Berobbant az ősz! Lerázta magáról a tűző napot, a tikkasztó hőséget. A természet immár összes porcikáját átjárja a legvarázslatosabb évszak millió megnyilvánulása. Mi tévő lehet ilyenkor a természetbarát? Teljesíti a belső parancsot, túracipőt húz és útnak indul. De hova?

lyenkor mindegy és ez így van jól. De, amikor a kicsi-kocsi kerekei sebesen forogva távolodnak Dunaszegtől, hol egy madármegfigyelő séta keretében beszélgettünk a Szigetköz szárnyaló vaddisznóiról és ártatlan angyalkáiról… na, akkor azért már illik tudni, hogy merre kanyarodjunk. Az ősz azonban még ezt is átalakítja. Itt a Mosoni – Duna árterében is megállhatunk. Nézz be ott, micsoda jó kis fakopis hely. Mit szólnál, ha ott parkolnánk le!

A test csak ő küld egyértelmű üzenetet. Figyelj! Felőlem arra mászol, amerre akarsz, de amíg nem dobálsz be pár falatot ebbe a kongó gyomorba, meg nem mozdulok! Marad hát egy gyors boltozás, evés-ivás, kalkulálás, döntés.

A négy kerék újra dalolni kezd. Juhééé! Irány a Sokorói-dombság. Az utat már ismerem, hiszen két hete is pont erre jártunk és pont ott parkoltunk a nyúli nagytemplom árnyékában.

Az útvonal első pár kilométere ugyanaz, a nyolcvankettes úton csak darálni kell. Múltkor kettesben feleségemmel, immáron egyedül a falu végéig, majd azon túl a bicikli úton egészen a keresztig. Innen kezdődik a valódi túra.

A lábak szinte maguktól előttem járnak pár lépéssel csak utánuk utazik a test és bólogat elismerően. Hmm, hmm! Szép munkát végeztél ősz! A szem elé terülő képet olyan színekkel pingálta ki, amiért első percekben megértem, miért került a választás erre a helyre. Egy rövid szerelvényigazítás után újra evés, folyadékpótlás, majd útvonaltervezés. Mi lenne ha… majd meglátjuk.

S már kapaszkodnak is fel a cipők a kopottas, egy nyomvonalas úton. Távolban a Pannonhalmi Főapátság bólint békésen. Tőle három kőhajításnyira egy ragadozó pattant fel a sebesen nyargaló szél hátára, s vihognak mind ketten a végeláthatatlan térben. A szelíd lankák bort ígérő szőlősei már többnyire beteljesítették feladataikat és gyümölcseik már többnyire fém tartályokban változnak alkotássá. Útszéli bokrosok fák levelei suttognak hangosan, elrejtve a köztük bújó apró énekes madarakat. Ők hallgatnak, nem akarják túlharsogni a többieket. Emiatt azonban nem is fedik fel voltukat, és hiába játszik radart a fej, visszajelzés nem érkezik.

Csak az óra, böki huncutul oda. Ha itt most tovább suhansz, olyan, de olyan helyre is eljuthatsz…

Hiszek neki, s már követem is hívó hangját egy löszös vályú, aljába zörgetve a száradó faleveleket. Persze azért csínján kell bánni ezzel a szórakozással, hisz így kukázzuk a madármegfigyelés maradék lehetőségét. Ott, ahol csak lehet inkább szellem módjára érdemes közlekedni, s találkozni az erdő őrével, kinek sajátos lekerekített szárnya és hófehér farktöve könnyen felismerhetővé teszi! Szajkó megvagy! Majd jöhetett a kontinensünk legapróbb szárnyasa, a sárgafejű királyka, te is lebuktál!

Hiába vagy egyedül mégis, mint egy kövirózsa úgy figyelsz a lábad aljától a fejed búbjáig és néha még előre is.

Az egykori gyurgyalag falat elfogyasztotta már a múlt, benőtték az indák, ránézésre idén sem költött itt a hazai papagáj. Kutyák hangja azonban jelzi, a falu lábtörlőjén toporgok, egy küszöb és már az aszfalton kalapálnak a lábak. Ez általában kevésbé üdvözítő. De! Nyúlon! Hol többnyire előre, de vissza szinte mindig köszönnek, s hol az utcák nem csak házakkal, hanem bájjal és kedvességgel, jókedvű bácsikákkal és piros arcú kicsikkel telítettek, na, itt még az aszfaltnak is lehet örülni.

Pillanatképek egy ilyen sétáról. Aktuális szeszélyem, valamint a keresztutat jelző tábla nyílja egy szűk utcába mutatott, s már rá is kanyarodtam, tapostam felfelé. Erre egy autó mögém kanyarodik, majd elnézést kér hogy letessékel az útról és kikerül. Később kerékpáros apa és fia érkezik szembe a járdán, bocsánatot kér, kikerül s így megy, halad az útján.

S akkor még nem beszéltünk a panorámáról, melyet a természet erőfeszítéseidért cserébe átnyújt. Megszenvedtél érte! Kapdostad a levegőt. Ezt neked! S olyan mutat, amiért nem számít, hogy két hete is ezt a levegőt szagoltad. Többet, többet és többet kérsz belőle. Abból a látványból, a tájból az egész terroárból.

Azt mondják jóbor is megárt a sok. Otthon is egy neszmélyi fehér házasítás várta a beteljesülést. Amikor viszont a sárkány pince két vaskos ajtaja tágasra tárva, ki mondja meg, ki az bort kóstolgató lény tud ellenállni egy ilyen jelenetnek? Elárulom. Én! Nem. Muszáj, egyszerűen muszáj volt betoppanni, elolvasgatni e gyönyörű szavakat, mint olaszrizlig meg hasonló. Mi lett a vége? Traminiből és egy vörös küvéből két flaska a hátizsába. Ez a kézzel fogható része. Viszont, körbejárni a katakombát, melyben kövér hordók őrizték az emberek összekapcsolódásának varázslatos ragasztóját. Mi sem jobb bizonyíték, mint pár perc alatt a főborászon túl alföldi borbarátok gyűrűjében ment a diskurzus évjáratról, eljárási módokról és persze a szőlőfajtákról.

