Ahogy elértem a második etaphoz a lábakat elkapta valamilyen örvény és csak húztak és húztak lejjebb. Mi tagadás, nem esett nehezemre egyetérteni a gravitációval. A bakancsokat csak előre kellett tolni, a többit a jó öreg Föld már végrehajtotta.

Szinte hetykén vonultam előre, mígnem egy közel őz méretű kutya jelent meg az egyik kanyar után. A szó legszorosabb értelmében állt el a lélegzet. A szemek csak a szőrmésre fókuszáltak, majd vártak. Hátha lesz mögötte valaki, ki nem kívánja a köztünk lefolyó várhatóan egyoldalú küzdelmet. Szerencsém volt vagy húsz méterrel mögötte a gazdi is megjelent. Ők arra, én lefelé a faluba mentem tovább. Az egykori csöppnyi bányát már megcsócsálta az idő. Ha nem tudtam volna, hogy egykor itt is gyurgyalagok tanyáztak, ebből az állapotból nem derült volna ki.

Ahogy az sem, hogy a következő elágazásban az egyedüllét felszabadító voltában nem a megszokott, hanem egy ismeretlen vágányra tereljem a szerelvényem. Volt egy tipp, hová torkollhat az út, pár száz méter múlva érkezett a válasz, igen. Ott, hol két órája elrobogtam.

Akkor vissza a nyúli keresztút útvonalára, mely már csukott szemmel is vezetett nem egyszer a szürkülő homályban. Most azonban ennek nyoma sehol, mi több. Az időjósok által ígért mosolygós nap nem fukarkodott ajándékaival. Talán még karácsonyról maradt neki. Egy biztos, vízjelként jelent meg fűben, fában, fészerben és házban.

Persze azért mindenhová nem ért be a keze. Kisebb zugokba a sötét tél még meglapult. Olykor még útszéli árnyékos helyek is magukon hordozták az zúzmarát, csakhogy tudjuk a nulla fokot még nem haladta meg a hőmérséklet. Voltak, akik ennél is radikálisabban villogtak. A pocsolyák például vastag jégpáncélt húztak a hátukra, mely simán elbírt egy két turistát is. És, amikor a Nap, segítő szándékkal kezet nyújtott nekik, ők makacsul visszakoztak és téliest játszottak.

Ennek ellenére a jókedv nemcsak hangulatban, hanem tettekben is látható volt. Például a következő ipszilonban, hol a megszokott nyomvonal helyett egy fölfelé törő aszfaltcsíkot néztem ki. Ami aztán újabb lehetőségekhez és kérdésekhez vezetett, de a válasz rendre az volt. Csak az ég felé!

Erre járt egy gyorsgyalogló is, kinek volt annyi esze, hogy egy szűkebb kijáraton levált. Hmm! Akkor viszont nem derül ki, mi van feljebb! Maradt hát a Kolumbusz effektus, csak előre! A házakat fák váltották fel, a házi állatok vadállatokká változtak. Mármint, ha egy kék cinegét, csuszkát vagy egerészölyvet annak nevezhetünk.

Ugyanis, amint a facsontvázak közé keveredtem, már velük hozott össze a madarász szerencse. Na, meg szűkülő utak, két magasles, majd egy pont, hol vagy megpróbálok feltörni a gerincre, s azon szaladok végig vagy marad a falu. Három óra tájban valamint előzetes elképzelések szerint is ez volt a vágy naplóba írva, maradt hát a hátra arc, s egy kisebb egérút, mely szellős házak és tanyák közé kalauzolt.

Itt azonban már a szél is megtalált, valamint a kazánház is jelezte. Brikett nélkül mi fog felmelegíteni? Fék, elő a hátizsák, iszom, eszem, iszom. Kézfázás mellé találka egy bejglit kompenzáló nyugdíjas csapattal, majd újra normál üzemmód. S emelkedő keresés, hogy a fűtés újra beinduljon. Az ismerős szakasz könnyen adta volna magát, de mintha a túlsó bokorból fenyőrigók hangját hozta volna a szél? Bár lehet, hogy csak azt akarta a fülem hallani, mert a távcső hiába kereste, nem akadt a csoportosan szívesen bandázó fajra. Ahogy süvöltő hangja is csak egyszer, mintha belecsepegett volna a kagylómba?

A lábak viszont igényelték a tempót, működtetni kellett a kohót, így rendesen kezdtek. S újra a falu felé sodortak az utak.

Mígnem egy hófehér puli bóklászott arra kétlábú társával az erdő felé haladva. Mivel a sötétség már ott ólálkodott a környéken, hát megkérdeztem, a világvége előtt lefordul-e és ha igen, hol? A hazai játékos elmondta, egy hurok után visszafordul a faluba, s mivel ők is arra mennek, ha nem hiszem el, megmutatja. Így lett.

Idővel ők hazaértek, én pedig egy szerpentinre, hol csak végig kellett haladni. Mármint, ha többen mentünk volna, de unásig emlékeztettem magam, egyedül! Úgy nem! Itt egy kis feljáró, lássuk, mi van ott? Semmi! Sebaj, következő túrán majd azt is megnézem. S itt egy lejáró az útról. Ott meg egy kis sziesztázó pados asztalos kirakodás. No, meg a völgy túloldalán két paci, ki érkezésemre úgy, de úgy elszaladtak, hogy a csöndben csak a halk dobogásuk hallatszott. Röviddel ezt követően felgyúlt bennük az ismerős érzés, s odasomfordáltak a látótávolságon felülre. Elsőként a világos barna araszolt lépésről lépésre, majd pár méterre mögötte megjelent fekete társa is, ki idővel mellé állt és így nézegettük egymást percekig. Nagyon vicces volt, hogy bennük ugyanaz a szív dobogott, mint bennem.

Egy, azaz egy érzés volt szokatlan, az hogy az idővel barátságot kötöttünk. Hat óra még valahol a távolban, így szabadon és gondtalanul dobálhattam arra a lábakat, merre épp kedvem tartotta. Micsoda különleges alkalom. S, ha már így hozta az élet, hát volt idő elámuldozni a helyiek karácsonyi hangulatot fokozó dekorációin. Abból pedig hiány nem volt.

