Egy forrónak ígérkező nyári reggelen, Donald kíváncsian kukucskált ki a nádas takarásából a tisztás felé. Na, ma mikor fedik le a zöld pázsitot színes plédekkel? Ekkor ugyanis a víz nemcsak emberekkel, hanem bizony élelemmel is megtelik. Mivel a Nap még csak álmosan mosta meg arcát az ég kékjében, a könnyű reggeli még a Holdban volt.

Tíz óra lett, mire a kacsa már magabiztosabban indult a kikövezett part felé, hol már valódi kavalkád várta. Oda is lökdöste lábaival magát a kétlábúak közelébe. A siker nem váratott. Alig totyogó törpék mosolygó arccal robogtak feléje, mögöttük az anyjuk egy két kiflivel, zsemlével. Jöhetett a célba dobás. Percek alatt beteljesült mindenki vágya. Madarunk gyomra tele, az ovisok élménye rendben, a szülők is nyugtázták, ma is tettek valami hasznosat. Így volt ez hétfőtől vasárnapig, hétről hétre, egészen szeptemberig.

A vénasszonyok nyara sem vetett véget a műsornak. Holott már egyre kevesebben merészkedtek a vízbe, a zacskósok rendre érkeztek a partra, főzelékké változtatták az öböl vízét. Csak a kacsa érzett valami fura dolgot odabent. Mintha ereje nem lenne már a régi. Az idő halad, gondolta ő sem lesz már fiatalabb. Október reggelén azonban ismerős hangra lett figyelmes. Hápi kacsák egy nagyobb csoportja zúgott el a feje fölött, s mikor meglátták a paradicsomi állapotokat, vígan landoltak mellette. A szép számúra duzzadt csapat hozta meg igazán a kenyérdobálók kedvét a mulatsághoz. Mint egri csatában a nyílvesszők, úgy záporoztak a héjas, máskor héjatlan darabok. Volt itt olyan terülj, terülj asztalkám! Az arra vonuló következő récéknek is szemet szúrt mindez, s ők is padlóféket nyomtak ennek láttán, s beálltak partizni. Ősz végére számtalan kacsát vonzott magához mágnesként a hely.

Donald gyomrában azonban az a fura érzés ahelyett, hogy elillant volna, csak erősödött. S ahogy körbe nézett, másoknál sem volt minden rendben. Látta azt a kis borzas tollú szárnyát furcsán tartó példányt, kit az emberek is kiszúrtak, majd elesettségéért megszánva szinte csőrébe dobálták a hamit. Az a másik meg folyton gubbasztott, de azért a felé sodródó falatokat még volt ereje elkapni.

Az idő közben nem állt meg. Átgázolt a novemberen, s már az utolsó hónap derekán táncolt. Mármint az idő, mert a kacsákból a vadsága kezdett elpárologni. Holott még háziasításról nem beszélhettünk, de például az emberi etetésről ódzkodóktól kezdtek elszakadni.

Tőlük harminc kilométerrel ugyanis a nagy kacsa tanács évi gyűlésére érkezett a tömeg. A pódiumra felhelyezett kézikönyv kétszázövenkettedik lapját fellapozták és hangosan felolvasták.  Abban le volt írva, hogy táplálékuk többségét partról kell gyűjteni.

Legalább ötven féle magok, friss hajtások formájában. Ezen túl különböző puhatestűekkel is egyoldalú viszonyt kell kezdeményezni, de csak kisebb mértében. Plusz még egy jó tanács! Nem szabad bullt játszani strandon létesített darts táblán.

Mivel Donaldék ellustultak, nem voltak ott és nem értesültek erről a fontos információról. Minek is, gondolták, hiszen itt mindenük megvan, ami kell. És idővel, az is, ami nem. Hiszen az a szegény kis beteg példány, ki még életben maradt, hát ürített a vízbe, mellyel a körülötte lévőket megfertőzte.

Voltak persze olyan példányok, kik immunisak voltak ezekre a betegségekre, s látszólag minden gond nélkül élvezték a kánaánt. Csak, hogy tél tábornok is tiszteletét tette a környéken.

Az öböl szélén létrejött jéghártya egyre beljebb és beljebb nyújtózkodott. Észrevétlenül lopakodott a kacsák felé, akik odébb úsztak. Látva ezt a varázsló, hátulról is támadott és gyűrűbe fogta a szárnyasokat. A még elégséges kondiban lévők elhúzták a csíkot, a hiány és egyéb betegségektől szenvedők és a mérhetetlenül ellustult tollasok viszont csapdába kerültek.

Ennek a fele sem tréfa, így hát, aki még tudott, összesöpörte maradék életerejét s szárnyaiba töltve azt, csak reménykedni tudott, hogy elégséges lesz a helyszín elhagyására. Igen, a többségnek ez sikerült is. Csak emitt egy, amott két csőrös nézte kétségbeesetten, ahogy a hideg karmai lassan összezárultak és ezzel fogságba ejtették őket.