Kizárólag az időnek és a vele szorosan ölelkező vágynak sikerült kitaszigálnia, majd felmutatni a gerincre! Látod, na, te oda még ma. Nem majd, moooost!

A cél világos volt, az estébe forduló táj azonban nem. A szürkület megérkezett és akármennyire udvarias itt mindenki, ő ezt nem vette át. Kérdés nélkül betoppant, megjöttem. Egy ellenszer volt ellene, amit a vele cipelt hűvösség ellen is be lehetett vetni. Indulás, de rögtön.

Ütemre kezdték taposni a lábak a tájat, pörögtek, kalapáltak, nem kérdeztek, csak mentek. Bezzeg az agy, pár méter után, állj már meg! Ezt le kell fotózni. Ez a pincesor! Itt nem futhatunk át. Micsoda gigászi küzdelem volt! Egy óóóriási problémával. Mindenkinek igaza volt. A kötélhúzó versenyek ilyenek. Ment az ide-oda. ÁÁÁ. Megállás, csodálkozás, de már gyerünk tovább a következő blokkolásig.

A Lila-hegyi Kilátó nem adja könnyen magát. Központi fűtést sem lehetett kikapcsolni. Nyelvet öltött a tájra beözönlő hidegre, de ekkor az ősz stratégiát váltott. Izzadni akarsz, hát tegyed. Nevetett gúnyosan, miközben ördögi terve már készen állt. S mikor végre azt hitted legyőzted, és ott állsz a csúcson, hol körpanoráma fogad, a nedves testet átfogja, és ahol lehet beléd mar.

Hmm, becipzározás meg minden, de a lényeg, ami ott vár, az simán felülírja az összes körítést. Az a kilátás! Hogy lehet ennyi gyönyörűséget rárajzolni egyetlen képre? A Somlót, az Alpokat, a Kárpátokat, a Gerecsét, a Vértest és Bakonyt. Ez egy látványba igen, de egy elmébe így koncentráltan nem fér rá. Még jó, hogy sötétedett, de így is feldolgozhatatlan volt.

Érkezett azért egy kis segítség is, három drótszamat terelő sporttárs személyében, kikkel együtt értelmeztük az egészet, majd másztunk le az geodéziai torony körméhez, honnan ők lámpával, én meg a reménnyel indultam útnak, hogy talán látom, merre van a hazafelé vezető út.

Persze Nyúlon nem kell félni. Lefelé menjél, azt kész. Egy necces helyzet azért volt, mikor a szembe jövő kocsinak mutogatni próbálta, hogy nem egy megsemmisítendő zombi termett előtte, hanem egy megkésett természetbarát. Elhitte.

S milyen érzés egyedül bóklászni egy hűs estében? Mikor az ingerek minimalizálódnak, s kettes maradsz magaddal, majd összeismerkedtek. Hmm! Értékes idő! Annyira nem is akarsz átugrani ezen a szakaszon. Itt nem a daráláson van a hangsúly, hanem hogy eggyé válasz azzal, ki vagy. Ha pedig tetszik, akkor nagyon, de nagyon jó. Persze az is, mikor a kicsi kocsit kacsint egyet. Megvolt? Tetszett?

Biztos vagyok benne, hogy tudja, miről volt szól. Ilyenkor más a hangja is. Elkezd duruzsolni, majd határozottan kigurul, rá a fő útra és csak megy, megy,  megy egészen hazáig.

Nagy Kornél

Szombat délután volt, amikor a kicsi kocsi négy kereke megállt, egyik ajtaja kinyílt, és kezdetét vette az Európai Madármegfigyelő Nap madármegfigyelő sétája.

A távcső már mosolygott, ma újra valami ínyencség lesz délutánra, s szinte húzott is a madárvárta irányába. Fel is lépdeltem a lépcsőkön, majd megkezdődött az élő közvetítés Lipótról, a Morotváról. Figyelj, ott tőled pár méterre szárcsák szántsák fel a vizet. Tőlük vagy húsz méterrel távolabb egy kendermagos réce ringatta magát a hullámokkal. Ott a levegőben meg ki érkezik? Egy barna rétihéja csiklandozza meg hasát a náddal. Tőkések is hápognak szorgalmasan, magyarul minden rendben.

Így volt ez hajnalban is, mikor az a kis huncut képzeletbeli rugó kilökött az ágyból, a zuhany alá taszigált, majd a hátizsák megtömése után kilenckor már a Huszár Gál könyvtár ablakaiból monitoroztuk városunk madárvilágát. Például azzal a hölggyel, kit szintén nem hagyott pihenni nyugtalan szíve, s szorgalmasan kereste a szemünk elé érkező tollasokat.

Idővel egy ifjú négytagú család és még vagy jó páran érkeztek utánuk pontosan egy céllal. Ugyanazzal, amivel Szigetköz egyik legszebb településének egy zsebkendőnyi területének bejárására érkeztem. Milyen madarakra leselkedhetünk?

Le is másztam a kilátóból, Dunaremete féle vettem az irányt mondván, arra lehet valaki olyan, aki erre nincs. S lám, elsőként egy rozsdafarkú iratkozott fel a fajlistára, majd zöldike, balkáni gerle, házi veréb, csak úgy záporoztak a fajok. Azonban ott a dróton kik ülnek egymás mellett?

S már indultak is a lábak a válasz megadására. A házakat magunk mögött hagytuk, csak egy learatott napraforgó föld maradt a rá váró potyalesőivel. Nem nehéz betippelni, kiket vonzott mágnesként a szotyi. Igen, jól mondod Kedves Olvasó, a vegánokat. Abból is a legszínpompásabbakat. Szinte hallom, igen! A tengelicek tengerében fürödhetett meg az a szerencsés, ki erre vándorolt. Közel száz szépséget számoltam meg egy szuszra, kik annyira nem örültek nekem, mint én nekik.

