanazt a távot hasonló tempóban lefutod. Ettől nem fogsz látványosan fejlődni. Legyenek benne gyorsabb szakaszok, rövid pihenőkkel ismétlések. Az edzések egy része arról szóljon, hogy kilépsz a komfortzónából, felviszed a pulzust. Amit ma nehéz volt megcsinálni, az legközelebb már könnyebben fog menni. Legyen meg a heti rendszeresség, mert e nélkül elvész az eredmény.
Véleményed szerint, mitől olyan barátságosak, nyitottak a futók?
A futók nem egymás ellen küzdenek, hanem egymással versenyeznek. Mi az idővel vagyunk elsősorban versenyben, egyedül ez a teljesítményünk mércéje. Nincs pontozás, nincs szabálytalankodás.
Téged nemcsak aszfaltszaggatás, hanem a növények világa is elbűvöl. A kertészkedés mit jelent számodra?
Ez a másik hobbim, talán még a futásnál is régebben kezdődött. Főként gyümölcsfákkal foglalkozom, ugyanis nagyon szeretem a gyümölcsöket. Nyáron bizony nem könnyű az időbeosztás, mert gyakran kell mérlegelni, hogy aznap reggel futni menjek, vagy a kertbe.
Köszönöm szépen a válaszokat! Jó futást kívánok. Hajrá!
Ahogy a természetbarát a térképre néz, számtalan területről mosolyog vissza számos élmény. Itt volt a legszebb kilátás, ott volt a gatyaszaggató lejtő… Akad azonban pár terület, mely még sejtelmesen hallgat, s csak arra vár, róla is szóljon egy történet.
Egy vasárnap reggelen a szokott módon keltett a fej. Holott tegnap még sziklaszilárdan azt állította, kapok egy nap szabadságot, a reggeli fények szertefoszlatták ezt a sületlenséget. Talpra barátom, vár a terep.
Így történt, hogy rövid idő múlva Győr elhagyása után, de még Veszprémvarsány előtt egy éles kanyarral Bakonybánd felé fordultam. A szombati napok mozgalmai otthon marasztalták családom összes tagját, így szólóban pattantam ki a templom melletti parkolóból. Aki ezen a vidéken jár, nem kell Sherlock Holmesnak kiképeznie magát, hogy a jelzett útra találjon. Mi több, szinte neked jön s felkiált! Figyeld, itt vagyok, gyere velem!
A falun átgázolva látszott minden rendben van. Rendes házak, tiszta utcák, tűzijáték sehol, de nem is ezért jöttem. Simán kiszáguldoztam külterületre, ami után szerelvényigazítás következett, s a trapp. Az ösvény szélén ugyanis két méter magas növényfal mindenütt, kilátás nuku, nyár derekán délhez közeli időben pedig madárdal szintúgy zéró.
Egy dolgot tehet az ember, megy, méghozzá tempóban, mert igaz, aznap az időmilliomosok eleganciájával vágtam a túrába, de azért a táv nagysága kívánt némi fegyelmet. Robogtak is a lábak alatt a kilométerek, csupán az út szélén foghíjassá váló fák kínáltak csekély látnivalót.
A földút szélesebbre váltott, erdei hangulat képződött, s itt-ott feltűnt egy-két meredekebb kaptató is. Az út azonban arra nem kacsintott ki, csak egyenesen célirányosan a soron következő állomásig iszkolt, mely Réde lett.
A falun áthaladó út már kisebb érdekességeket rejtett. Emitt egy emlékmű, amott egy szobor, minden oké, vágta tovább. Sehol semmi váó látnivaló. Az utolsó házak mögött pár száz méterrel egy árnyas fák alatti részen került le hosszabb időre a hátizsák, melyből előkerült a súly, mely eddig a vállakat nyomta. A falánk test mohón tolta be a táplálékot, tudván, kell az üzemanyag a következő szakaszokra is. A combok felnyomták újra magasba a testet, s mehet tovább a darálás. A homokos talaj azért marasztalni próbálta a bakancsot, de azok nem kívánták az élményt, s hopp, mindig kibújtak az ölelő fogságából. Érkezett egy komolyabb erdősáv, majd annak a végén egy jelzés.
Ahogy az út tovább ment azonban semmi nem mutatta a helyes irányt. No, akkor merre az arra? Egy szántóföldön futott keresztbe egy út, talán az lehet a megoldás? Robogás át rajta tempóval, ki tudja meddig, de két fix ponton sem találtam jelet.
Oké, gyerünk vissza el az utolsó jelig, majd jó alapos körbenézés. Egyszer csak bent a derékig érő gaz mögött tűnt fel újra. Hmmm! Ha arra, hát arra, s szinte már megnyugodva indultak tovább a lábak, de a szemek újra visítani kezdtek. Hol a következő? Út sehol. Pörgött az agy, a szemek meg cikáztak erre-arra, csak a bátorság tolt előre az ismeretlenbe, melyért cserébe, mint szétszaladt hangyák egy-egy jelzés tűnt fel valamerre.