Hétvége volt, amikor az emberek újra az öböl jeges vizénél kirándultak és nézték meghökkenve, mi történt. Figyelték Donald holttestét, s nem értették az egészet.

Nagy Kornél

Hogy kerültünk Écs egyik utcácskájába? Volt itt kérem A, B, C és végül ZS terv. Ezúttal azonban tizenkét lábbal kezdtük el kalapálni a Sokorói-dombság kerékpár útját.

Az útvonal zsebben volt, de azért nem vettük ezt annyira komolyan.

Addig mindenesetre stimmelt, hogy a vasútállomás utáni kanyart követően a porzó dűlő utak szimpatikusabbnak tűntek, így egy éles kanyarban igyekeztünk elosonni. Szerencsére mindenki elől nem sikerült, hiszen a portánál már egy fekete öltönyt és fehér inget viselő igazi neves tollas fogadott.

Erős kampós csőrétől összerezzent a környék főleg apraja. A nagy őrgébiccsel találkozás élvezetes, meg is ragadtuk az ősz ajándékát és utána lopakodtunk, amíg szárnyra nem kelt.

Voltak olyan értékek is, kik nem vették zokon érkezésünk, barátságosan álltak vigyázban és engedték, hogy szabadon fotózgassuk és csodáljuk őket. Szőlőben sétálgatva nehéz elvonatkoztatni az ültetvény eredeti okáról, de ezúttal, bár lehet, hihetetlenül hangzik, de nem borért érkeztünk.

Hanem a napfürdőért, a lágy őszi szellők simogatásáért és a mesekönyveket idéző látványért.  Jelentem, sikerült! Ez így mind össze is jött! Mi több, egy egerészölyvvel is távoli barátságot kötöttünk, ki nyomon követte túrázásunkat.

Győrságra bejutni gyerekjáték, ha tudod, merre van, s azon az úton mész. Még akkor is, ha nem. A jelzéssel hébe hóba mi is olykor lepacsiztunk, de nem vettük egymást komolyan. Ő is ment, amerre látott, s hát mi is. Ettől függetlenül hatan csatárláncban értünk be a faluba, de mivel Szigliget, Dörgicse vagy épp Nyúl nyomába sem léphet, igyekeztünk kihátrálni mellőle és már az első alkalommal elkerültük.

Tudom, nem szép dolog, cserébe a falu feletti ösvényeken olyan hangulat fogad, melyért érdemes kicsit megszuszogtatni a testet. A 82-es útig is van mit nézni, de azon túl viszont kitárulkozik a táj és Győrújbaráttól Ravazd előszobájáig bólogathatunk elismerően. Hmm, ott is őrzi még lábnyomunkat a löszös talaj. Aki pedig még előre is tekint, hát a táj koronájába is beleakad. A Pannonhalmi Apátság végig iránytűként szolgál, ha valaki esetleg elbizonytalanodik.

Itt erre most nem volt szükség, hiszen két túratársunknak is olyan térkép volt a fejébe, melyről a kartográfusok is csak ámuldoznának. Persze a főbb utak nálunk is be voltak táplálva a memóriába, de ők még a hangyák által használt csapásokon is otthonosan mozogtak, hiszen itt laktak. Mi tagadás, tudtak újat mutatni.

S nem csak ők, az egyik kitérő alkalmával egy keskeny szárnyú tollast küldött felénk a Fortuna. Akár csak Somlón, a halászsas esetén, pár másodpercig mutatta magát a predátor, ki a rétihéja nevet kapta, de hogy melyik, arra még szükség lett volna több időre.

Amint azonban tovább haladtunk, egy eldugott kis templomhoz navigáltak bennszülötteink, hol egy jó kis ebédelésbe kezdtünk. Most, hogy ez is megvolt, jött az a bizonyos rét, melyre még a kaszások sem szívesen álltak volna ki.

Ellentétben a juhok, kik pásztori segédlettel érkeztek. Láttunk már ilyet, de hogy a valódi hús vér kutyus is ott kapja kiképzését... Na, az már valami. A négylábú kérdőn fürkészte gazdája tekintetét, majd mikor elhangzott az utasítás, többnyire elsőre teljesítette is azokat. Volt ott kérem olyan bemutató, csak úgy lestünk! Meg persze rend is, hiszen a vaú, ha kellett szétválasztotta, majd összeterelte a nyájat, s talán ez ihletett meg minket is, csapatunk pár percre szétszéledt (valaki a bozótosban vágott át, mások a kijárt úton), majd újra egyesültünk.

Így csatangoltunk nagyjából egy irányba, míg nem az arborétumba kötöttünk ki és végül a központi téren. A kilátás, mint mindig csodás volt, s hát rutinos tekintettel nézegettük a madarakat. Igen, ott egy széncinege, az meg kék. Az egy erdei pinty, meg jééé, egy mókus.