A kezdeti pánikot a gyors megnyugvás, majd a magvak iránti vonzalmuk írta felül.

Visszavonultam a falu gerincét nyújtó útra, majd onnan letérve újra a vízpart húzta el a mézes madzagot. Elsőként két kisvöcsök startolt ki a fénysebességnél gyorsabb tempóban, hiszen pillanatok múlva már sehol sem láttam őket. Utána a nyugalmi állapotba szenderült szárcsák néztek unott képpel. Na, mi van, nincs jobb dolgod, mint minket bámulj?

Nincs! De, bocs egy valami mégis! Lassan vissza kellene ballagnom a rajtvonalba, hogy onnan kapcsolódjak be az esti ceremóniába. Alig hogy létrejött a gondolat, két nagy kócsag úszott el a piszkosszürke égbe félig beleolvadva. Majd csörög a telefon, húsz perc, s ott leszek. Rendben, akkor irány vissza.

Amint azonban lódul a test, a távcső üvölt. Heej! Ott elől egy ragacs! S már küldi is az infót. Vörös vércse a lámpaoszlopon!

A tekintet, mint célba ért nyílvessző találja telibe a kampós csőrűt és figyeli minden rezdülését. A főszereplőt azonban nem ebből az anyagból gyúrták. Ő tojik rám. Szépen elkényelmesedik, és csak úgy bambul előre. Néha megmoccan, aztán ennyi. Nézem, szuggerálom, lesz – e valami akció? Ő meg rám re fütyül. Szobrozok egy kicsit az árnyékában, majd odébb állok. Láthatta ezt egy rozsdafarkú, ki megszánt és párjával olyan előadást rögtönzött!

Vártam a folytatást. Csak az óra kurjantotta el magát. Vissza kéne battyogni!

S lám igaz, egyszerre érkeztünk fel természetbarátommal a lesre, s négy szem várta a produkcióóót! Hat óra tájban a fény, ha smucigan is, de valamicskét még mutatott a tájból. Mondjuk a menetrend szerint közlekedő fél hetes jégmadarat. Jövök! S ennyi. Megyek! Ennyi! Igen, elfoglalt madár, ritkán száll le mellénk. Nagy kócsagék sem akartak címlap fotón szerepelni, jó messze kerültek.

Erre a műsorra azonban még hárman voltak kíváncsiak. Öten kotlottunk a fa szerkezetbe és vártuk a nagy valamit. Mondjuk egy csapat seregélyt, meg egy tucat gémet, ilyesmit. Ezek a madarak azonban nem kapták meg az üzenetet, hogy hol és mikor kell lenniük, a katarzis elmaradt. Mármint erről az oldalról, hiszen ennyi természetbarát madarak híján a múltbéli emlékeiket leporolva sztorizgattak.

Kettőt pislogtunk és nem volt hová nézni. Zsupsz, a természet magára húzta fekete poncsóját alá temetve minket is.

Fél nyolc volt, mire a parkolóba értünk, s telefon haza, szűk fél óra és otthon vagyok.

Mivel lehetne zárni ezt a történetet. Mondjuk a hazai játékos utolsó gondolatával, ki zárásul csak annyit kérdezett. Mikor megyünk legközelebb?

Nincs mit hozzáfűzni ehhez? Az Európai Madármegfigyelő Nap célja, hogy minél több embert a természetbe csábítsunk. Szolgáljon hát – e történet, ajánlásul Neked, bízva abban, hogy szereted magad annyira, hogy terepre merészkedsz!

Nagy Kornél

Forrás itt. 

Találkozzunk újra 

2025. október 4-én 

 9 órától 11-ig 

Mosonmagyaróváron a Huszár Gál Könyvár ablakában

és csodáljuk együtt a madarakat!

Távcsövekkel,

csalimadarakkal, 

madaras játékokkal,

természetvédelmi eszközökkel

várunk Titeket!

További info hamarosan... 

Ezt aztán már nem hagyhatom szó nélkül! Az elmúlt hetek, hónapok programjainak hullámján lovagolva eszméletlen kalandok, élmények kavalkádjában kavarogva egyik helyszínről a másikra ugorva csordultig töltöttük az emlékezetünk tárát. Eszméletlen helyekre jutottunk el, s ha lesz egy kis idő, felcsípünk némelyikéből egy morzsát. Most azonban már muszáj leülni, hiszen egy olyan helyre jutottunk el, mely csodás látványával, madárcsicsergős hangjával, bort árasztó levegőjével és valami megmagyarázhatatlan voltával megbabonázott minket. A hely a térképen csak úgy olvasható, Somló.

Csukjuk be az össze ajtót, ablakot, s álmodjuk újra azt a bizonyos szombatot, melynek reggelét mi sem vettük annyira komolyan. Az itthoni hétvégi teendőket lerázni már nem lehetett, így ezek kivégzésével kezdtük, s csak tizenegyre kerültünk volán mögé. Győrt követő kötelező körök lezúzása után kettő körül parkoltuk le imádott kicsi kocsinkat. Mi tagadás, vele már az utazás önmagában élmény, s nehéz is eltávolodni tőle. Egészen addig, amíg a hegy ki nem nyitotta vaskos karját, majd elragadta a miénket és magához húzott.

A lábai előtt tipegve ámulattal néztünk fel rá és engedtük, hogy tegye velünk, amit jónak lát. Ő pedig Szentivánéjt ünnepelve nyitott pincék sokaságával várta a rá és a borra kíváncsi élményvadászokat. Persze azért némi előkészületeket mi is tettünk, például ketten érkeztünk a helyszínre. Feleségem hátizsákjában ott énekeltek az üres boros üvegek, mondván pár óra, s a hasuk tele lesz. Nálam pedig a vizes palackok irigykedtek, hogy nekik ekkora kiváltság nem jut.

