Mi történik akkor, ha egy természetbarát szabadságra megy vakáció címen és ő vigyáz a család fiatalabb tagjaira? Egy biztos, szobafogság nem! A folyamatos időjárási adatok megfigyelése során kinéztünk egy napot, majd leporoltunk, ki tudja, mióta dédelgetett túratervet és belevettük magunkat, mi tagadás, az idei év egyik leghangulatosabb kirándulásába.

Történt hát egy hétköznap reggelen, hogy a kötelező körök lefutása után hárman maradtunk a kocsiban, ami valahogy nem akart hazafelé menni. Jól van, úgy is haszontalannak tartjuk az erőszakot. Merre érzed a boldogság illatát? A motor dél felé szimatolt az üde friss levegőben. A gyors ellátmány beszerzése után máris Fertődnek vettük az irányt. A hangulatos településen való átgázolás után felkeveredtünk a 84-es útra, majd egy erős kanyar és már kattogott is a kézifék. Kiszállás, megérkeztünk!

Holott Sopron még csak a távolból integetett, aki erre jár és van jó fél órája, parkoljon le a Kópháza utáni első elágazóban. Innen indul ugyanis egy helytörténeti tanösvény, melynek a végén kilátó várja a bakancsosokat. A tudatnak kiabálnia kellett a lábakkal, mire felvették a kesztyűt a heggyel és szépen lassan maguk alá utasították. Pedig maga a környék igazán tündéri. Nincs benne semmi vááóó, csak hangulatos kis dombos menet, egy út, mely közepesen emelkedve kúszik fel a hegyre, miközben nyaktekercs módjára forog a fejünk az elénk táruló táj láttán. A fél kilométernél alig hosszabb út hamar elfogy és egyszer csak ott terem előttünk a fa építmény, mely szinte, mint tölcsér a vizet úgy szippant fel a csúcsába. Egyszer csak a magasban terem a kukkeres, és nézi, nézi a környéket. Hmmm, igazi előszoba a Soproni-hegységnek. Lábunk előtt fürge autók rohannak, ki tudja, hová. Valamivel távolabb már a hűséges város házainak százai várják érkezésünket. Jól van, megyünk már! Csak a Mátyás kunyhót még körbejárjuk.

A környék megér egy délutánt is, de ide mi csak kikacsintottunk, hiszen az igazi célunk messzebb volt. Így visszaérve az autóhoz, újra műútra váltottunk és hopp, máris a tűztorony felé araszolunk. Majd erre, s persze arra suhantunk kifelé a városból. Jöttek az éles kanyarok és egy tábla, mely megmutatta. Megérkeztünk. Üdvözlünk Brennbergbánya. A főtérre érve hosszabb pihenő ígéretével hagytuk ott hű társunkat, mert újra a lábak kapták a főszerepet. No, meg egy kút, mely a nyári hőségben oázisként állt az út szélén. Körbeálltuk, majd a hűs vízből kapott mindenki. A test belül-kívül, palack, sapik. Oké, alkalmi fürdő után begyújtottuk a rakétákat és nekiindultunk a hegynek.

Fel kell kötnie a gatyáját annak, kit erre a vidékre visz a vágya. Itt a belépőt komolyan veszik. Kezdetben egy vadul csaholó kutya dobta fel a hangulatot, mely nyitott kapunál ugatott minket. Tőle pár száz méterre zümik csoportja tett óvatosabbá. Azonban, ami utána következett, az tényleg komoly dolog! Mindenhol írják, hogy ez a terület másabb jellegű útvonal. Ezt pedig már az első métereknél ki lehet szúrni. Lent a centrumban mindenhol sűrűn hálózott turistaútvonalak és szerteszét található érdekességekkel – táblákkal, kiépített forrásokkal és egyéb látványosságokkal várják a nagyérdeműt. Erre már törpül a hangulatfokozó szerek adagja. Kell is! Ez a rész nem erről szól! Egy igazi békén hagyott rész, mely önmagától szép! Itt nem kell turbó, mely extra adag oxigén, sőt még ingyom-bingyom sem hiányzik. Itt a fák, erdei utak és a mással össze nem keverhető levegőnek koktélja adja azt a tökéletes egyveleget, mely a túrázás értékkönyvének első helyére helyezi a területet. Egyszerűen tökéletes.