Egyszer csak egy terepjáró érkezett mögöttem, kinek vezetőjétől navigálást kértem. Ő segítőkészen szállt ki a kocsiból és a térkép segítségével próbáltuk megfejteni az útvonal szerkesztőjének szándékát. A házigazda ennél tovább ment. Betájolt, megmutatta hol van a műút, mert a jelzés hááááát… Mi több, felhívta telefonon a terület kezelőjét, majd átadta a vonalat és vele is megbeszélhettem a kiutat a területről. Ezúton is nagyon szépen köszönöm azt a hozzáállást és aktív segítséget, melyet adott! S mivel még kora délután volt, neki lehetett menni az erdőnek. Az út megtalálása… Ha volt egy kanyar, a jelzés tojt rá, s bevitt a másik irányba a fák közé. Hú. Hosszú volt nagyon, mire normális traktor járta részre ért, itt viszont meg kellett tolni, ki tudja merre megy a következő métereken. Micsoda felsóhajtás, mire a műút fekete kanyargó vonalát sikerült megpillantani.
Végre hátizsák le, tankolás, tájolás, itt már talán nem lesz gond. Irány vissza. A csendes erdő újra szimpatikus lett, haladt a lábak alatt. Amint azonban egyszer eltűntek a fák, panoráma tárult ki. Jééé, te ilyet is tudsz? A hullámzó tájon a szem vidáman nyargalászott el egészen a Pannonhalmi Apátság dombjáig. Hmm, ez már döfi!
Majd az erdő szélén futott tovább az út, melyet újabb sűrű követett. Nicsak, egy ház! Bakonyszombathely elő őrsei bukkantak fel, melyek idővel utcává rendeződtek. Hohó, ezen átvágtázunk s jöhet is a cél! Igen ám, csak itt az út nem elcsípi a település szélét, hanem úgy egy az egyben kettészeli.
A kezdeti hangulatos részek után belekerült az ember a fő ütőérbe, hol autók cikáztak, s bizony le kellett szokni az idegeneknek való köszönésről is. Maradt hát az erő, mely masszívan nyomott előre fel az emelkedőn, majd a víkendházak közé.
Itt már több öröm akad, például az élénken felfelé cikázó poros nyomon, mely végül lehagyva a házakat surrant be a szántók és a fasorok rejtekébe. Az óra még mindig lazán lötyögött, mondván azt csinálsz, amit akarsz. A sárga napraforgó táblák között átvágtatva a lábakba töltött kilométerek jelezték nem baj, ha most nem állunk meg, hiszen akkor nehezebb újra elindulni. Egy tövisszúró gébicsekből álló csapat azonban mégis odabiggyesztett egy padlóféket. Na, jó, igaz veletek szerencsére bárhol találkozhatunk, azért álljunk meg egy fényképre. Ők cserében modellekhez méltón ültek ki az ág végére, s ha engem nem is, de arra járó nagyobb rovarokat vártak.
A műút, mely ezt követően várt, már nem sziget volt egy gigászi óceánban, hanem csupán egy feladat, melyet végre kellett hajtani. A pálcikák kötelességtudóan kalimpáltak előre, s ahol kellett, lefordulva várták a kocsi képét, mely a pihenést ígérte nekik. Hamarosan ki is nyílt az ajtó, egy telefon, a túra teljesítve, irány haza.
Micsoda történet kapujában toporgunk, Kedves Olvasó! A prológban szeretnék Tőled elnézést kérni, hogy nem fogok spórolni a szavakkal, ezúttal ugyanis olyan tájra indulunk, mely megérdemel minden elismerést és dicséretet. Jöjjön hát egy csodás túrát visszaidéző élménybeszámoló.
Egy hétvégi nap reggelén családunk tagjai kissé mackósan keltek ki az ágyból. Egy éjszaka ugyanis kevésnek bizonyult, hogy kipihenje a kerékpár túra szembeszélben szerzett erőpróbáját. A természetbarát koponyája azonban nem adta fel. Elő is került a hátizsák, majd, hipp-hopp, félig telten várta az újabb bevetést. Az autó is énekelni kezdett, igaz ezúttal csak egy utassal a fedélzetén. Kigurult a már jól ismert úton, majd szinte magától falta fel a Bakonypéterdig vezető szakaszt. Itt egy komolyabb kanyar, erre, arra, amarra következett végül a kézifék.
A Súrra érkező turistát egy szép tábla fogadja, melyen azt adják hírül, hogy az ország legszebb fekvésű településére értél. Megvan az első jó pont, de lássuk, mit jelent ez a gyakorlatban?
A centrumba érve, s kipattanva ezernyi meglepi fogadott. Első egy információs tábla, mely csordultig volt felfedezésre váró helyekkel. Közvetlenül utána egy csöppnyi sétány, hol a padokra vésővel barátságot kötött személyek alkotásai elevenedtek meg. Csupa olyan mű, melyre szinte már rá sem illik ülni. Ezt követték a földre ízlésesen festett ugróiskolák és egyéb érdekességek. Hová kerültem?! Az ültetett fák alatt tájékoztató tábla, az elő alkotások ágain madárodúk! Nem tudtam hová nézni! Egy ekkora területre, hogy lehet ennyi figyelmességet, ilyen ízlésesen elrendezni zsúfoltság nélkül? Itt rabul ejtett a település…
Amint azonban rátértem a faluból kivezető útra, s az eldugottabb utcák házai közt vittek a lábak, rájöttem, ég veled nyúli egyeduralom. Kedvenc helyek közé érkezett Súr is. Ahogy a telkek elmaradtak, hullámzó zöld tenger tárult elém. Ezek intenzív útra hívták a szemeket. Nekifutottak, melyek felszaladtak a dombra, s ott megtorpantak. Elindultak egyik irányba, majd a másikba, élvezték a hullámvasutat. Majd mikor kivirgonckodták magukat, egy rohammal nekivágtattak a Bakony távolabbi robosztus hegyeinek.