Neki is láttunk a pincészetek felfedezésének. Aki ebben az időszakban keresi fel a világ közepét, hát készüljön fel minden földi jóra. Egyik helyen ízletes ételekkel várták a nagyérdeműt, míg másik helyen előre elkészített borral csábítgatták az arra járókat. Mi azonban acélból öntött célokat figyelembe véve válogattunk a lehetőségek közül. Nem akartunk mást, mint a valódi nyers, tartájból kinyert bort. S lám, ahogy haladunk az úton, egy barátságos köszönés és egymásra mosolygás alapozott meg egy újabb kedvenc pincészetet elismerő címnek. Magyarul mentünk az úton, valaki ránk köszönt, mi meg bementünk hozzá, azt ittunk. Ennyi!

Amúgy meg nem, hiszen ez olyan snasszul hangzik. Szóval ott tartunk, hogy a kedves szó szót követett, s már ültünk is egy hangulatos pince padján, s kértek-e egy fröccsöt kérdésre a négybetűs választ követően tovább ültünk, majd módosítottuk, melyet házigazda is helyeselt. Nem, mégsem kérünk. Inkább tisztán, s feleségem poharában már ott aranylott a juhfarkból egy deci. Elég volt a kocsikulcs árnyékában megillatozni, s hopp már nyílt is a hátiszák cipzárja meg a benne lévő hat palack három juhfarknak, kettő furmintnak, egy olivérnek. Barátságos hangulatú beszélgetést, majd kézfogást követően mehettünk vissza a kocsihoz lepakolni a zsákmányt.

Második felvonásban már messzebb jutottunk. Holott délután már négy óra volt, a Nap nem követette az eseményeket, s úgy sütött mintha még mindig dél lenne. De az a kis nyavalyás kíváncsiság felülkerekedett, s taszigált tovább egyre csak feljebb a hegyen. Lám nem egy újabb pincébe botlottunk, azok az újabb üvegek meg hasztalan himbálóztak a hátizsákban. Került is bele olasz rizling, rizlingszilváni, s Somlóról Shirah. Na, olyat még nem ittunk! Így édes teherrel máris kényelmesebben haladtunk tovább, s öltöttük ki nyelvünk a gravitációnak, meg a marha melegnek.

S itt álljunk egy szusszanásnyit. Ebben a világban természetesnek vesszük, hogyha belépünk egy fotocellás ajtón és ezer féle terméket leveszünk a polcról, majd önkiszolgáló pénztártól távozunk, már be is vásároltunk. Ezt mi is így tesszük. De annyira, de annyira hiányzik ez a fajta kapcsolatteremtési mód, melyet itt megkapunk. Látjuk, hogy hol és miből, megismerjük, hogy kitől és egy kóstoló során rácsodálkozunk, hogy mit kaptunk. Valódi unikum egy ilyen vásárlás, hol az összes tényező legalább annyira számít, mint a végeredmény. A bor ilyenkor teljesedik ki valójában, hiszen csupán egy ürügy arra, hogy kapcsolatba kerüljünk a borászokkal, vagy épp az arra kíváncsiskodókkal. Mondom ezt úgy sofőrként, csak a szín és az illat élménye marad. Bár ilyen alkotásoknál már az is jelentős.

Szóval húzzuk a nyelvünket az aszfalton, míg egy öreg diófa és árnyéka odabiccent. Gyertek, szusszanjatok meg itt. Nem ellenkeztünk. S mit jelent a Somló derekán egy sárguló fűre leheveredve sarokba dobni az órát és örülni annak, hogy ott vagyunk? Próbáld ki! Otthon kellenek a szórákozási lehetőségek. Itt? Egy fa, árnyék és kész. Ülni, s örülni. A létnek, egymásnak, a tájnak. Pont elég.

Idővel azonban feltápászkodtunk és további tekergés kezdődött. Ennyi pincészet közül valaki így, valaki úgy gondolja a vendéglátást, s ez így van jól. Az igények sokfélék. Láttunk is több példát rá, megnéztük, s mentünk tovább. A tágasabb több részből álló teraszok és a külsőségekre nagyobb hangsúlyt fektető vendéglátásnak is nagyon is megvan a szerepe.

Az óra azonban szemünk elé táncolt, s kuncogott. Este! Kilenckor! Kowalszky koncert! Előtte meg Győrben lángos.

Mit tehettünk volna. Bólintottunk. Igazad, van. Megfordultunk és a parkolónak vettük az irányt. Viszont tudtuk, ez csupán csipetnyi kóstoló volt, mert itt a mulatság csak akkor nyiladozott.

Az éjszakába nyúló mulatságról ezúttal lemaradtunk, de jövőre! Nem fogunk!

Nagy Kornél

Az ezerarcú Balaton 2025. július 10-én újabb csodával ajándékozta meg a vitorlázókat és a rájuk kíváncsi nagyérdeműt. De kezdjük inkább az elején.

Három, négy, öt éve vagy talán még régebben, valamikor valahogy belebotlottam egy hírbe, hogy tőlünk kőhajításnyira egy bizonyos kék szalag verseny zajlik. Azóta különböző formákban közvetítésekre leltem, csüngtem a monitor, tévé előtt, jó volt elképzelni, mi zajlik a vízen. Tavaly az esti befutó után már megfogalmazódott a gondolat. Jövőre, ott, élőben.

Így történt, hogy négy óra harminckor csörgött csütörtök reggel az óra. Feleségemmel ötven percen belül a kocsiban ülve már robogtunk. Győr hatra megvolt, majd Pápa, Veszprém következett, és nyolc óra előtt kicsi kocsink kacsintott utánunk. Egészségetekre!

Volt egy eképzelésünk, hogy milyen lehet a nagy verseny, így termetes léptekkel trappoltunk ki a balatonfüredi kikötő végébe, hol már gyűlt a tömeg. Tökéletes helyet szerezve pásztáztuk a vizet a jellemzően hófehér vitorlásokat figyelve.

A tömegből azonban feltűnt első, majd másik torpedó. Húú! Mint benzin a tűzre, úgy lángolt fel az addig is forró hangulat. A szemeinkre ránövő távcső viszont még keresett valakit. Sailing Team hajója, majd a Kürt, bújtak elő sorra a sztárok.