Egyik ablakból tv villódzó fénye sugallta, valaki ott a passzív szórakozást választotta teljesen érthető okokból. Másik házból a feldíszített karácsonyfa fényeiből lehetett látni egy szeletkét. S közben könnyen elképzelhető, hogy odabent épp vacsoráztak vagy egy pohár villányival az asztal körül beszélgettek. Hmm, de ennél már kevés lehetőség van az élmények fokozására. Az egyik, hogy pirosra fagyott arccal, két pulcsiban, mellényben és kabátban, a kapucnin és sapkán átbújtatott távcsővel, valamint fényképezőgéppel, szimpla nadrágban, de dupla zokniban lépegethetünk egy terepre való bakanccsal. Az agyból az egész napos menetgyakorlat már kimosta az idő összes aspektusát. Megszűnt a háttérzaj csak egy utca létezik rajta, egy test kinek nem ciki, ha megáll egy ház vagy ablak előtt és elismerően nézhet az ott élők csinos díszeire. A fáradtság érzését még csupán dióhéjba csomagolva, amit a környék iránt érzett szeretete messze felülír. S, ha alkalom adtán előre is lopózna lomhaság, hát szembejön egy kertkapu, mely piros masnival van keresztbe kétszer átkötve. Mellette a bejárai ajtón ugyanez a dekoráció. És, ha már ezt így elhozták, hát a kerítésre ráhelyeztek két mamut méretű odaillő hópelyhet. Tökéletes. Ő nyerte meg nálam a versenyt!

Ekkor azonban a természet összehúzta szemöldökét, majd feltűrte ingujját, csettintett egyet és a szürkületből előhívta nagyágyúit. Két erdei fülesbagoly kanyarodott elém, tett egy kis kunkort, majd eltűnt az este homályába. Hoppá! Nem volt kérdés! El lehet ismerni az épített környezetet, de a természet szépségeivel senki, de senki sem tudja felvenni a versenyt. Meg is torpant a test és bagolyfelmérő pózba merevedve figyeltem a további lehetőségeket. Igaz, ehhez a műsorhoz alulöltöztem, de azért pár percig engedtem a didergetésnek. A környéken lévő fenyőfák bármelyikéből megelevenedhetett ez a két csoda. Ahhoz pedig már sötét volt, hogy kerítések mögötti köpeteket felmérhessem, így tovább döcögött a fázó szerelvény.

December utolsó hétfőjén, délelőtt tíz órakor két láb fogott talajt Nyúlon a nagy templom mögötti parkolóban. A cél csupán egy volt. A következő nyolc órában bejárni a területet A– tól Zs-ig. Hogyan sikerült? Erről fog szólni a következő történet.

A tájra szomjazó bakancsok mohón kezdték magukba falni kedvenc terepük egyenesét és kanyarját.  Érdekességképpen ezúttal nem a nyolcvankettes főutat kísérő járdát szántam prológnak, hanem a kerékpárutat jelöltem ki. Igaz ez sem volt ismeretlen, tavasszal ezen ereszkedtem le gördeszkával Pannonhalmáról Győrig. Az egy picit elmagyarázhatatlanabb, földtől elrugaszkodottabb élmény. Megpróbáltam betűkbe csomagolni – úgy éreztem nem ment át – maradt hát az emlékek egyre bővülő tavában.

Arra is nehéz szavakat találni, amit már az első métereken tapasztaltam. A szólóban túrázás teljesen másról szól, mint a családi csavargás. Ilyenkor a táj szívére hajthatjuk fejünket és nem kell mással foglalkozni, csak annak lüktetésével. Így történt meg, hogy egy nyugdíjas éveit már régóta taposó hölgy és a nálam is több napfelkeltében részesült fia az ajtóban állva beszélgettek. Nyíltságunk útján szóba elegyedtünk, dicsértük a település szépségét. Idővel az úr beinvitált egy pohár borra, ami a kocsikulcsra való hivatkozással meghiúsult, ellentétben a kertjében fellelhető régiségek megtekintése. Volt ott kérem minden. Szőlőprés, varrógép, sőt még egy szekér is. Kisebb tájház díszelgett a kertben.

Tökéletes indítás után újra a drót szamarat megzabolázók között kerestem az utat a falu határában. Egészen egy keresztig, hol a fő utat keresztezve már ott toporogtam a Sokorói-dombság lábtörlőjén.  A lábakba mintha prémium üzemanyagot öntöttem volna, elkezdtek olyan erővel húzni, csak a távcső tudott megálljt parancsolni. Ráró, Pejkó, lassabban!

Itt egy kecske a kerítés mögött, ott egy gerle a fa tetején. Majd, amikor pedig a buckák körméhez érkeztem, hát vagy fél száz tengelicet szórt elém a madarász szerencse. Ha értük nem állsz meg, siess tovább, de az csak egy irányba vezet… Való igaz, aki a madáretető szépségverseny örök győztesétől nem dobja le a láncot… Kérdés nincs. Stop. Ámulás, bámulás, hogy lehet ennyi örömteli színt egy icipici madárkára ráaggatni. Mindezt felértékelve azzal a tulajdonsággal, miszerint ők itt élnek és nem fogságból megszökött minőségében láthatjuk, mint egy – egy papagájt vagy díszes récét. Ami persze legalább annyira izgalmas, de mégis más.

A táj azonban kitárta karjait, s nem volt maradás, menni kellett. Az első emelkedőig, hol a friss lábak még makaróni mintájára szippantották be a távot. Zsupsz, már el is tűnt bennük. Gerhai-kereszt felé már szinte az összes ház előre köszönt, de az a kis elágazás ott a kanyarban merre tart? Azért az összes titkot még ne rántsuk le, így tovább kalapáltak a lábak a szokott ösvényen. Majd a padok és a csomópont.

Itt még kiforrott terv volt és habozás nélkül szimatoltam Écs irányába, majd pár lépés és a nádfedeles házak közt oldódott fel a huszonegyedik század maradék érzése. Itt most nincs szükség a modern technika vívmányaira, ami mi tagadás számtalan előnnyel jár és megkönnyíti az életet. Viszont nagyot ki is harap belőle. Amikor zsebedben a térkép, hmm, jó dolog. Viszont mikor a fejedben rajzolódik ki mindez, mondjuk olyan kérdések megfogalmazásával, hogy mi lehet arra? 

Na, az már egy másik élmény. Így hát letértem a járt útról és egy mély löszvályúba csordogáltam egyre lejjebb. A detektív iskolában tanítják, ha falba vájt lyukakat találsz, valamelyik nyáron itt bizony jó eséllyel gyurgyalagok gyűjtögették a szitakötőket, lepkéket. Mi több madárbarátok egy kifüggesztett felhívásban megkérték az erre járókat, hogy óvatosan közlekedjenek a fokozottan védett szárnyasok környékén, s ha fiókát látnak, helyezzék vissza az egyik „nem pókhálós” lakott lyukba.