Elég volt a játékból, gyerünk tovább. Taposták is a lábak a tempót, hiszen már delet rég elkongatta a harang, s húszas volt írva a menetrendbe. Falták is a kilométereket a lábak az egyértelműen és profin jelzett utakon. Át az erdősávon, majd jött egy újabb tenger, amelynek azonban már kék volt a színe. Itt blokkoltak ismét a lábak. Amint egy színházba lépve a fák nézősorán mész egyre csak előre, majd a színpadon egyszer csak széthúzzák a függönyt és eléd tárul a fő attrakció, a természet valódi jelenete a tenger.
Látványtól megimbolyogva haladt a test, mely csak falta a táj nyújtotta szépségeket. Igen ám, a fül azonban kijózanított. Hallod ezt a zsongást, majd stílust váltott és visított. Hallod ezt a zsongááást!!! Ezek méhek! Hopp lekerült a hátizsák, s nyári kánikula ide vagy oda, elő a zubbonyt nyakig begombolva, sapival szinte összeforraszt a gallérral. A szabad bőrfelületet minimálisra csökkentve indult az átvágás a területen.
A szív azonban felsóhajtott, értem én, hogy veszélyes, de olyan szép. Nem volt mit tenni, meg kellett állni és élő egyenes adásban figyelni a megvalósult idillt. Ahogy a hullámzó tenger fölött zúgó méhecskék világában ott lenni. Elcsípni a természet eme remek megnyilvánulását. Az ész azonban mutatta az utat, tessék csak tessék, arra kell tovább menni.
A mesevilágon túl egy újabb erdősáv következett, hol már lehetett némi tempót diktálni, míg nem ovis színezőkből kiszállt gyurgyalagok ültek ki a drótokra. Ez igen! Mellé tarka lepkék bolondozva reppentek egy- egy virágra, s tesztelték a turistát, hogy melyiket figyeli jobban? Seregélyek vidám serege is adta a sót a fák tetején, melyet egerészölyv vijjogása tett teljessé. Na, kérem, itt sajnálja az ember, hogy csak két szemmel született!
Akára érve már meg volt a hangulat, amit a település sem nem apasztott, se nem szított. Kellemes kis hely, melyben igényes és mutatós kertek akadtak bőséggel. Látszik, hogy felvették a ritmust az idővel, rendben volt a falu. Örömmel kanyargott az út benne. De mielőtt még elhagynánk azt, egy irányváltás és már futhatunk is fel faluszélre. Itt már azonban a térségbe érkező felhők komoly hadrendbe álltak és hegyes szuronyukkal riogatták az útjukban állókat.
Az útvonal azonban fix volt. A kocsi a helyén, egy dolog volt, előreeee! A táj belsejébe hatolva egyre mélyebbek és magasabbak lettek a hullámok, melynek közepén, mint egy vitorlás próbálta az ember megtudni a helyes irányt. A turistajelzések azonban itt is tökéletes segítséget nyújtottak, fél szemmel követve is vígan útba igazítottak. Ilyen körülmények között szinte vitt hátán a föld.
Gyűltek a lábakba a távok, egyszer csak kiértem a műútra. No, egy kis rövidítés nem árt nézve a hadosztállyá rendeződött felhősereget, valamint a még előttünk álló távolságot. Aszfaltfalás lett hát, amit a sportcipők könnyű szerrel megoldottak. Ezt a távot Ácsteszérig csak hozni kellett, majd a faluban egy csöppnyi szusszanás, s jöhetett is az újabb rész szintén aszfalton.
Aki azonban erre a vidékre ér, ne félórára érkezzen. A szürke égbolt sem tudta elfedni a jellegzetes hangulatot, melyet még a műútról is átvenni, érezni lehet. Erre csak úgy ráadásként szemerkélő eső és egy csapat gyurgyalag érkezett, autó viszont alig. Így tényleg össze lehet érni azzal az egésszel, ami ott van.
Így sikerült bemasírozni Csatkára, ami az utolsó állomás. Mit látni az egyik udvarban? Igazi konnektor orrúakat. Ott feküdtek egymás mellett. A távolabbi példányok kíváncsibbak voltak, oda somfordáltak a kerítéshez, majd látván semmit nem kapnak, megunva a produkciót, visszavonultak.
A falu központjának megtalálása után a maradék távolság nem tűnt soknak. Azonban az égen összegyülemlett hadseregnek kiadták a parancsot! A szelek készítették elő a rohamot, majd kezdődött az eső, majd a még több eső és a még több eső. Amikor látta, ez alatta nem állt meg, beledörrentett egyet, melyet fényes villámlás tett félelmetessé.
Akkor most mi legyen? Erős szélben nem a legbiztonságosabb az erdő, pár kilométert azonban le lehet nyomni. Oké, nagy levegő, lássuk.