Idővel a kihelyezett hangfal is megkapta feladatát, egy kommentátor kezdte szavakba csomagolni a látottakat, miközben minden szem csak a vizet nézte és csodálta ezeket a hatalmas hajókat. Egyszer csak Tihany felől a binocular olyan képet rajzolt a lencsébe, mit fényképről, videóról már hányszor, de hányszor láttam, viszont ezúttal élőben ott a partról szemmel érinthető távolságra megjelent. A Fifty - Fifty. Így tudom elképzelni Eliud Kipchoge színre lépését a berlini maratonon.

Egy szempillantás előtt lett vége a rajt procedúrának. A hajók vonalba álltak, kilenc óra lett, a Fiftynek kinőttek a szárnyai és úgy indult el, mint egy Forma 1-es autó. Eszméletlen tempóban lőttek ki hajók és húzták el a csíkot.

Értem én, hogy élőben minden valóságosabb, meg hogy jobban átjön, de tényleg ennyire! Ott álltunk, a mezőny már Csopaknál, mi pedig füleltünk, mert volt kit!

 A műsorvezető ugyanis olyan odaadással, szenvedéllyel és lelkesedéssel beszélt a szerelmeiről, hogy ha csak erre az előadásra érkeztünk volna… A víz elcsendesült, köré viszont csokorba rendeződtünk és hallgattuk és hallgattuk, miről szól a valódik kékszalag. Köszönjük! Száz százalékban átjött!

Ez ugyanis egyrészt szól azokról a száguldó katamaránokról, akikért mi is kijöttünk, de rajtuk kívül még közel ötszáz másik hajóról, kik különböző kategóriákban szántották a vizet. Lenyűgöző monológokat mondott például a Nemeréről, a Kishamisról, a hallgatóság körében felmerülő kérdésekre is válaszolva.

Ezt követően volt egy elképzelésünk, hogy a magaspartról szemléljük majd a fordulót, de olyan tempót diktáltak, hogy lemaradtunk róla és maradtunk Füreden. Hami, fagyi, séta meg ilyesmi.  

Dél környéke felé andalogtunk vissza a cél irányába. A folyamatos nyomkövetésnek hála tudtuk, merre járnak az ászok, így lassan elfoglaltuk a finis pozíciónkat. Így gondolta ezt még tengernyi más rajongó is. Egyre többen és többen lettünk és tettük, amiért jöttünk.

Fogtuk a távcsövet és ráragasztottuk a szemünkre és csak néztük. Tudtuk, hogy jön, de nem láttuk. Minden fej, mint egy iránytű a „cső” felé nézett s várt. A pillanatra várt.  A pillanat, amit tudtunk, hogy eljön, most! Nem. Akkor most! Nem. Akkor moooost! S a távcső megfestette a várva várt képet. S, hogy ne ússzuk meg ennyivel, a hangszóró, mely eddig illedelmesen kommentálta az eseményeket, stílust váltott.

Hangja emelkedett, kiabált, szinte ordított! A szem és a fül kapta az infót! Itt van, érkezik a lényeg! Megjött Tessééék! A kép pedig egyre nagyobbá és ezáltal valósabbá vált. Egy irányváltás! S ráfordult a célra! Megközelítette, majd megszólalt az AC/DC, mely a Fifty –Fifty indulója. ÁÁÁÁ! Tapsolás, fütyülés, ovááááció! Eszméletlenség! Mi történt!

Oké, lehet most mesélni. Rekordot döntött, igen. Elsők lettek igen. Belekerült a vitorlások nagykönyvébe, igen. Csodás, szép, remek! Ezen túl azonban ott olyan érzelmeket generáltak, olyan katarzist hoztak létre!

Azt hittük ezzel vége a műsornak? Neeem! Érkezett utána pár perccel az Sailing team AC 45-e, szintén befutó zenével, majd egy kis zuhéval az égből. Vááá! Mi tagadás nézőként az sem volt semmi!

Látni a mannschaftokat , ahogy ünnepelnek a hajón, majd érkezett a harmadik Káli team is, legalább akkora üdvrivalgás közepette.

Az ünneplés azonban csak ekkor kezdődött. Idővel lassan a szél bajnokai a teljes legénységgel elénk úsztak és hangoztak a nevek, lendültek a kezek! Integetett mindenki oda – vissza! Szólt a zene, mindenki extázisban!

Ezt követően a kormányosokat sikerült a mikrofon elé kérni és belülről is megkaptuk, amit kívülről láttunk. S, hogy milyennek tűntek a csapatkapitányok. Élőben legalább annyira emberiek, mint a kamerák előtt. Mi több, a végén még volt szerencsém Józsa Mártontól egy kedves gesztusban részesülni, mely örök élménnyé kikristályosodott!

Nagyon, de nagyon szépen köszönjük a Kékszalag összes résztvevőjének, hogy ennyire át tudták adni, miről szól az a sport,  hogy vitorlázás! A lehető leghálásabb szívvel örülünk, hogy ennek a csodának a részesei lehettünk.

 Nem ígérjük, hogy jövőre otthon maradunk! 

Nagy Kornél 

Mint földre hullott gyöngyszemek, úgy hevernek szerteszét a lehető legkecsegtetőbb lehetőségek a természetbarátok előtt tavasz derekán. Melyiket válasszuk? Örök dilemma. Egy napsütötte szélcsendes vasárnapon azonban ismerőseim kezembe adták a kulcsot, mely Hegyeshalom ajtaját nyitotta, mondván egy hét múlva közös expedíciót álmodtunk. Előtte leteszteltem, érdemes–e oda tervezni az esti akciót?

Százhúsz órával a csapatos felvonulás előtt szólóban vágtam neki a terepnek egy leplezetlen céllal. Megfejteni a kérdést, hogy a környék flótásai közt szerepel-e a messzi földön híres csalogány? Kicsi-kocsi a Stettni – tóhoz közeli utcájában landolt, majd intett pát, mondván naplemente után találkozunk.