Azonban nem csak izzasztó hőségben akadhatunk csőrösökre. Jézuska, ha távcsövet hozott, hát itt is ki lehet próbálni. Erre tökéletes alany a hazai fauna egyik legcukibb képviselője, az őszapó. Ne haragudj Kedves Olvasó, hogy ilyen mázas szöveggel állok eléd, de mit írhatnék róla? Nem olyan elegáns, mint egy réti sas, nem olyan peckes, mint egy énekes rigó. Tudod mit, igazad van, hulljon le róla ez a jelző, aggassuk rá teljesen megérdemelten a lehető legbarátságosabb címet. Persze attól még lehet cuki. Nézd meg a fejét és a szemét. Ahogy másfél méter távolságról megül előtted egy ágon és csak néz. Ááá! Nem véletlen, hogy ekkora rajongói tábora van a madarakkal ismerkedők táborában. Kérdezz csak körbe! Meglátod!

Ahogy azt is, hogy eleget láttam, hátra arc. Vissza az eredeti pontra, honnan folyhat a séta az elképzelt úton, le a faluba. Át a mezőn, mely csupán egy mező. Láttunk már ilyet. Ez igaz, csak a látható távolban Győr városának ég felé törő házai zsongnak. Mennyi emléket őriznek. Azt a bizonyos Győr rallyt, mely még élénken él az emlékezetben. Na meg a vizes vb-t, mikor előttünk lapátolták a kenusok. Koncertek, lángosok és még millió emlék. Ott zsong benne, de ezúttal nincs rá szükség. Jó helyen vannak abban a bezárt fiókban. Másik irányba Pannonhalma apátsága vesz elő egy lapot, amire az van írva, hogy amikor a gyerekek még kicsit voltak… Most meg… Szóval csak előre, le az erdőbe a fák bástyái közé, melynek tetején egy fekete barna, fehér tollas magas hangon hívta fel magára a figyelmet. Itt vagyok! Nem ott, itt! Már nem itt, amott. A bújócska végén pedig a barátcinegével képletesen kezet fogtunk. Megvagy!

Így értem be Écsre vagy délre. Az órával barátságban csatangoltam az ovi mellett ki a falu fő terébe, melyen felfelé haladva szinte csukott szemmel is lehetett volna araszolni. Persze akkor nem tudtam volna visszaköszönni a szemben érkezőknek, kik egykor szóban, míg a kocsiból kézzel intve reagálták le találkozásunkat. A nagy elágazásnál az a és b tervvel tarsolyban lódult a test, majd pedig a szükséges helyen jött az első ötlet, s gyerünk. Igen ez az út, amit idefelé félig megismertem, na meg egy részét még azon az éjszakán, amikor a covid járvány miatt sietni kellett haza, hogy időbe hazaérjünk.

Emlékezetes kóborlás volt a korom sötétben. Így a napfényben fürdőzve egy ponton egyszerűen ment. S lám, máris a Gerhai-kereszt köszöntött újra. 

Ősz van. Őőősz van! Mindenki látja, hallja tapasztalja? Őőősz van! Fusson ki merre lát! Valahogy így történt, hogy egy vidám dinamikus reggelen hárman hallgattuk a kicsi kocsi motorját, amint az ezernégyszáz köbcenti duruzsolni kezdte a madarászok indulóját.

Elindult és csak haladt, robogott, szaladt egészen Sopronig. Mit keresett ott? Erről sokat lehetne mesélni. Eredetileg úgy volt, hogy meg szerettem volna nézni a madarakat a Fertő – tó partján, majd bedobtam a témát a családba, s mint hagymának a héja, úgy nőttek az igények. S mi lett a vége?

Ültünk a lángosozóban feleségemmel és lányommal, ettünk valami mennyei ízű, mérsékelt mennyiségű hamit. Most, hogy ez is meg volt, csavarogjunk egyet, s lám hát nem egy kávézó jött szembe? Oda is betértünk. Folyt le a torkán annak a koffein, kit ez éltet, miközben nem nagy meglepetésre édes kis szőrmés az ölbe ugrott, a másik meg egy fotelben szundikált. Igen, ez egy ilyen hely volt. Nem véletlenül keveredtünk oda.

Mi azonban nem csak ezért jöttünk, úgyhogy leráztuk magunkról ezt a stílust és nekimentünk a Lővéreknek. Kezdetben egy kolostor falait kerülgetve bólogattunk elismerően, majd az erdei ösvényeken néztünk szembe a madarakkal. Itt ugyanis már dúlt a forgatag. Csuszkák kiabáltak, fakopik rikkantottak, széncinegék kergetőztek, mindezt a sárgulva hulló falevelek függönyében.

Idillikus állapotban méláztunk az erdőben, mígnem a fák lassan elfogytak, helyüket házak, kutyák vették át, valamint utcák, melyek árasztották magukból a hegyvidéki hangulatot. Kicsit olyan nyulas beütéssel. Csalinkáztunk merre a szem és az érzék vezetett. Kilátást keresve, s hangulatos egynyomos cérnaszálnyi közöket találva. Mentünk arra, hová a szívünk húzott, azaz lefelé. Egyszer csak ismerős lett a látvány, némi tájékozódás, s már irányba is álltunk a parkoló felé, majd egy halk katt és újra kocsiba szálltunk. A cél ezúttal a borsodi dűlő madárvártája.

Hogyan, hogy ez sem a lényeg, hogy még időben kikacsáztunk a helyszínre, hol már lelkes amatőrök és egy ismerős profi madarász is itt tengette értékes idejét. Miért? Azokért a szárnyasokért, kik háromszáz hatvanöt fokban körbevettek minket. Belépésnek két rétisast mutattak a spektívükben. Egy kékes rétihéját is felénk fújt a hűs októberi szél. Kacsák, ludak mindenütt, miközben pólingok keringőztek a vizes élőhely közelében.

A valódi fókuszt azonban a háromezer hosszúnyakú kapta, kikért emberek tucatjai húzott bakancsot és kémlelte az eget. Amikor pedig egy nagyobb csapat a látóhatáron, feltűnt az összes kéz, a szem elé húzta a távcsövét és csak nézte és nézte a darucsapatot.

Ők pedig hozták a tőlük telhetőt. Elsőként a tarlók közt vándoroltak kisebb, de inkább nagyobb csapatokban, majd egy általunk láthatatlan helyen gyülekeztek és vártak. Ahogy mi is.

Tudtuk, hogy ők ott vannak, és persze ők is tudták, hogy mi itt vagyunk. Azonban az a nyamvadt pimasz, komisz szél is élt a lehetőséggel, hogy ennyi emberrel egyszerre versenyezhet. Mi több, átkarolhatta a hideget is, ketten érkeztek a bálba megtáncoltatni minket. Egyet erre, egyet arra. Ment a tingli tangli, miközben a szemhez kapdostuk a reszkető kezeket.