A térkép jelezte, hogy itt egy templom lesz, de hogy ennyire összkomfortos, sőt egy kedves plébánossal is, ki örömmel fogadja az arra járókat! Jól esett a szívélyes fogadtatás, valamint a segítő szándék. Örömmel mesélt a hely történetéről, csodáiról, szokásairól. Ő még marasztalt volna, hiszen az eső ömlött. A magam féle csavargónak viszont kihagyhatatlan lehetőség, melyet elhalasztani bárgyúság. Így megköszönve a vendéglátást, a szél és a villámlás elmúltával újra irányban nyomtam tovább.
Nem biztos, hogy mindent magyarázni kell. Miért finom egy friss saláta? Miért esik jól egy pohár soproni kékfrankos? Lehet belemagyarázni dolgokat, de felesleges. Érezni kell és kész! Hallani az első halk kopogását a növényeken, beszívni a mással össze nem keverhető eredeti illatot, s megélni, ahogy a víz végigsiklik a bőrödön, miközben magával viszi az út során ráragadt és kiizzadt anyagokat. Micsoda külső megtisztulás.
A legtisztább legeredetibb formában. Nincs az a mesterségesen képzett inger, melyhez hasonlítható lenne. A valódi eredeti élmény. Csak menni - menni az eső áztatta távban és élvezni minden pillanatát. Hálás lesz az ember, ha mindebben részesülhet! A túrázás emlékeinek legédesebb rekeszébe kerülnek ezek az emlékek.
Ilyenkor különösen kell fókuszálni a pillanat megélésének művészetére. Ezekben a szituációkban kell tudatosítani a jelen valódi értékét, s minden egyes másodpercében ott lenni úgy, ahogy máskor is, csak olykor sokkal nehezebb a legtöbbünk számára.
Menni az erdőben és semmi mást nem tenni, csak menni. Szívből kívánom mindenkinek, hogy egyre többször gyakorolni tudja ezt.
Így rajzolódott ki újra a falu képe, s vittek be a lábak. A jelzések, ahogy az egész út során kristálytisztán navigáltak, s mutatták az irányt, miközben Súr kertjeinek szépsége csak úgy húzott egyre beljebb. Ahogy pedig haladtam el egyik ház mellett, fiatal srácok emelték köszönésre kezüket, kik a fedett terasz alatt ülve szintén élvezték az eső különleges hangulatát.
Idővel az autó kacsintott oda, látva az érkezést. Gyere, ülj be, s bár tudom egy örök emléket hagyó túrán vettél rész, induljunk hazafelé.
A tavasz beköszöntével szinte duruzsolnak az természetjárók fülében az ígéretek. Ha erre mész azt látod, ha arra jársz, oda juthatsz. Patikamérleg kell hozzá, hogy eldöntsük, épp melyik térség adja a legoptimálisabb lehetőséget.
Így történt hát, hogy reggeli után pát intettünk a Kisalföldnek, s a sokat látott Cseszneki vár kacskaringói közt eltűntünk a Bakony sűrűjében. Igaz, itt még követtük az aszfaltot egészen Zircig, hol egy parkolóban léptünk rá az útra, mely a jótékony messzeségbe vezetett.
A kisváros házai még ismeretlenül köszöntöttek, nem volt rájuk kellemes emlékeket idéző jel. Bár vitathatatlan, épített szépségei vannak, az utóbbi idők túráinak látnivalóit nehéz felülmúlni, így csak, mint egy gép emelkedtünk egyre följebb. Egy felnőtt játszóteres helyen dobtuk elsőként a horgonyt, mondván úgy is szeles az idő, egy kicsit elidőzünk.
Tovább indulva egy szekérúton emelkedtünk a város fölé, ami egy kereszt után behívott az erdőbe. A mesterien jelzett ösvény szinte vitt magától, mint egy idegenvezető.
Erre tessék erre, mi pedig élve a lehetőséggel, követtük minden megnyilvánulását. Egy tágas rétre kiérve viszont a derékig érő fűben egy tábla mutatta, Fehérvár felé kell fordulni. Mi pedig szót fogadva gázoltunk bele a mezőbe. Kitaposott ösvény híján elsőként a fák csoportját követve, haladva kerestük a merrét. Annak viszont nyoma tűnt. Sebaj, majd beljebb talán lesz. S már a fűtengerből alig láttuk a messzi partot, mire egy Bambi került elénk.
A csöppnyi jószág, ott lapult a fűben, s mi biztosak voltunk benne, hogy nem ránk várt. Örömünket azonban nem tudtuk leplezni, nagy kört alkotva csodáltuk, s örültünk neki. Mennyi gyengédség, törékenység, kedvesség és remény lakozik egy ilyen lényben. Pont emiatt szinte már a csapból is ez folyva rikítják világgá a természetvédelem szónokai, hogy ezen túl mást tenni vele röviden és tömören tilos! Anyja vélhetően a fák mögül várta, hogy elmúljon a veszély és tovább tudja folytatni a feladatát. Még véletlenül sem szabad megérinteni, megsimogatni, hiszen onnantól annak a jövevénynek annyi. Ennek ellenére tucatnyi gidát visznek haza majd állatorvosokhoz. Ahogy vízimadarakat sem etetünk, úgy őzeket sem pátyolgatunk. A legtöbbet értük a saját családjuk tehet. Mi is mentünk tovább egészen a túlsó fasorig. Itt jött a nyomkövetés. Merre mehet a jelzés? Bebújtunk a kisebb vadvágásokon, kerestük, de semmi. Valamit biztos benéztünk. Vissza a partra majd terepszemle, de semmi. Az út a kaszálón túl. Újra bevitorláztunk egészen a végéig, majd ismét bebújtunk minden helyre, de semmi. Lassan kezdtem feladni. Erős szélben, pulcsis hidegben minek kódorog a család.