A falu aszfaltcsíkjai, mind lehetőséggel kecsegtettek, talán ennek vagy annak a zugában megszólal a húsvéti Sokorói-dombságban csavargáskor oly gyakran hallott hang? Kezdetben, ahogy annak lenni illik cinegék, tengelicek vidám kinyilatkoztatásait fújta felém a szél. Amint azonban a centrumból kikerültem, a sűrű susnyásból kikiabált a faj, melyért indultam. Köszi, fülemüle!

S, ha már arra jár az ember, hát ráfogja dupla csövűjét a dróton viháncoló villás farkúakra, kik ezzel mit sem törődtek. Füsti fecske mi tagadás eddig is favoritként szerepelt a listákon, de a tavaly őszi tragédiájukat követően még nagyobb tisztelettel forduljunk feléjük és örüljünk, hogy ők legalább túlélték az Armageddont.

Az eredeti elképzelés azonban az volt, ez csupán egy kitekintő, vissza hát a valós irányhoz, irány a malom. Útközben találkoztam a hegyesi ötletgazda férjével és fiával, kikkel szintén madaraztunk egy-két cseppet. Ezt követően jött csak a rövid darálás az elágazóig, mely nyílként vezetett a folyó irányába.

Hányszor, de hányszor mutatta már be a madárhangvadászat azt a bizonyos szituációt, mikor a településekről elvágtázva vártuk a csodát, s szembesültünk azzal, hogy az utca népe színesebb előadásban részesül, mint a magányos vándor. Ennek ellenére mégis a nyílt terepi hallgatózásban van valami emelkedettebb, valódi természethez több szálon kötődőbb és ez által értékesebb. A legprózaiabb példa erre az énekes rigó esete. A városok, falvak gyakori madarával az találkozik, aki akar. Az kéményen, antennán vagy épp egy fa csúcsáról zengi égnek, ez a terület az övé. Azonban, amikor éles terepen szólal meg, na, kérem, az egy picit máshogy szól.

S nem is járunk messze az igazságtól! Ornitológusok ugyanis megállapították, a zajos környezetben hangosabban és más hangokat használnak a madarak, hogy ilyenkor is érvényre tudják juttatni akaratukat. Magyarul egy városi másképp énekel, mint egy ártéri. Attól mondjuk azért nem tartok, hogy ezt csak úgy csípőből észrevegyem. S nem is ennek tulajdonítom ezt a jelenséget. Csupán a környezetnek és a vele járó varázsnak.

Aki szintén egyedül vagy másod,- esetleg harmadmagával érkezik éles terepre és szeretné, hogy átjöjjön a lényeg minden évszakban, de különösen tavasszal érdemes fellapozni az erdőben járás etikai kódexét. Adjon esélyt a természetnek! Kezdetben értékes élőhelyen próbáljon meg elhalkulni és érzékszerveivel a környezetét fokozottan pásztázza. A hatás garantált. Mint égen a csillagok, úgy gyúlnak majd fel a különböző jelzések, melyek röviddel az arcának mimikáján is megmutatkoznak. Jéé, ott a fasor mögött a szántón fecskék kergetik a rovarokat! A túlsó fasorból egy füzike énekel, vagy ha nem is tudjuk, hogy elsőre ki, hát egy csodás torkú énekes. Amikor pedig ezek a jelzések töltik ki elméd, hát kérem fényév távolságra távolodnak a hétköznapok során felnagyított problémák. S amikor az elmédet ilyen táplálékkal eteted, abból biztos lehetsz, hogy valami jó fog kisülni. Az is lehet, hogy boldog leszel! S tényleg annyi minden kell hozzá?! Igen! Mondjuk erőfeszítés, hogy lecsillapítsd a szokásaidat, kipróbálj egy másikat. Viszont elég nagy a tét, s egy próbát megér!

Mondjuk a malom mögötti szakaszon, hol a Nap áttörte az üde zölden virító fák lombozatát és táncba hívta a tollasokat. Volt ott kérem olyan dínomdánom! Első körben kisebb hordók csapódtak be az ágak közé, mert ugye kontinensünk legnagyobb galambfaja így landol. Később egy pár díszes fácán díszelgett az út közepén.

Idővel pedig egy mesekönyvek címlapjáról lemaradt szürke légykapó trónolt egy facsonk tetején. A gyurgyalag elcsente tőle az összes színt, s neki már nem jutott. Cserében például a kecsessége adhat egy olyan okot, amiért örömmel figyelhetjük őt.

Volt azonban olyan tojásból való, ki nem áhítozott címlap sztori lenni. Igaz, hangja könnyen elárulta, de azért a fák törzsét kutatva keresgélni kellett. A fakusz egy igazi karakter, kiért még külön fakusz mesterséges odút is kitaláltak.

A Naplementénél hangulatosabbat azonban aligha találna a későn kelő. A hazamenetel rémével fenyegető utolsó epizód megunhatatlanul szerepel az esti séták végén, s ezúttal sem volt másképp. Elindultam hát visszafelé a kocsi irányába, az erőltetett menet azonban ezúttal sem sikerült. Bokorról bokorra újabb érdekességek bukkantak elő! Hogy melyek? Az most a terjedelmi okokból az agy fogságában maradt.

Nagy Kornél

Keresztrejtvény, rubik kocka! Ugyan már, mennyivel nehezebb kitalálni, mikor ezer ágra süt a Nap és a szél is csak úgy mutatóba jár a vidéken, hogy merre fogjon talajt a természetbarát lába. A menni, menni, menni magától értetődő, de merre? Az a fogas kérdés!

Ezúttal Lipót parkolójában vettem rövid búcsút imádott kicsi kocsinktól, majd pár nagyobb lépés után a környék legtágasabb madárvártáján ütöttem tanyát. A távcső ismerősen helyezkedett el a szemek előtt, majd bólintott egyet. Minden rendben! Kezdődik az közvetítés.