Érezni a puszta természet valódi voltát, amint a szolid emelkedőn lábaid örömmel kutatják fel az eléjük kerülő terepi adottságokat. Persze emellett a szemek is vadul pásztázzák az élőhelyet, no meg a térképet, mely arról árulkodik, hol fedezhető fel a Magas-bérci kilátó. Lám, eljön az elágazás, melyre rákanyarodva azt ígéri, idővel megpillanthatjuk. Ki akar viszont sietni, ilyen környezetben?! Akit ugyanis esetleg nem babonáz meg a környék látványa, történelmi ismereteit, húzza ki emlékei bugyrából és pár évtized átugrása után máris izgalmasabb lesz a séta. No, de a képzelet szárnya távolabbra is vihet. Tekerjünk vissza még több mint kétezer évet és máris a kelták lábnyomát kereshetnénk a környéken. Akit azonban nem hoz lázba az időutazás, az is talál magának valót, hiszen a Mária út jelzéseit is megtaláljuk. Ez az érdekesség ott lapul meg a lombok között és vegyül el az egész térben.

Azonban mégsem hagyják csak a képzeletbeli utazásokra az ide kirándulókat. Egy új tanösvény markáns jeleit vettük észre. Juhééé! Itt a senki földjén! Réka és Bálint azonnal fel is fedezték a szabadba kirakott érdekességeket. Itt aztán volt erdei vurstli. Madárodúk, vadetetők, magas les, minden mi beleillett ebbe a mozaikba. Fel is dobta a hangulatot. Azonban itt nem volt vége, különböző távolságokra, mindenféle szabadba való ötletes kis játékok mutatták be a környék élővilágát, szinte felnőttek részére is megfelelő hangulatban. Ötletes feladatokból kialakított akadálypálya húzta csapatunkat a következő állomásokra.

Egyszer csak egy fa épület sziluettje rajzolódott ki előttünk. A szemek kikerekedtek, a lélegzet elakadt, ki tudja még, hogy milyen fizikai reakciókat váltott ki a belső szerkezet, amikor megpillantottuk Őt! Őt, kiről örömódákat zengnek az írások, melyben mind különleges voltát és mással össze nem keverhető hangulatát dicsőítik. Egy hely, mely, mint egy apró virágként ott díszeleg a rengeteg közepén. Előttünk jelent meg! Mi ez, ha nem ünnepi pillanat! Nagy levegő, s gyerünk! Irány a Magasbérci-kilátó!

Bevallom a beharangozóktól sokat vártam tőle, s amikor fellépkedtünk a lépcsőkön, megértettem. Ez nem szavaknak való feladat. Persze most a következő betűk kimökögnek valamit, de halovány árnyéka annak, mi odafent vár. Egy hely, melyet nem az érzékszervek útján agyunkba érkező ingerek alapján határozol meg. Itt a fények, hangok és illatok törpnyi részét adták az egésznek. A Magasbérci-kilátót nemes egyszerűséggel érezni kell. Az tény, hogy itt olyan képességeket is tudsz tapasztalni, alkalmazni, használni, mely egy nyüzsgő utcai kavalkádban őrületbe kergetne. Ahogy a világ végén, egy erdő mélyén, mindentől távol egy mesevilág peremén ülsz és tapasztalod a valótlannak tűnő valóságot. A mást, mely ott az valóság. Hmmm. Ezeket a pillanatokat írják aranyszínű tollal az emlékezet folyton bővülő könyvébe.