Egyszer csak feleségem a távolból megszólalt, itt van! No, egyből megünnepeltük, majd gyerünk. Neki is indultunk újra, az útvonal azonban ismét több esélyesre fordult.
Persze nem egy rendes jól bejáratott turistaútvonalat követtünk, de hogy ennyire nem tudjuk merre? Lassan lemondtunk a napi távról, inkább csak a helyes útvonal megtalálásával voltunk elfoglalva, mi szerint egy alig használt dzsumbujon kell keresztül vágtázni. Le is dobtuk a zsákot egy öreg fa tövében, inkább megnéztük mit cipeltünk egész úton át.
A jóllakottság barátságos érzetével kaptak parancsot újra a lábak, mehettek. Egyszer erre, majd nem erre, aki helikopterről látta volna az egészet, inkább nézett minket kincskeresőnek, mint sem túrázónak.
Egy újabb mezőre kiérve ismét vágtáztunk tovább. A tekintet szokásokhoz híven előre meredve az eget pásztázva kereste az utat, meg a madarakat, de egyik sem volt. A zúgó erdő előtt meghajlottak a fák frissen kinőtt ágai, hol vélhetően a madarak menedéket is kerestek. Réka egyszer csak megszólalt. Odanézzetek! Egy erdei sikló igyekezett lapítani a fűben. Az akár két méteresre is megnövő csoda köré egyből emberkoszorút szőttünk és csak figyeltük a reakcióját. Elsőként nem kívánt velünk foglalkozni, majd mikor látta, mennyire elájultunk tőle, egyszerre megmozdult az egész teste, szépen komótosan elcsúszott be a sűrűbe. Hoppá! Vele se minden túrán találkozunk!
Az élményből feleszmélve túratársakkal találkoztunk, kikkel való rövid beszélgetés után úgy gondoltuk, az órát ezúttal barátként fogadjuk. Megfordultunk hát, s a szó legszorosabb értemében, amerre láttunk elindultunk visszafelé. Zirc házainak kontúrjait még kirajzolta a látóhatár, így azt követve kezdtünk bele a visszavonulásba.
Mit jelent szabadon beleindulni a túra maradék részébe? Egyrészt fellélegzést a szeleburdi és semmirekellő idegenvezetőnktől való elszakadással, másrészt esélyt kaptunk, hogy még aznap a világosságban visszaérünk. Faképnél is hagytuk az egészet, s csak mentünk, amerre jónak láttuk. Egyből fogyásnak indult a táv. Igaz a bokák és a térdek nagyobb feladatot kaptak. A hepehupás terep kezdetben csak hasig, majd mellig, sőt vállig érő fűbe vezetett. Alig láttuk mögöttünk a jövő, úgy tűntünk el a zöld mindenségben. Kihúztunk egy láthatatlan egyenest, s annak mentén törtünk előre egészen a műútig.
Ott azonban olyan forgalom volt, hogy nem kívántuk. Elérve az első elágazóig egy kunkort megtéve csalinkáztunk traktor utakon be a házak közé, kisebb utcácskákon keresztül jutottunk ki a főútra. Pár hamburger ismét helyreállította az energiaszintet, a hőmérséklet azonban bíztatott minket. Vagy megfagytok vagy tempóztok. Az utolsó szakaszt a központi fűtésnek vetettük alá. Így értünk hát a kocsihoz, melyet beindítva alig vártuk, hogy újra meleg legyen.
Aki bakancsot húz a lábára és a turistautak pókhálóként beszőtt útjaira lép, a hagyományos jelzések mellett újabb jelöléseket talál. Nyúlt masniként átkötő T (keresztek útja) jelzéstől kezdve, Csatka szívén átszaladó M (Mária út) jelzéstől egészen a Pannonhalma világörökségén megpihenő klasszikus sárga kagylóig. Az ember mikor társul választ egyet, s kilométereken át kíséri őt, elgondolkodik, milyen lehet lábtörlője előtt toporogva, heves szívdobogások között belenézni a sok száz kilométerbe, majd megtenni az első lépést, melyet sok tíz, száz és ezer követ.
Vándor ezúttal részben hazai vizekre evez. Sokat látott bakancsát ugyanis azért vette fel, hogy jóllakassa az út porával. Az aszfalt lassan kikopott alóla, s a lábnak oly édes földbe nyomdázhatta recés gumi talpát. Vitte őt dűlőkön és fasorokon, ártéri erdőkön és üde friss kaszálókon át egy pontig, hol Dr. Kovács Péterrel találkozhatott, ki megtette mindazt, miről sokan csak álmodoznak.
Milyen érzés az El Camino startvonalában állni? Mi játszódik le az ember fejében?
Nincs startvonal, a lélekben megérés van az útra amely Saint Jean Pied de Portból egy barátságos francia falucskából kezdődik, több európai útvonalból ez a klasszikus EL CAMINO. A második Portugál zarándoklat pedig már az többé-kevésbé ismerős belső utazás és a természettel való egy szívdobbanás finomhangolásos, hit megerősítő barangolása. A szavak amellyel jellemezni lehet szerintem egy igazi zarándokot az út kezdetén talán a következők lehetnek: kérdések, várakozásteljes percek, órák, napok, hetek, ismeretlen érzetek, kihívás, egyedüllét megtapasztalásának misztikuma.Vajon mi történik velem az úton lesznek-e csodák amelyről sokan beszámoltak már?