Kanalas réce a nádasból most bújik ki! Bütykös ásólúd mögötte. Tőle pár méterre meg egy gulipán szambázik. Tökéletes idill.

Így érkezett el az este, amikor a Nap megelégelte a szolgálatot és karmesteri pálcáját felemelte és intett a darvaknak. Ők, mivel rendes szárnyasok voltak, ahogy az kell a magasba emelkedtek és bólogattak a vaó, húúú, kifejezések hallatán.

A hullámzó krúgató tömeg elindult az éjszakázó helyei felé. Minden szem csak őket nézte és nézte. A koncerteken nincs ekkora összhang. Fejünk napraforgóként fordult a vonuló csapatok mozgásával szinkronban. Hullámoztak, vonultak, úsztak bele a nádasok fölötti légtérbe, miközben a Nap még utolsó meccsét vívta a felhőkkel.

Csoda, ha megtelt a magasles emberekkel? Örömteli és reményt adó élmény volt, semmilyen plusz csali program nélkül, maguk a darvak jelenléte miatt a madárvárták csordultig lettek alkalmi madármegfigyelőkkel.

A fény azonban faképnél hagyta ezt a makacsul kitartó tömeget is és nem is foglalkozott a lelkes csapatunk igényeivel. Tudod mit! Ha te ezt játszod, mi is! Lassan lemásztunk a lesről, összekészülődtünk és két fényszórót követve elindultunk hazafelé.

Nagy Kornél

Szenteste volt. Egy ifjú pár lépett be a sötétségbe burkolózó nappalijuk ajtaján, majd felkapcsolták a fenyőfájukra tekert izzósort és a szoba megtelt azzal a hangulattal, melyre már hetek, hónapok óta vágytak. Boldogan mosolyogtak egymásra, majd a fára és mindent átitatott valami megmagyarázhatatlan nyugalom, de tudod mit, Kedves Olvasó! Kezdjük inkább elölről!

Szóval valahol a képzelgés határán túl, de mégis a valóság talaján eresztett gyökeret egy fa tavaly, vagy tavalyelőtt? Nem akarok beszólni neki, de ránézésre már azon is túl. Szóval a tűlevelű fölött repkedtek az évek, és lám kétezer-huszonöt vágta hátba mondván, na, mi van öcsém. Pár nap és lecserélhetsz kétezer huszonhatra.

A fa nem ejtett krokodilkönnyeket, inkább széles mosollyal fogadta. Tudta ugyanis, hogy éveken át ívelő feladattal kell megbirkóznia. Sűrű zárt testével kell védelmeznie a hideg beálltával hozzá érkező erdei fülesbaglyokat. Ők ugyanis nála partiznak többedmagukkal, elméletileg titokban. Csak hát nem ismerik a mellékhelységet, s maguk alá aknáznak, amit ugye, ha az éles szemű madárbarátok kiszúrnak, máris keresik a köpeteket, amik végképp elárulják a meszelőket.

Nem csak a kisrágcsálók terminátorai válasszák bástyául szúrós testét. Zöldike is megpihent kopaszodó ágán. Apró fejecskéjét fürgén mozgatta, csőrén még lógott a tél lakatja. Majd az érkező tavasz fogja csak leverni ezt a zárat. Ellentétben a feketerigóval, kivel kegyesebben bánik az első, vagy ha úgy tetszik utolsó évszakunk. Őt nem nézi ilyen szigorú szemmel, mert ha énekelni akad kedve ennek a szólistának, hát biccent egyet, s ráhagyja.

Aznap délután a hazai madárvilág egyik nagymesterének dudorászni lett kedve. Szépen csendben, csak úgy magának, ezúttal azonban valaki lefülelte. Arra járt ugyanis a prológban meg elkottyantott fiatal pár, s meglepett képpel pilláztak fel az örökzöldre, s próbálták értelmezni a jelenséget. Majd mikor rájöttek, a feketerigót találták füttyös kedvében, hát részévé akartak lenni az alkalmi jelenetnek, s jegyet váltottak a koncertre. Álltak és álltak. Hallgattak és hallgattak. 

A rigó pedig intett a fának, ha már ezek itt megálltak, akkor kezdjük!!!

Ahogy a két fiatal állt a fa alat, az óriási ágak észrevétlenül a párhoz értek. Szépen lassan kibújtatták őket az idegeskedés kabátjából. Erre itt most nem lesz szükségetek, s egyszer csak földön landolt a ruha.  A móka tovább folyt, a rigó minderről elterelve a gondolataikat, csak fújta - fújta, miközben a fa a következő ruhánál tartott. Tűnj ki a tömegből című terheket is lassan lefejtette róluk, miközben ők csak hallgatták és hallgatták a műsort. A fa ránézett a múltbéli sérelmeikre, majd hozta az ollót és óvatosan levágta róluk. Mi van még itt, lássuk! Hú, erre a holnapi aggodalomra sincs szükségetek most, azt is lehámozta a szerencsésekről. Kire vagy mérges? Tényleg haragszol a szomszédra, arra sincs most szükséged, s már hullott is a sárba minden.

Egyszer csak ott álltak minden ilyen sallang nélkül. Ők, a fa és a rigó és az a dal teljesen másképp szólt. Ott meztelenül minden felesleges érzés nélkül, csak lényeg és semmi más.

Álltak, hallgattak, nem tudták mi történik és miért, de tisztába voltak vele, teljesen más, mint ami a hétköznapokban történik. Ezt úgy hívják, ünnep.

Az élet azonban általában nem erről szól. A fák versenyeznek a fényért és az ég felé törnek. A madarak hímjei hangosan és változatosan énekelnek, hogy övék legyen a nő, a terület és minden. Így meztelenül nem lehet élni, ez igaz.

Mennyire igaz? Ezt mindenki maga tudja, hogy mennyire akarja, szeretné, tartja szükségesnek utálni jogosan azt, ki rálépett múltkor a boltban a lábára, ma meg ugye holnap zárva a bolt és megint be fog majd szólni a szomszéd, mert hangosan susog a fámon a levél...

Egy biztos, szenteste felgyúlnak a fények. Ott nem lesz szükségünk ezekre az érzésekre, a rigó dala kapcsán a fa által lecsupaszított színtiszta állapotra viszont nyugodtan kijelenthetjük, igen. Szívből kívánok Kedves Olvasónak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és mellé még egy picit.

Csak annyit, hogy összejöjjön ez az állapot évente nemcsak egyszer, hanem kétszer. S ha majd eleget hallgatjuk a rigót a fa alatt, jöjjön el havonta, naponta, óránként, percenként s majd egyszer örökre.