A szárcsák virgonckodása mágnesként vonzza oda a tekintetet, majd mosolyodik el az arc a jelenetek láttán. Ha van madár, melyet a természet nagyszínpadára szántak, hát ő az. A víz alatti búvárkodásától persze még nem ájulunk el, hiszen ehhez hasonlót más fajok is könnyen bemutatnak. A vízen futással már kevesebben boldogulnak, de e fekete duci madár amit szomszédjaival művel, az kérem, belehajlik a komédia világába. Van ott olyan pancsi és szóváltás, hogy csak, na. A végén pedig, mikor a farát mutatja a riválisának, arra megérni az első sorokba helyet foglalni. Holott jó eséllyel nem miattunk produkálja magát, ez a műsor közben nem derül ki.

Egy nála jóval áramvonalasabb jószág viszont többet kommunikál az emberrel. Például a kilátó előtt. Gyanútlanul egy két uszonyos nyomába eredve vakond módjára fúrja bele magát a vízbe, majd felbukkan és kukucs! Egy szempár szegeződik rá! Ezt a jelenetet ő szívesen kihagyná az életéből, de más megoldás híján újra lebukik és csak úúúszik jó pár métert, amit már komfortosabb távolságnak érez és itt halászik tovább.

Vannak azonban olyan tollasok is, kik ennél szemérmesebben viselkednek. A barát réce pont ilyen. Ő tisztes távolságból nézegetett a les felé, persze csak rövid ideig, mert elsősorban a nádcsomók takarásában érezte jól magát.

Volt azonban egy olyan lény is, ki ennek pontosan az ellenkezőjét érezte. Természetbarátom az egész napos takarítás után sem csüggedt, kerekre pattant, s amint a nagy óra kis mutatója érintette a hetes számot, ő megjelent a fa lépcső alján és lendületes léptekkel felérkezve társult. Mi tagadás, egy kicsit húztam, hiszen számba vettem az addig látott madarakat.

Például a csendőrként járőröző barna rétihéjákat, kik folyamatosan pásztázták a mocsaras vidéket. Volt nála viszont már akkora rutin, hogy ez egy csöppet sem csüggesztette, hiszen tisztában volt vele, ez nem csak a múltban valósult meg, hanem a belátható terepen hol egyik, hol másik csücsökben. A nagy kócsagokért sem fájt a szíve, hiszen ezen itt természetes. Amikor viszont a villámsebességgel közlekedő küszvágó cséreket hoztam szóba. Abból már ő is kért volna egy rakással.

Azonban, aki csak naplemente előtt ér ki a madárparadicsomba, áldani fogja a percet, mikor útnak indult. Például a nyári ludak látványa miatt, kik épp előttünk haladtak el. Értem, hogy ez olyan giccses meg ilyesmi, de akkor is. Olyan kis cukik.

Aki viszont valaki karakánabb, maszkulinabb élményre vágyik, hát tessék. Nézze a vörös gémet. Vele ugyanis nem találkozunk úton útfélen, mint szerencsére mára gyakorinak mondható szürke társával. Míg nagy kócsagok ideális esetben ötezer pár felé költenek, szürkék háromezren jócskán túl, vörösek még az ezer párat sem érik el. Így nézzük hát és örüljünk, ha szemünk ügyébe kerül!

Bevallom, mi több nyíltan vállalom, elfogult vagyok nemcsak a madarakkal, hanem a Nyúl községgel is. S kikkel kezdtük tiporni a fa deszkákat? Eredeti nyúli lakosokkal. Mi tagadás, egyből megörültünk egymásnak, mely a beszélgetés további szakaszán sem apadt. Innen üzenem nekik! Ők csak erősítették egyik kedvenc településük megítélésének valódiságát. Köszönöm! Aznap a les azonban nem csak őket fogadta tárt karokkal. Ki tudja honnan, s hová tartó hazai és külföldi kalandorokkal találkoztunk, kik szívesen vették az állványos távcsőben mutatott madarakat.

Estére azonban lassan elfogytak az érdeklődők és csak hárman maradtunk. A Természet és mi. Zsebre dugott kéz ilyenkor öngyilkosságnak számít. Aki ilyet csinált volna, eltékozolta volna a környék legcsodásabb récéjének képét. Üstökösként úszott egy övnyi vékony nyílt vízhez és nagy kegyesen behúzta a kéziféket, s na, jó. Lehet, szabad! Csodáljatok! Nincs az az érzéketlen ficsúr, ki nemet mondott volna. Mi is rátapadtunk a távcsőre és néztük, amíg engedte magát.

Idővel azonban nemcsak a szépséges üstökös réce, hanem a táj is megelégelte mindezt. Előkerült a takaró, mely lassan beborított mindent, s még a mesteri optikák is duzzogni kezdtek. Ezzel már mi sem tudunk mit kezdeni.

Lecammogtunk hát a toronyból, elsétáltunk a parkolóig, és! Elindulni, ugyan már! Szó szót követett, a természet és az ő köré fonódó témák nem engedik csak úgy el az embert a vak világba. Az óra már rángatott keményen, mire sikerült megtalálni a pillanatot, amikor elindultunk hazafelé!

Nagy Kornél

Állj! Kezeket fel! Te is ott, a sarokban! Nem látod, mi van a kezemben! Mindjárt porrá zúzlak! Na, most, hogy mindenki megértette, hátra arc! Igen ott az ajtó, azon van az a kilincs, amit az első lenyom és mindenki követi! Nem nézünk hátra! A pánik gomb felé sem nyúl senki! 

Mi, hogy vár a mosogatni való, meg még a vacsit is össze kell hozni. Ócska duma, látod ott azt repülőgépet, mekkora tempóval halad. Pontosan úgy rohan az idő melletted. Ki akar inkább leszállni róla, csak úgy lófrálni. Ugye, hogy senki! Bár megteheted, hogy nem örülsz, de azt is, hogy igen, és szót fogadsz a tavasznak. Veszed a kalapod és éles terepre húzol.

Nekünk ebben volt némi segítségünk kedvenc természetbarátunk személyében. Ő kérdezte meg, hogy mi a program hétvégén, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy együtt megyünk madarászni. Így történt, hogy március egyik szombatjának ebédjét követően hat láb kezdte halkan kalapálni a dunaszigeti utat.