Mekkora szakaszokat tettél meg naponta? Milyen volt a tájékozódás? Milyenek voltak az elérhetőségek vízvételezés, táplálkozás, szállás terén?
A tervezett táv 40km átlagban ez „kicsit” több a normál tempónál, de nem is a megtett lépések száma a fontos, hanem az, hogy észrevegye az ember a pillangókat az út mellett, akik gyakran kísértek akár több száz métereken keresztül, hogy meghallja a madarak énekét, lássa nyíló virágokat, érezze az eső áztatta föld illatát. Végül eljusson önmagából önmagába s megtapasztalja, hogy ehhez kap „külső” segítséget is, ha kellő képpen ki tudja tárni az a bizonyos kis kaput ott bent valahol. A Santiago de Compostella felé vezető „csak” a Fésűs kagyló jelét meg a sárga nyilat kellett követni. Néha mikor belefelejtkeztem a gondolataimba és elmentem más irányba, de utólag mindig rájöttem, hogy volt értelme a kitérőnek, mert valami olyat láttam, tapasztaltam amit e tévelygések nélkül soha nem éltem volna át.
Étkezés napközben hátizsákból volt és egy napi ital (tej, víz) mindig volt benne, no meg a remek Darnó - Hús termékek az első 3-400 kilométerig. Vacsorákat én készítettem a zarándokszállásokon. Ezek a szállások egyszerűek tiszták olcsók (4-10 euro) és van főzési, tisztálkodási lehetőség bennük. Előfordult olyan is több alkalommal, hogy a vacsorám az útközben szedett gombából készült, tojással, hagymával, szalonnával spékelve.
Milyen természet és épített szépségek jöttek szembe az úton?
Általában több útvonalon is lehet haladni én mint erdész, ha csak tehettem kerültem az aszfaltot, a betont és a zöldebb utat választottam ahol az összes érzékszervemmel vallathattam a természetet s Ő mesélt nekem. Csak a szakaszok hossza volt előre megtervezve a látni és átérezni valókat mindig az előző nap este a zarándokszállásokon gondoltam át. Nekem bevált mert e módszerrel még plasztikusabban és szabadabban járhattam az utam. Az utat ahol előttem a sok százezer zarándok lépte nyomán keletkezett energiák misztikuma lengett körül. Az útközben levő kegyhelyeken, templomokban, katedrálisok rejtett szögleteiben és egyéb kultikus építményeknél, mindenhol volt szerencsém megálltani az időt-időmet és elmélkedni a történelmi kötődéseken és a hozzájuk tartozó legendákon is.
Mennyire viselt meg fizikálisan, hogyan tudtál nap, mint nap újra elindulni?
Szerencsémre jó fizikummal érkeztem, éppen előtte hétvégén futottam egy maratont Barcelónában. Persze a gyaloglás hátizsákkal egy másik műfaj, de élveztem minden egyes méterét még ha 19-ből 17 napot esőben is tettem meg. Az elindulás általában kora reggel sokszor még pirkadat előtt volt, hogy beleférjen minden a napomba így nem voltam időhöz kötve ezen formában sem.
Mennyivel ad többet, mint egy hagyományos turistaút?
Aki bandázva szeret túrázni az ne induljon el a Caminon. Ez nem azt jelenti, hogy nem beszélgettem senkivel örömömre szolgált az is, hogy sokféle emberrel sikerült megismerkedni útközben és a szállásokon sok nációból sokféle indíték vezette a zarándok társaimat az ÚTRA.
Mennyire tudtál az úton befelé fordulni, találkoztál–e azzal, akiért, sőt, amiért elindultál? Ez mekkora szerepet kapott az út során?
Sikerült igen, magamban magammal lennem ezt bátran kijelenthetem. Erre a napi élet egyre gyorsabban forgó színpadán kevéske lehetőség adódik. Egy bizonyos életkorban eljön az a pillanat amikor az emberben felmerülnek ilyen kérdések, hogy hová ért életében, hol tart most , jó–e a irány, mi az amit jól csinál-csinált és mi az amit nem, mi az amin lehet változtatni, javítani és mi az amit el kell engedni? Ezeket egyedül kell, lehet megélni átgondolni és talán segítséget is kapni attól aki érezhetően végig kíséri lépteiket az ÚTON (ezt az ÚT szócskát mindenki értse úgy ahogy érzi…) Az út végére úgy éreztem jobban és jóban lettem önmagammal. Ez nagyon lényeges kérdés mert aki magával sincs harmóniában az hogyan teszi ezt meg a környezetével, szeretteivel a külvilággal?
Nekem két megérkezésem is volt. Az egyik a Szent Jakab-katedrális mint építészeti- kulturális-szakrális hely. A másik pedig a természeti, töltetű káprázatos muxiai az óceánpart a 920 km-es gyaloglás után. Itt ha figyelmesen szemléljük a naplementét, még a víz sistergését is hallhatjuk a legenda szerint amikor az izzó napkorong belesüpped az óceán végtelenjébe
Meg vagyok győződve róla, ha mindenki elmenne egy ilyen útra jobb lenne a világ! Észrevennénk a hétköznapi csodákat amik a Caminón bizony ránk köszönnek. Igazából ezek mind-mind bennünk vannak csak sajnos nem vagy nagyon nehezen vesszük észre őket „a hatalmas környezeti zajban”.