Nagy Kornél

November utolsó vasárnapján Tengi ziháltan pihent meg a bokor sűrűjében, kapkodta a levegőt szorgalmasan, miközben fejét még mindig izgatottan tekergette erre-arra. Még maga sem hitte el, hogy sikerül leráznia azt az átkozott kampós csőrűt, ki szerény életére vetett szemet. Pihegett, szíve még izgatottan zakatolt, de tudta ezúttal nem ő lesz a predátor vacsorája.

Amint azonban lelazult benne is felmerült a kérdés. Mivel töltse ki egyre hangosabban korgó gyomrocskáját? Kiült hát a foltokban rozsdásodó kerítés tetejére és körbenézett. Látja, hogy a diófa egyik ágára lakodalomra gyűlt össze a környék madarainak apraja, nagyja. Széncinegék, zöldikék, csuszkák, mezei verebek tobzódnak a mágnes körül.

Hmm, ebből ő sem maradhat ki, s máris a terített asztalnál állt sorban, hiszen beelőzte őt egy meggyvágó, kibe belekötni ugye nem érdemes.

Nála jóval kisebbek például a kék cinegék a cinege gombócon kapaszkodnak, nem egyszer fejjel lefelé és csipegetik a nekik szánt finomságokat. Amint azonban a lába alá nézett a földön alma gerezdek között feketerigók szlalomoztak belecsípve az „akadályokba”.

Ki teremtette ide ezt a fejedelmi vacsorát? S miért? A válaszért cserébe csak az etető melletti ház ablakán kellett csak benéznie, honnan kinézett az ötletgazda. Les Lek pontosan emiatt álmodta és telepítette oda a madárparadicsomot a szeme elé, hogy élő egyenes adásban figyelhesse az eseményeket.

Tengi pedig ezt követően csak a robosztus csőrűt szuggerálta, hogy lakjon már jól, mert utána ő következne. Amíg azonban erre várakozott, megpillantott egy virágalátétet, melyben a szomját oltó víz csendben lapított. Ki is használta az alkalmat, hupsz. S már kapaszkodott is a műanyag peremen, majd csőrét belemerítve ivott és ivott. Hmm! Jó lesz megjegyezni, itt még itató is van, mormolta magában.

Etetővel itt-ott még találkozik a hozzá hasonló, az itató azonban sokkal fontosabb számukra. Az egyre száradó térségben létkérdés a vízforrás. Les Lek pedig tudta, mivel járjon kedvencei kedvében így a forró teáját kortyolgatva tisztában volt vele, számukra a vízre nagyobb szükségük van bárminél.

Most, hogy ivott is, újra visszaröppent a szotyi tengerhez és várta az idő közben elszundikáló monstrumot. Neki azért még sem szólhat, mert ugye nem akart csőrének célpontja lenni, gondolta hát körbenéz a környéken.

S mit lát a szeme?

Egy klasszikus „B” odú bejáratára van kiírva hat betű. Nyitva.  Amint hezitált, hogy mi tévő legyen egy széncinege reppent mellé és invitálta egy tárlatvezetésre. Mondván tegnap ő is itt éjszakázott barátaival. Les Lek ezzel is tisztában volt, miszerint nemcsak inni, enni, hanem aludni is szoktak kedvencei, így odúval is maga köré csalta őket.  De nem csak ezzel tett kedvére a szárnyasoknak! Kertjén a golfozási lehetőséget megszüntette, helyette teret adott a természetnek, hol sün tanyának és denevér odúnak is lett hely, így teremtve egy zöld oázist, hol ember és más élőlények együtt élhetnek.

Most, hogy ezt végigjárta látja ám, üres az etető! Gyerünk! S már bent is landolt a közepén, s falta a falatokat. Ahogy evett és evett látta, hogy a kerítés mögé valaki beállt és figyelt! Meg is állt a vacsizással egy pillanatra, kérdőn néz az idegenre és próbálja kifürkészni szándékát? Miért nem rohan, mint a többi társa? Tudod a boltba, edzésre, meg a tévé. Talán a telefonján matat? Azt sem!

Cipőfűzője késztette megállásra? Netán! Ááá, Biztos nem. De mi van… Ha az ember, aki átgondolta az életét és rájött, ha megáll, akkor ér el oda, ahová rohanva soha! S láthatja 20 grammban a szeretetet! 

Nagy Kornél

Berobbant az ősz! Lerázta magáról a tűző napot, a tikkasztó hőséget. A természet immár összes porcikáját átjárja a legvarázslatosabb évszak millió megnyilvánulása. Mi tévő lehet ilyenkor a természetbarát? Teljesíti a belső parancsot, túracipőt húz és útnak indul. De hova?

lyenkor mindegy és ez így van jól. De, amikor a kicsi-kocsi kerekei sebesen forogva távolodnak Dunaszegtől, hol egy madármegfigyelő séta keretében beszélgettünk a Szigetköz szárnyaló vaddisznóiról és ártatlan angyalkáiról… na, akkor azért már illik tudni, hogy merre kanyarodjunk. Az ősz azonban még ezt is átalakítja. Itt a Mosoni – Duna árterében is megállhatunk. Nézz be ott, micsoda jó kis fakopis hely. Mit szólnál, ha ott parkolnánk le!

A test csak ő küld egyértelmű üzenetet. Figyelj! Felőlem arra mászol, amerre akarsz, de amíg nem dobálsz be pár falatot ebbe a kongó gyomorba, meg nem mozdulok! Marad hát egy gyors boltozás, evés-ivás, kalkulálás, döntés.

A négy kerék újra dalolni kezd. Juhééé! Irány a Sokorói-dombság. Az utat már ismerem, hiszen két hete is pont erre jártunk és pont ott parkoltunk a nyúli nagytemplom árnyékában.

Az útvonal első pár kilométere ugyanaz, a nyolcvankettes úton csak darálni kell. Múltkor kettesben feleségemmel, immáron egyedül a falu végéig, majd azon túl a bicikli úton egészen a keresztig. Innen kezdődik a valódi túra.

A lábak szinte maguktól előttem járnak pár lépéssel csak utánuk utazik a test és bólogat elismerően. Hmm, hmm! Szép munkát végeztél ősz! A szem elé terülő képet olyan színekkel pingálta ki, amiért első percekben megértem, miért került a választás erre a helyre. Egy rövid szerelvényigazítás után újra evés, folyadékpótlás, majd útvonaltervezés. Mi lenne ha… majd meglátjuk.

