Nyár van. A hőmérő higanyszálát délben már csak az égig érő paszuly tetejéről lehet leolvasni. Olvad a fagyi és olvad a fagyi árus is. Mit tehet ilyenkor a nyughatatlan természetjáró? Korábban kel a Napnál.

Így történt egy hangulatos vasárnap éjjelének vége felé, hogy még a sötétség leple alatt osontam ki a város szívében csörgedező Lajta partjára. A házak hatalmas néma monstrumként bámultak. Itt egy taxis, ott egy biciklis tűnt fel, de bevallom nem ezt kívánták a szemek. A kiserdői hídig akár csukva is tarthattam volna őket, hiszen csak ezután érkezett nekik a parancs. Szemhéjakat fel, kezdődhet a feladat.

Aki erre a vidékre téved, ne várjon Jurassic parkhoz hasonló jeleneteket. Sőt még egy állatkerekedésben megszokott nyüzsire sem érdemes készülnie. Itt csend volt és nyugalom. Se egy nagykócsag, de még barázdabillegető miatt sem kell felemelni a kukkert. Csak pár hápi a tőkés félékből, s más alig. Micsoda tökéletes helyszín arra, hogy csak figyelj. Ne tegyél mást, csak figyelj! Nézd az út szélén szundító virágokat, a mögöttük testőrként feszítő fákat és a tájat uraló Lajtát. Nem is kell több, ennyi pont elég! Egyszerűnek tűnik, de próbáld ki! Van, aki könnyűszerrel teljesíti, másoknak esetleg bevillan egy–egy esemény a múltból vagy a gondolatai, huss, elszaladnak egy-két nappal, héttel távolabb és már a jövőben turkálnak. Várj! Inkább térj vissza a jelenbe és éld meg a pillanatot! Legyél ott, ahol vagy! Gyönyörű!

Nézd! Ahogy a lámpák még viaskodnak a sötétséggel. Egy–egy kisebb területen leküzdik, de minél jobban távolodunk tőle, annál erősebben markol az éjszaka. Ehhez legjobb barátja, a csend is társul, kivel ketten olyan hangulatot varázsolnak, melybe öröm lépkedni. De nézd csak, egy kutya kiszúrta az érkezést és vadul elvakkantja magát. Mint egy üvegtábla, úgy roppan össze a csend és semmisül meg egy pillanat alatt. Idő kell hozzá, hogy magához térjen, majd újra összeállva visszajöjjön a megszokott hangulat.

A távolság közben észrevétlen fogy. Előbb még a víztorony kísért, most pedig már a Halászi irányában vezető út hídjának karjai tárulnak szét. Egy rövid átkelés után máris a Wittmann parkba találhatjuk magunkat. Hmm. Itt is mekkora kontraszt. Nemrég még sok ezer ember társaságában ordítottuk Paksi Endre után az ismerős dalszövegeket, most pedig alig egy –egy emberke kószál, olykor még előző órák bulijának hangulatában.

Ezen is átgázolva a Pozsonyi úton túl már a gimi pálya melletti töltésen énekelnek az egymásnak dörzsölt kavicsok a láb alatt. De ott fent a háztetőn kicsoda rohangál? Jééé, egy rozsdafarkú kelt korán, hogy apró gyomrocskájába összegyűjtse a környék rovarjait. Ez a rigóféle a jópofa madarak közé tartozik. Van belőle pont elég, hogy találkozzunk velük imitt-amott. Akik olvasták a szakkönyveket azok októberben pár száz kilométerrel délebbre vonulnak, de akadnak közöttük keménykötésű példányok, kikkel még a karácsonyfa díszítés közben is találkozhatunk.

Ki dugta viszont ki fejecskéjét egy ház sarkából? Lehet, hogy Béla bátyánk is, csak azt nem vettem észre. A Nap viszont udvariasan odapöttyintette magát. Halihó! Fölkeltem! Hurrá! Épp időben, hiszen kezdtem megérkezni a zsiliphez, hol egyik ismerősöm szerint merőkanállal mérik az élmények adagját. Némi tájékozódás után meg is lett az ösvény, melyért lelkesülve könnyedén győzte le másfél, két órával korábban a fej a gravitációt. Oké! Lássuk hát.

Képzeld el, Kedves Olvasó, hogy egy szoba küszöbjéhez érkeztél. Hófehér lenge függöny csüng még a karnison. Majd lágyan odalépsz, óvatosan elhúzod, s belépsz a területre. Aztaaaaa! Abban a pillanatban jöttem rá, miért nem volt útközben egy-egy madárnál több. Ezek ide jöttek!!

Bemelegítésként egy pár vidám cinege kiáltotta el magát a bokrok sűrűjéből. Röviddel később megszólalt egy igazi mágus. A szárnyas, melynek torkából olyan hangok áradnak ki, melytől földbe gyökerezik a láb, megdermed a test és pillanat alatt megszűnik körülötted a világ. Egész lényed a hangra fókuszál. Ez azonban puding. Persze jó érzés hallhatni, de ennél van egy komolyabb kihívás!

Megpillantani! Ha van madár, melyből kifelejtették az exhibicionizmus képességét, akkor ő az. Holott élénk színe miatt nincs könnyű dolga, viszont a sárgarigó nem szereti a reflektorfényt.  Most viszont ráült egy ágra, és... Hmm! Hát igen! Aki nehezen adja magát, annak nagyobb az értéke! Ezért is ver hevesebben a természetbarát szíve, ki előtt megjelenik hazánk egyik legszebb tollasa. Húúúú! Sokáig azonban nem tehetjük mindezt. Május környékén érkezik csak a környékünkre és már augusztusban csomagol, szárnyra kap és irány Afrika. Addig viszont pusztítja a rovarokat, sőt még szőrös hernyókat is! Azonban nem csak ő lépett fel a bemutatón. Egy bájos csuszka is felmászott a fa csúcsára, igaz nem a kilátásban gyönyörködött. Jobban érdekelték a csőre előtt mászkáló hamik, melyekből ő is kivette a részét. Nicsak, egy fiatal nagy fakopi is felreppent és megmutatta magát.

Idő közben a Nap észrevétlenül lépkedett egyre feljebb a létrán, egyszer csak a lombok közül kezdett tüzelni. Oké, oké! Vasmacskát felhúzni, induláááás! A város megszokott nyüzsgésbe kezdett, mire a lábak újra kalapálni kezdték megszokott járdáit. Kanyargó utak, serényen lépkedő gyalogosok, pedáljukat lendületesen tekerő örök ifjúk és sebesen robogó autók rohantak valahová. Pedig lehet, ha egy picit lassítanának, sőt akár meg is állnának, akkor talán meg is érkeznének oda, ahová a nagy sietségükkel nem érnek el.

Nagy Kornél