Ki jött haza?
A környezetét, az embereket még jobban megértő és megbecsülő hétköznapi ember. Aki megtapasztalhatta, hogy lehet élni napi 20 euróból szállással, étekkel itallal és minden egyéb kiadással együtt.(ez volt az egyik kívánalmam magam felé, hogy limitáltam a költségeimet is a zarándoklat alatt) Aki naponta kimossa a szükséges ruháit, aki beosztja az ételt, aki beosztja az erejét és tud az időjárásnak megfelelően gazdálkodni az energiájával és felszerelésével. Akit az Út megerősített abban a tudatban, hogy segíteni másoknak nagyszerű dolog.
Péter zarándok út élményeiről szól a következő előadás:
Nem csak ez az út volt meghatározó az életedben. Mi hírt hoztál a Kilimandzsáróról? Mi történik ott az emberrel?
A hírem az, hogy KILIMANJARÓ egy csoda!
Megtapasztalni, hogy a 40 fok feletti trópusi páradús, színes, majmokkal és zajongó madarakkal teli esőerdőből indulva több éghajlati övön fel- áthaladva elérni a Kilimanjaró havas csúcsát, ahol metsző szél -20 fokon fú és ráadásul csak 40% oxigéned van a mászáshoz.. no comment…
Ezek után igen csak tudja értékelni az ember, hogy milyen nagy dolog például a futás, a dinamikus mozgás lehetősége.
Bizony ott a felhők felett meg kellett gondolni a lépteid hosszát még azt is, hogy egy nagyobb szikladarabot szép lassan megkerülsz inkább vagy átmászol rajta, mert a hegy azonnal büntetett minden meggondolatlan felesleges mozdulatot. Hogy mi módon? Hát egy jó adag légszomjjal ráadásnak a fejfájás, hányinger, az állandó hipervetilláció és emésztési kellemetlenségek mellett. A természet szépsége varázsa viszont bőséges kárpótlást nyújt eme apróka kellemetlenségekért cserében.
A legnagyobb élményem viszont az, ami egy apával történhet a hegyen 6000m magasságban, hogy a Fiával együtt állhat fent és meghatottságtól könnyezve bár, de férfias kemény kézfogással és vállveregetéssel gratulálhattunk egymásnak Bálint fiammal ezt gondolván …”ez jó mulatság férfi munka volt”…
Ilyen hihetetlen kalandok után, milyen érzésekkel ülsz csónakban, a Szigetközbe és mit ad?
Szigetközben élek s a Duna árterébe megérkezek minden egyes vízre szállás alkalmával.
Honnan van ez az érzés? Azt gondolom sok-sok ezer év távlatából tör elő. Ami előhozza, hogy az ember és a természet együvé tartozik és „kétlábú” itt a Zöld Katedrálisban csak alázatos, tisztelettudó vendég lehet, semmi több. Lenyűgöző az Ezer Sziget Országának természeti szépsége, sokszínűsége, ereje, állandósága és mégis folyamatos változása, ahogy alkalmazkodik a változó környezethez. Itt jelen van és uralkodik az őselemként a víz, amely megalkotó szobrásza életet adó szülője e tájnak.
Csónakázás, túravezetés közben rám köszönnek a barátaim, kedves ismerősként a görbenyakú, lassú röptű gémek, a villámgyors, rettegett vadászok a szitakötők, a kákán vagy a nőszirmokon nektárt nyaldosó tarka pillangók, a vízből egy kacsintásra a csónak előtt felugró halak, a zárásokon átbukó víz moraja is figyelmeztetőleg üzen. Néha megjelenik fölöttem a táj Ura vagy Úrnője méltóság teljesen feszített szárnyakkal, termikeken sikló területét szigorúan figyelő fehér farkú ”rétisasmadár” is ahogy a Kisfiaim mondták 20 évvel ezelőtt, akikből mostanra természetet szerető, természetet értő és óvó férfiak váltak és természetesen ez a gondolkodásmód az Eszter lányomra is igaz.
Ha hullámtér, akkor még nem említettem a folyamatos többszólamú madáréneket, a bíbor nenyúljhozzám édes-savanykás vagy a bodza virág finoman émelyítő illatát. A fák levelének zöld-sárga-bíbor ezer árnyalatú őszi színkavalkádját, télen pedig a gallérjégen zsinórozó rókakoma legdivatosabb vörösbundás bemutatóját. Hát igen ez a mi szűkebb hazánk Szigetköz a szárazföldi Duna-delta.
Izenem mindenkinek! A természet tisztelete és megbecsülése a túlélésünk záloga…vigyázzuk rá nagyon!
A május fura dolgokra képes! A csodás tavasz valódi értékeivel díszíti fel önmagát, miközben imitt-amott feltűnnek a nyár első jelei is. Mikor nem, ha ilyenkor vágyik a túrázó kedvenc tájára, s hány el maga elől minden szutykot, mely ebben megakadályozná.