S már kapaszkodnak is fel a cipők a kopottas, egy nyomvonalas úton. Távolban a Pannonhalmi Főapátság bólint békésen. Tőle három kőhajításnyira egy ragadozó pattant fel a sebesen nyargaló szél hátára, s vihognak mind ketten a végeláthatatlan térben. A szelíd lankák bort ígérő szőlősei már többnyire beteljesítették feladataikat és gyümölcseik már többnyire fém tartályokban változnak alkotássá. Útszéli bokrosok fák levelei suttognak hangosan, elrejtve a köztük bújó apró énekes madarakat. Ők hallgatnak, nem akarják túlharsogni a többieket. Emiatt azonban nem is fedik fel voltukat, és hiába játszik radart a fej, visszajelzés nem érkezik.

Csak az óra, böki huncutul oda. Ha itt most tovább suhansz, olyan, de olyan helyre is eljuthatsz…

Hiszek neki, s már követem is hívó hangját egy löszös vályú, aljába zörgetve a száradó faleveleket. Persze azért csínján kell bánni ezzel a szórakozással, hisz így kukázzuk a madármegfigyelés maradék lehetőségét. Ott, ahol csak lehet inkább szellem módjára érdemes közlekedni, s találkozni az erdő őrével, kinek sajátos lekerekített szárnya és hófehér farktöve könnyen felismerhetővé teszi! Szajkó megvagy! Majd jöhetett a kontinensünk legapróbb szárnyasa, a sárgafejű királyka, te is lebuktál!

Hiába vagy egyedül mégis, mint egy kövirózsa úgy figyelsz a lábad aljától a fejed búbjáig és néha még előre is.

Az egykori gyurgyalag falat elfogyasztotta már a múlt, benőtték az indák, ránézésre idén sem költött itt a hazai papagáj. Kutyák hangja azonban jelzi, a falu lábtörlőjén toporgok, egy küszöb és már az aszfalton kalapálnak a lábak. Ez általában kevésbé üdvözítő. De! Nyúlon! Hol többnyire előre, de vissza szinte mindig köszönnek, s hol az utcák nem csak házakkal, hanem bájjal és kedvességgel, jókedvű bácsikákkal és piros arcú kicsikkel telítettek, na, itt még az aszfaltnak is lehet örülni.

Pillanatképek egy ilyen sétáról. Aktuális szeszélyem, valamint a keresztutat jelző tábla nyílja egy szűk utcába mutatott, s már rá is kanyarodtam, tapostam felfelé. Erre egy autó mögém kanyarodik, majd elnézést kér hogy letessékel az útról és kikerül. Később kerékpáros apa és fia érkezik szembe a járdán, bocsánatot kér, kikerül s így megy, halad az útján.

S akkor még nem beszéltünk a panorámáról, melyet a természet erőfeszítéseidért cserébe átnyújt. Megszenvedtél érte! Kapdostad a levegőt. Ezt neked! S olyan mutat, amiért nem számít, hogy két hete is ezt a levegőt szagoltad. Többet, többet és többet kérsz belőle. Abból a látványból, a tájból az egész terroárból.

Azt mondják jóbor is megárt a sok. Otthon is egy neszmélyi fehér házasítás várta a beteljesülést. Amikor viszont a sárkány pince két vaskos ajtaja tágasra tárva, ki mondja meg, ki az bort kóstolgató lény tud ellenállni egy ilyen jelenetnek? Elárulom. Én! Nem. Muszáj, egyszerűen muszáj volt betoppanni, elolvasgatni e gyönyörű szavakat, mint olaszrizlig meg hasonló. Mi lett a vége? Traminiből és egy vörös küvéből két flaska a hátizsába. Ez a kézzel fogható része. Viszont, körbejárni a katakombát, melyben kövér hordók őrizték az emberek összekapcsolódásának varázslatos ragasztóját. Mi sem jobb bizonyíték, mint pár perc alatt a főborászon túl alföldi borbarátok gyűrűjében ment a diskurzus évjáratról, eljárási módokról és persze a szőlőfajtákról.

Kizárólag az időnek és a vele szorosan ölelkező vágynak sikerült kitaszigálnia, majd felmutatni a gerincre! Látod, na, te oda még ma. Nem majd, moooost!

A cél világos volt, az estébe forduló táj azonban nem. A szürkület megérkezett és akármennyire udvarias itt mindenki, ő ezt nem vette át. Kérdés nélkül betoppant, megjöttem. Egy ellenszer volt ellene, amit a vele cipelt hűvösség ellen is be lehetett vetni. Indulás, de rögtön.

Ütemre kezdték taposni a lábak a tájat, pörögtek, kalapáltak, nem kérdeztek, csak mentek. Bezzeg az agy, pár méter után, állj már meg! Ezt le kell fotózni. Ez a pincesor! Itt nem futhatunk át. Micsoda gigászi küzdelem volt! Egy óóóriási problémával. Mindenkinek igaza volt. A kötélhúzó versenyek ilyenek. Ment az ide-oda. ÁÁÁ. Megállás, csodálkozás, de már gyerünk tovább a következő blokkolásig.

A Lila-hegyi Kilátó nem adja könnyen magát. Központi fűtést sem lehetett kikapcsolni. Nyelvet öltött a tájra beözönlő hidegre, de ekkor az ősz stratégiát váltott. Izzadni akarsz, hát tegyed. Nevetett gúnyosan, miközben ördögi terve már készen állt. S mikor végre azt hitted legyőzted, és ott állsz a csúcson, hol körpanoráma fogad, a nedves testet átfogja, és ahol lehet beléd mar.

Hmm, becipzározás meg minden, de a lényeg, ami ott vár, az simán felülírja az összes körítést. Az a kilátás! Hogy lehet ennyi gyönyörűséget rárajzolni egyetlen képre? A Somlót, az Alpokat, a Kárpátokat, a Gerecsét, a Vértest és Bakonyt. Ez egy látványba igen, de egy elmébe így koncentráltan nem fér rá. Még jó, hogy sötétedett, de így is feldolgozhatatlan volt.

Érkezett azért egy kis segítség is, három drótszamat terelő sporttárs személyében, kikkel együtt értelmeztük az egészet, majd másztunk le az geodéziai torony körméhez, honnan ők lámpával, én meg a reménnyel indultam útnak, hogy talán látom, merre van a hazafelé vezető út.

Persze Nyúlon nem kell félni. Lefelé menjél, azt kész. Egy necces helyzet azért volt, mikor a szembe jövő kocsinak mutogatni próbálta, hogy nem egy megsemmisítendő zombi termett előtte, hanem egy megkésett természetbarát. Elhitte.

S milyen érzés egyedül bóklászni egy hűs estében? Mikor az ingerek minimalizálódnak, s kettes maradsz magaddal, majd összeismerkedtek. Hmm! Értékes idő! Annyira nem is akarsz átugrani ezen a szakaszon. Itt nem a daráláson van a hangsúly, hanem hogy eggyé válasz azzal, ki vagy. Ha pedig tetszik, akkor nagyon, de nagyon jó. Persze az is, mikor a kicsi kocsit kacsint egyet. Megvolt? Tetszett?