Tanyát is vertünk. Kidobtuk a kukába az órát, elővettük az enni- és innivalót és nem tettünk mást, mint jól éreztük magunkat. Az üzemanyagtartályok feltöltése után sem volt kedvünk kigyalogolni az álomvilágból. A pihenésé és mókázásé lett a főszerep.

Nem is tudom hogyan, egyszer csak lent lettünk és elindultunk visszafelé. Jöttek az ismerős fák, játékok, szakaszok, de ha már itt vagyunk, kukkantsunk át szó szerint a pár méterre lévő Ausztriába. Egy kenguru, sőt akár egy béka is átugrott volna, olyan közel voltunk. Még egy település is mellettünk volt, melyen tettünk egy villámlátogatást. Majd jöttek ismét az újabb kanyarok és Brennbergbánya.

Ami viszont azután következett, arról még írni sem illik, de azért megteszem. A településről ezer érdekességet lehetne szétkürtölni. A múlt jelei átitatják az egész térséget. A bányászat emlékei ma is mindenhol fellelhetők és az ember elmélázik, milyen lehetett itt több mint száz évvel korábban. Kalapácsok, vagonok, itt-ott. Mintha az egész település egy nagy szabadtéri múzeum lenne. Van azonban egy olyan különleges hely, melyhez foghatót nem talál a bakancsos szerte az országban. Egy épület, ami speciális ötvözése a különböző funkcióknak. Mi pedig még kimondani és vicces, de bementünk. Réka és Bálint majdhogynem tíz évet várhatott arra, hogy apjuk bevigye őket, na, tessék, leírom, kocsmába. Túra közben bebattyogtunk, kikértünk egy kört, majd felhörpintve azt kisétáltunk az ajtón, egészen a mellette lévő csapig, hol felhígítottuk az üdítőt, igazi frissítővel. Mitől volt extra kocsma? Nem tudunk ugyanis más italozó helyet, mely egy templomban lett volna. A bányász pince pedig pont ilyen. Igaz, nem egy bejáratú, míg ugyanis az utcafrontról nyílik a mulató, addig az oltárt oldalról lehet megközelíteni.

Most, hogy ez is meg volt és egy kis játszóterezésen is túlestünk, újra a kerekeket szédítettük az autós pihenőig, hol ismét a hintáké lett a főszerep. No, jöhetett hát a térség utolsó kívánságlistán szereplő kilátója.

Eddig összesen kilenc égig nyújtózkodó tákolmány csúcsából kémleltük a tájat. Volt, melyből csak biccentettünk, sebaj, egyszer ezt is kellett látni címmel tovább indultunk. Volt azonban több is, mitől hátast dobtunk a gyönyörtől, s ámuldozva szembesültünk azzal, mennyire keveset láttunk még a világból. Ágfalvára érve komótosan léptünk ki a cirkálóból és szinte kötelességtudóan keresgéltük meg az utat.

A hangulatos kis sikátor sokat ígérően, kígyó módjára kanyargott a házak között hagyott szűk járdákon, s így csalt be az erdőbe. Némi tájékozódás után ráleltünk az útra, mely vitt, vitt, vitt, és hopp, szinte pillanatok alatt ott termett előttünk a Ház–hegyi kilátó. Megpillantottuk, majd nagy levegő, gyerünk fel rá. Mit is írjak róla? Felmentünk, körbenéztük, láttuk, majd egy pipát behúztunk a képzeletbeli listán és letipegtünk róla.

A kocsi türelmesen várt leharcolt csapatunkra, mely reggel óta gyűjtögetett egy bográcsba. Voltak benne súlyos, hosszú ideig emészthető élmények, könnyű mosolyogtató sztorik, valamint mindezt, csak simán kellemes időszakok. Ebből ért össze egy olyan táplálék, melyért annyira szeretünk kint lenni a természetben. Ennek íze azonban sokáig a fejben marad, s amikor újra lehetőség adódik, ismét a fák közötti kavalkádból főzzük az ünnepi menüt.

Nagy Kornél