Így történt egy hétvégi nap derekán túl, hogy családunk lelkesen állt talpra Écs falu egyik parkolójában, s vette szemügyre az előttünk magasodó dombokat. Lássuk, ma mi lesz a feladvány! Az utóbbi időben ezen a környéken rendszeres vendégek voltunk, így lassan elfogytak a megismerésre váró jelzett utak. A mostani kiruccanásra így egy újabb fűszert vetettünk be, méghozzá azt, hogy odafelé megérzésre jelzetlen, de a térképen jelölt utat fogunk felfedezni.
Écs községből még nem volt szerencsénk indulni, s hamar kiderült, méltatlanul hagytuk figyelmen kívül. Kedves kis utcácskáin szerény forgalom mellett lehet haladni. Ájulatba ejtő meglepikbe nem botlottunk, mint Nyúlon vagy Szigligeten, de minden rendben van erre felé. Igazi könnyen hozható környék, mely szépen vitt a hátán, egyszer csak elkoptak a házak körülöttünk. Az út bekanyarodott az erdőbe, mely elé elfért volna egy kapu mondván, lassíts. A széles út ugyanis egyre szűkülni kezdett, a pereme pedig egyre magasabbra kúszott. Végül egyszer csak egy löszbe vájt csőben voltunk, mely úgy kanyargott előttünk, mint egy makaróni tészta a tányéron.
Ezzel a has nem, de a szem táplálékra lelt. Falánkan lapátolta magába a látványt, miközben a lábakat kérlelte lassabban, még lassabban. Meseszép a Balaton, meg persze az eget karcoló hegyek, de ez egy teljesen más íz, melyet legalább annyira lehet élvezni, mint a többit.Ahogy kacskaringózol egyre följebb és följebb, pompás volt tudni, visszafelé is erre jöhetünk.
Megtaláltuk azonban azt a magaslest, mely jelezte, ha itt lefordulunk arra, hát akár Nyúlon is kiköthetünk. A jól megszokott jelzésektől búcsút véve kalandvággyal csaptunk bele az ismeretlenbe, s vártuk a terep adta újabb kihívásokat.
Elsőként fentről csodálhattuk meg a tájat, majd mélyebb ereszkedés után jöttek a kérdések, ez az elágazás hova visz? Puding próbája… Pár száz méter arra, s az út fogyott, vékonyodott… gyerünk vissza. Jöhetett a következő próba, annak hátán talán beutazhatjuk a vidéket. És lám az irányt tartva, több nem egyértelmű kérdésre válaszolva találtunk olyan nyomot, mely bizakodásra adott okot. Viszonylag kevés csalinkázás után feltűntek az első jelek, majd házak, mely úti célunkat jelezték. Lám sikerült, Nyúlon vagyunk, de azon belül hol? Csak találgatni tudtunk. Amint azonban a település centruma felé meneteltünk, feltűntek az ismerős helyszínek és házak, melyeket már ki tudja hány túra alatt az emlékezetünkbe véstünk.
Az tény, ez a környék lett a kedvenc, több okból is. Itt a térségben – ahogy például a Vértesnek – van egy semmivel össze nem keverhető sajátos hangulata. Ezeken túl az utcák változatossága és viszonylagos háborítatlansága, a környéken élők kedvessége, mellyel minden túrán találkoztunk. Ezek együttese adja azt a tökéletes hangulatot, melyből újra és újra örömmel szürcsölünk. Az utak szinte maguktól cipelnek a hátukon, nekünk csak indexelni kell, hogy merre szeretnénk éppen fordulni.
Így jutottunk el a szurdokig, hol már sósmogyoróval és vízzel gyomrunkban vágtunk neki a magaslatoknak. Erre a sétára ugyanis megint nem hoztunk elég órát magunkkal, így az a maradék úgy potyogott ki a zsákunkból, hogy alig maradt egy marék. A Nap pedig nem tréfál. Ha lemegy, hát lent lesz. Menet közben ettünk, gyorsan ittunk, fél szemünk a csuklón körbe - körbe rohangáló rémen volt, viszont akkor is Nyúlon voltunk, igaz szuszogtunk. Ahogy a családi vonat tolja fel magát a tetőre, fittyet hányva a körülötte megjelenő szépségekre.
Felértünk és megkerestük a gerincen futó jelzést, mi egyben a retúrjegy volt. Egy dolgunk akadt, végrehajtani a parancsot, s menni. A pulzust utazó üzemmódba állítva, a beszélgetést lecsökkentve, a megállókat kiküszöbölve robogtunk a fák között. A csökkenő fény, a sűrűbb erdőbe érkezés mind-mind rátett egy lapáttal a tempóra.
Darálást és figyelést minden elágazásra, hol lesz a következő kanyar, melyet be kell venni. Ha ugyanis továbbmegy az ember egy elágazáson, idő, mire visszajátsszuk. Itt azonban minden érzékszervet a helyes út megtalálására rendeltünk alá, a test többi szerve pedig az előrehaladáson munkálkodott. Hopp, itt gyerünk arra, s máris újra ereszkedés. A Nap is jó szemmel nézte mindezt, hiszen mintha megállt volna, s engedte, hogy rátaláljunk a hazavezető útra.
Még egy elágazás, mely irányba rakta csapatunkat, s az előzőleg megjárt szakaszra futottunk. Itt már kényelmesebbre vettük a stílust, s ereszkedtünk vissza a löszbe vájt csodán a faluba.