Biztos vagyok benne, hogy tudja, miről volt szól. Ilyenkor más a hangja is. Elkezd duruzsolni, majd határozottan kigurul, rá a fő útra és csak megy, megy,  megy egészen hazáig.

Nagy Kornél

Szombat délután volt, amikor a kicsi kocsi négy kereke megállt, egyik ajtaja kinyílt, és kezdetét vette az Európai Madármegfigyelő Nap madármegfigyelő sétája.

A távcső már mosolygott, ma újra valami ínyencség lesz délutánra, s szinte húzott is a madárvárta irányába. Fel is lépdeltem a lépcsőkön, majd megkezdődött az élő közvetítés Lipótról, a Morotváról. Figyelj, ott tőled pár méterre szárcsák szántsák fel a vizet. Tőlük vagy húsz méterrel távolabb egy kendermagos réce ringatta magát a hullámokkal. Ott a levegőben meg ki érkezik? Egy barna rétihéja csiklandozza meg hasát a náddal. Tőkések is hápognak szorgalmasan, magyarul minden rendben.

Így volt ez hajnalban is, mikor az a kis huncut képzeletbeli rugó kilökött az ágyból, a zuhany alá taszigált, majd a hátizsák megtömése után kilenckor már a Huszár Gál könyvtár ablakaiból monitoroztuk városunk madárvilágát. Például azzal a hölggyel, kit szintén nem hagyott pihenni nyugtalan szíve, s szorgalmasan kereste a szemünk elé érkező tollasokat.

Idővel egy ifjú négytagú család és még vagy jó páran érkeztek utánuk pontosan egy céllal. Ugyanazzal, amivel Szigetköz egyik legszebb településének egy zsebkendőnyi területének bejárására érkeztem. Milyen madarakra leselkedhetünk?

Le is másztam a kilátóból, Dunaremete féle vettem az irányt mondván, arra lehet valaki olyan, aki erre nincs. S lám, elsőként egy rozsdafarkú iratkozott fel a fajlistára, majd zöldike, balkáni gerle, házi veréb, csak úgy záporoztak a fajok. Azonban ott a dróton kik ülnek egymás mellett?

S már indultak is a lábak a válasz megadására. A házakat magunk mögött hagytuk, csak egy learatott napraforgó föld maradt a rá váró potyalesőivel. Nem nehéz betippelni, kiket vonzott mágnesként a szotyi. Igen, jól mondod Kedves Olvasó, a vegánokat. Abból is a legszínpompásabbakat. Szinte hallom, igen! A tengelicek tengerében fürödhetett meg az a szerencsés, ki erre vándorolt. Közel száz szépséget számoltam meg egy szuszra, kik annyira nem örültek nekem, mint én nekik.

A kezdeti pánikot a gyors megnyugvás, majd a magvak iránti vonzalmuk írta felül.

Visszavonultam a falu gerincét nyújtó útra, majd onnan letérve újra a vízpart húzta el a mézes madzagot. Elsőként két kisvöcsök startolt ki a fénysebességnél gyorsabb tempóban, hiszen pillanatok múlva már sehol sem láttam őket. Utána a nyugalmi állapotba szenderült szárcsák néztek unott képpel. Na, mi van, nincs jobb dolgod, mint minket bámulj?

Nincs! De, bocs egy valami mégis! Lassan vissza kellene ballagnom a rajtvonalba, hogy onnan kapcsolódjak be az esti ceremóniába. Alig hogy létrejött a gondolat, két nagy kócsag úszott el a piszkosszürke égbe félig beleolvadva. Majd csörög a telefon, húsz perc, s ott leszek. Rendben, akkor irány vissza.

Amint azonban lódul a test, a távcső üvölt. Heej! Ott elől egy ragacs! S már küldi is az infót. Vörös vércse a lámpaoszlopon!

A tekintet, mint célba ért nyílvessző találja telibe a kampós csőrűt és figyeli minden rezdülését. A főszereplőt azonban nem ebből az anyagból gyúrták. Ő tojik rám. Szépen elkényelmesedik, és csak úgy bambul előre. Néha megmoccan, aztán ennyi. Nézem, szuggerálom, lesz – e valami akció? Ő meg rám re fütyül. Szobrozok egy kicsit az árnyékában, majd odébb állok. Láthatta ezt egy rozsdafarkú, ki megszánt és párjával olyan előadást rögtönzött!

Vártam a folytatást. Csak az óra kurjantotta el magát. Vissza kéne battyogni!

S lám igaz, egyszerre érkeztünk fel természetbarátommal a lesre, s négy szem várta a produkcióóót! Hat óra tájban a fény, ha smucigan is, de valamicskét még mutatott a tájból. Mondjuk a menetrend szerint közlekedő fél hetes jégmadarat. Jövök! S ennyi. Megyek! Ennyi! Igen, elfoglalt madár, ritkán száll le mellénk. Nagy kócsagék sem akartak címlap fotón szerepelni, jó messze kerültek.

Erre a műsorra azonban még hárman voltak kíváncsiak. Öten kotlottunk a fa szerkezetbe és vártuk a nagy valamit. Mondjuk egy csapat seregélyt, meg egy tucat gémet, ilyesmit. Ezek a madarak azonban nem kapták meg az üzenetet, hogy hol és mikor kell lenniük, a katarzis elmaradt. Mármint erről az oldalról, hiszen ennyi természetbarát madarak híján a múltbéli emlékeiket leporolva sztorizgattak.

Kettőt pislogtunk és nem volt hová nézni. Zsupsz, a természet magára húzta fekete poncsóját alá temetve minket is.

Fél nyolc volt, mire a parkolóba értünk, s telefon haza, szűk fél óra és otthon vagyok.

Mivel lehetne zárni ezt a történetet. Mondjuk a hazai játékos utolsó gondolatával, ki zárásul csak annyit kérdezett. Mikor megyünk legközelebb?

Nincs mit hozzáfűzni ehhez? Az Európai Madármegfigyelő Nap célja, hogy minél több embert a természetbe csábítsunk. Szolgáljon hát – e történet, ajánlásul Neked, bízva abban, hogy szereted magad annyira, hogy terepre merészkedsz!

Nagy Kornél

Forrás itt. 

Találkozzunk újra 

2025. október 4-én 

 9 órától 11-ig 

Mosonmagyaróváron a Huszár Gál Könyvár ablakában

és csodáljuk együtt a madarakat!

Távcsövekkel,

csalimadarakkal, 

madaras játékokkal,

természetvédelmi eszközökkel

várunk Titeket!