A Kisalföld Mont Everestjének, magyarul az öreg Duna töltésének megmászása után az egyik mellékág kuncogott magában. Na, mi van, jól eldugtam a madarakat?! Tökéletesen sikerült, egyiküket sem dobta fel.

Visszaballagunk hát a mentett oldalra, s a házak között keresgéltünk. A szellősen épült viskók közt fák sokasága ígérte a tuti fajt. Egyiken citromsármányok hintáztak, amikért persze szívesen látogatunk ki, függetlenül attól, hogy ők nem a tavasz hátán érkeztek.

Itt voltak a fogcsikorgató éjszakákon is, mikor a jég kúszott a csendes vizek tetejére. Üde jellemükért persze szívesen fogjuk rájuk a távcsövet, de órákig már nem álldogálunk alattuk.

Haladtunk hát tovább, amerre a szem ellátott. Például egy övnyi vékony úton, mely a telkek mögé vezetett, hol egy hatalmas parlagon hagyott terület mögött a távolban. Írom a távolban. Olyan távolban, hogy csak, na. Még a tízszeres nagyítású binocular sem tudott vele mit kezdeni, a spektív meg a könnyű szerelvénybe már nem szerepelt. Így maradt hát a rétihéja szó, melyet a varjúval viaskodó szárnyasra aggattam. Azonban, hogy melyik, hiába kérdeztük. Láthatóan nem is ezzel voltak elfoglalva. Hanem, hogy egymást csépeljék. Mert ott a képen olyan pankráció! Még ilyen távolságról is izgultunk, ki győz.

Most, hogy ezt is láttuk, ismét irányba álltunk és a facsoportok felé szaporáztunk. Sokáig nem kellett néznünk a semmit. A tél ugyanis még itt felejtette értékeit. Például nagy őrgébics személyében, kivel az idei szezonban már találkoztunk, mégis padlóféket nyomtunk kedvéért. Amúgy hálás csőrös. Vártamadárhoz méltón kiült egy ágra és várta, mikor fotózzuk már le.

Türelmesen üldögélt és besöpörte a de szép, ez a madár című mondatokat. Majd megelégelve a népszerűséget, pár méterrel odébb repült.

Mi is elcsentük tőle a stratégiát, s a vasmacskát felhúzva hevesebb vizekre eveztünk. Például újból nekifutottunk a töltésnek, majd azon átlendülve az ártérben kerestük a boldogságunk, melyet a víz csobogásának látványában és hangjában találtuk meg. Értem én, hogy ezt dúdolja már időtlen idők óta. Ezt viszont nem, egyszerűen nem lehet megunni.

Csak nézni, ahogy játszik a hangszerén, miközben az oda illő képet tolja alá! Mivel azonban a téli arcát mutató erdő nem húzta el a mézes madzagot, visszasétáltunk a töltésre és a házak felé vettük újra az irányt.

A sűrűn lakott területen nem egyszer több a látnivaló, mint a sejtelmes szörnyekkel teli vadonban. Jóízű beszélgetések közepette haladtunk mi is egyik telek kapujától a másikig, mígnem a földön félreérthetetlen jelek árulkodtak arról, itt valaki lakik. A szemek vérszemet kaptak és ráfókuszáltak mindenre, ami eléjük került. Ez nem az, az nem az. Amikor viszont tudod, hogy ott vannak, akkor nincs az a tény, mi lebeszéljen arról, amit nem látsz. S bizony eljön az a mézédes felismerés, amikor felgyullad a lámpa, a száj elmosolyodik, majd jelzi a többieknek. Ott van!

Erdei fülesbagollyal találkozni sem egy óriási kunszt. De! Nekünk az, mert őt szeretjük annyira, hogy vele minden tali élményszámba megy. S mivel Sherlock Holmes vére csörgedezett ereinkben, töretlen lelkesedéssel derítettük fel a másik füles helyét. Na, kérem ilyenkor nincs kedvünk hazamenni. Mind a hárman örültünk neki, hogy velük lehetünk egy térben.

Persze egy idő után a legnagyobb lopó elcsente az időnket és a naplemente közelgő réme is már környékünkre somfordált. Jól van, lakjatok jól ezzel, elindultunk hazafelé. Hárman azonban nem rezeltünk be a tervezett út kukázásáról. Ott arra toronyirányt mennyivel hozzánk valóbb lenne, s el is kezdtük fogyasztani a ránk váró feladatot.

Mikor pedig a tányér már félig üres volt, akkor szembesültünk a ténnyel, ez félig ehetetlen. Az a kerítés, ami eddig ott bujkált, most kimászott valahonnan, délcegen kihúzta magát, markába köpött és annyit mondott itt, kérem, ti nem mentek át.

Érdemes hallgatni az okos szóra, még akkor is, ha nyers. Emeltük kalapunkat, s másik irányba álltunk. Ezzel azonban időt adtunk az estének, hogy velünk tartson. Mi több, dallal töltse meg kedvenceink csőrét. Ebből az irányból, majd abból szólaltak fel a szólisták.

Meg is torpantunk örömünkben és nyitottuk ki fülünket - szívünket a természet csodájára. A már itt portyázó citromsármányok cip cip cűűjét az erdei pinty örökzöld slágere követte, melyet a vörösbegy tett idillikussá.

Mit lehet ilyenkor írni. Kezdőőőődik! Az év egyik, ha nem a legcsodálatosabb időszaka! Mely aznap este időlegesen véget ért, de talán mondanom sem kell, hogy pár szemhunyásnyi idő után újra éles terepre merészkedtünk, melynek élménybeszámolójával jövő héten érkezem.

Nagy Kornél

A Mosonmagyaróvári Egészségfejlesztési Iroda 

"Tavaszi hangverseny a madarak nyomában"

címmel

sétára hívja a természetbarátokat! 

Találkozzunk 

2025. március 28-án 16 órakor 

Mosonmagyaróváron a Karolina Kórház 

rendelőintézete előtt. 

További infó,

itt.