További info hamarosan... 

Ezt aztán már nem hagyhatom szó nélkül! Az elmúlt hetek, hónapok programjainak hullámján lovagolva eszméletlen kalandok, élmények kavalkádjában kavarogva egyik helyszínről a másikra ugorva csordultig töltöttük az emlékezetünk tárát. Eszméletlen helyekre jutottunk el, s ha lesz egy kis idő, felcsípünk némelyikéből egy morzsát. Most azonban már muszáj leülni, hiszen egy olyan helyre jutottunk el, mely csodás látványával, madárcsicsergős hangjával, bort árasztó levegőjével és valami megmagyarázhatatlan voltával megbabonázott minket. A hely a térképen csak úgy olvasható, Somló.

Csukjuk be az össze ajtót, ablakot, s álmodjuk újra azt a bizonyos szombatot, melynek reggelét mi sem vettük annyira komolyan. Az itthoni hétvégi teendőket lerázni már nem lehetett, így ezek kivégzésével kezdtük, s csak tizenegyre kerültünk volán mögé. Győrt követő kötelező körök lezúzása után kettő körül parkoltuk le imádott kicsi kocsinkat. Mi tagadás, vele már az utazás önmagában élmény, s nehéz is eltávolodni tőle. Egészen addig, amíg a hegy ki nem nyitotta vaskos karját, majd elragadta a miénket és magához húzott.

A lábai előtt tipegve ámulattal néztünk fel rá és engedtük, hogy tegye velünk, amit jónak lát. Ő pedig Szentivánéjt ünnepelve nyitott pincék sokaságával várta a rá és a borra kíváncsi élményvadászokat. Persze azért némi előkészületeket mi is tettünk, például ketten érkeztünk a helyszínre. Feleségem hátizsákjában ott énekeltek az üres boros üvegek, mondván pár óra, s a hasuk tele lesz. Nálam pedig a vizes palackok irigykedtek, hogy nekik ekkora kiváltság nem jut.

Neki is láttunk a pincészetek felfedezésének. Aki ebben az időszakban keresi fel a világ közepét, hát készüljön fel minden földi jóra. Egyik helyen ízletes ételekkel várták a nagyérdeműt, míg másik helyen előre elkészített borral csábítgatták az arra járókat. Mi azonban acélból öntött célokat figyelembe véve válogattunk a lehetőségek közül. Nem akartunk mást, mint a valódi nyers, tartájból kinyert bort. S lám, ahogy haladunk az úton, egy barátságos köszönés és egymásra mosolygás alapozott meg egy újabb kedvenc pincészetet elismerő címnek. Magyarul mentünk az úton, valaki ránk köszönt, mi meg bementünk hozzá, azt ittunk. Ennyi!

Amúgy meg nem, hiszen ez olyan snasszul hangzik. Szóval ott tartunk, hogy a kedves szó szót követett, s már ültünk is egy hangulatos pince padján, s kértek-e egy fröccsöt kérdésre a négybetűs választ követően tovább ültünk, majd módosítottuk, melyet házigazda is helyeselt. Nem, mégsem kérünk. Inkább tisztán, s feleségem poharában már ott aranylott a juhfarkból egy deci. Elég volt a kocsikulcs árnyékában megillatozni, s hopp már nyílt is a hátiszák cipzárja meg a benne lévő hat palack három juhfarknak, kettő furmintnak, egy olivérnek. Barátságos hangulatú beszélgetést, majd kézfogást követően mehettünk vissza a kocsihoz lepakolni a zsákmányt.

Második felvonásban már messzebb jutottunk. Holott délután már négy óra volt, a Nap nem követette az eseményeket, s úgy sütött mintha még mindig dél lenne. De az a kis nyavalyás kíváncsiság felülkerekedett, s taszigált tovább egyre csak feljebb a hegyen. Lám nem egy újabb pincébe botlottunk, azok az újabb üvegek meg hasztalan himbálóztak a hátizsákban. Került is bele olasz rizling, rizlingszilváni, s Somlóról Shirah. Na, olyat még nem ittunk! Így édes teherrel máris kényelmesebben haladtunk tovább, s öltöttük ki nyelvünk a gravitációnak, meg a marha melegnek.

S itt álljunk egy szusszanásnyit. Ebben a világban természetesnek vesszük, hogyha belépünk egy fotocellás ajtón és ezer féle terméket leveszünk a polcról, majd önkiszolgáló pénztártól távozunk, már be is vásároltunk. Ezt mi is így tesszük. De annyira, de annyira hiányzik ez a fajta kapcsolatteremtési mód, melyet itt megkapunk. Látjuk, hogy hol és miből, megismerjük, hogy kitől és egy kóstoló során rácsodálkozunk, hogy mit kaptunk. Valódi unikum egy ilyen vásárlás, hol az összes tényező legalább annyira számít, mint a végeredmény. A bor ilyenkor teljesedik ki valójában, hiszen csupán egy ürügy arra, hogy kapcsolatba kerüljünk a borászokkal, vagy épp az arra kíváncsiskodókkal. Mondom ezt úgy sofőrként, csak a szín és az illat élménye marad. Bár ilyen alkotásoknál már az is jelentős.

Szóval húzzuk a nyelvünket az aszfalton, míg egy öreg diófa és árnyéka odabiccent. Gyertek, szusszanjatok meg itt. Nem ellenkeztünk. S mit jelent a Somló derekán egy sárguló fűre leheveredve sarokba dobni az órát és örülni annak, hogy ott vagyunk? Próbáld ki! Otthon kellenek a szórákozási lehetőségek. Itt? Egy fa, árnyék és kész. Ülni, s örülni. A létnek, egymásnak, a tájnak. Pont elég.

Idővel azonban feltápászkodtunk és további tekergés kezdődött. Ennyi pincészet közül valaki így, valaki úgy gondolja a vendéglátást, s ez így van jól. Az igények sokfélék. Láttunk is több példát rá, megnéztük, s mentünk tovább. A tágasabb több részből álló teraszok és a külsőségekre nagyobb hangsúlyt fektető vendéglátásnak is nagyon is megvan a szerepe.

Az óra azonban szemünk elé táncolt, s kuncogott. Este! Kilenckor! Kowalszky koncert! Előtte meg Győrben lángos.

Mit tehettünk volna. Bólintottunk. Igazad, van. Megfordultunk és a parkolónak vettük az irányt. Viszont tudtuk, ez csupán csipetnyi kóstoló volt, mert itt a mulatság csak akkor nyiladozott.

Az éjszakába nyúló mulatságról ezúttal lemaradtunk, de jövőre! Nem fogunk!

Nagy Kornél