Rá is fókuszáltam a fényképezőgéppel, s már dolgozott is az SD kártya, mire a többiek szóltak, hogy ott egy másik madár. Hmm, hát jó, de épp a mókust fotózom. Ők tovább erősködtek, hogy a fenyő tetején egy másik tollas. Jó előfordul. Majd, amikor a szőrmés kifutott a képernyőből, az emlegetett csőrős után eredtem volna. Addigra azonban ő egy másik úton járt. Helyette érkezett egy süvöltő, ki modellt állt. 

Eddig nem is lett volna semmi. De! A drága túratársak mondták, hogy hát hegyes volt a fején, meg nem úgy nézett ki, mint az eddigiek. Hmm! Kezdett izgalmassá válni, mire a búbos cinege került szóba. Egy szóval. Kár. Amit ezek után kaptam! Nagyon, de nagyon nehéz volt nem arra gondolni, hogy egy búbos cinege helyett azt a kis cuki emlőst nézegettem. Innentől kezdve az egész úton intenzíven emlegették az esetet, ezer köntösbe öltöztetve. Egy biztos, ennyit már rég nevettünk madármegfigyelő kalandon. Köszönöm neked madárka, bárki is voltál, de azért ugye tényleg nem búbos cinege voltál?! 

Mit lehet ezután mondani? Semmit! Elindult a trapp, méghozzá normál tempóban, hiszen amit kellett láttunk vagy nem. A startvonal még messze volt, de a csapat fizikuma előtt nem volt akadály. Hegyen és völgyön át, kerékpár és holmi közönséges úton átgázoltunk mindenen.

Így még időben sikerült a kocsikhoz érni, hol már csak örömködés maradt, s egy kellemesen töltött nap emléke.

Nagy Kornél

Ősz volt, a nyaralók már csak fényképeken és az agytekervényeik zugaiban őrizték a balatonfüredi emlékek egy – egy emlékezetes sztoriját. Egy gyönyörű kicsi négykerekű mégis kikíváncsiskodott egy szálloda kapuján, majd mikor látta, hogy szabad az út, lendületesen kanyarodott Zánka irányába.

Hová ment, azt csak hét ember tudta, melyből kettő a fedélzeten szorgoskodott. A kicsi-kocsi vígan falta a kilométereket, csillapíthatatlan vággyal kanalazta be a távot, míg nem egy zöldellő mezőn szomorú tekintettel figyelte, ahogy gazdáit lassan elnyeli a messzeség.

Tagyon nemrég kúszott fel a meglátogatandó helyek listájának csúcsára. Holott már régóta ízlelgettük a gondolatot, miszerint tapossuk meg a Balaton-felvidék hátát egy túrázásra alkalmas időjárásban, a konkrét cél mostanság kristályosodott ki. S lám máris a feladat végrehajtásán iparkodtak a lábak.

Na, ennyit a mézes mázas körítésről, magyarul a feleségemmel ismeretlen terepre merészkedtünk. A ritkán szőtt pókhálóra hasonlító tájon, utak keresztbe kasul, eltévedni nem lehet, csak menni, azt viszont igen.

Persze csak akkor, ha a szem minderre engedélyt ad! Ezen a környéken ez nem megy olyan egyszerűen. Aki ugyanis itt kirándul, könnyen megeshet, hogy a túlsó dombra szegezi tekintetét. Ott pedig kérem a nyáron megélt élmények krónikáját írták arany betűkkel, s szívesen olvastunk bele. Igen, ott a templom-rom.

Ha ebből a csapdából sikerül kitörni, hát a Balaton víztükrébe akadunk bele, már ha épp szemérmesen nem húzza magára ködből készült paplanját. Ott jártunkkor ez történt. Ilyenkor kapcsolt fel egy másik lámpa, oké, látom, hogy nem látom, de mi van alatta?

S huncut kíváncsisággal kukucskál bele a szem a párába. Komoly erőszak kell, mire kirángatjuk innen, majd amint előre tekint, hát a szőlőhely összes apró elszórt drágaköveire szegeződik a figyelem, s egyszerre próbálja bekebelezni, hasztalan. Ez egy mocsár, mely a továbbhaladás hamis illúzióját mutatja feléd, miközben nagyon is tudja, hogy onnan egy tapodtat sem tudsz majd mozdulni.

Az idő azonban előveszi a mentőövet, s az óra ezúttal úszómesterként funkciónál és taszít ki a gyönyör fogságából. Elég ebből a szentimentális maszlagból! Hol itt a sport, meg a bor?! Vért az erekbe, szőlőlevet a poharakba! Mint berozsdásodott gőzmozdony forgó alkatrészei, úgy csikordulnak meg az ízületek, s döccentek meg, majd lendültek be normál üzemmódba. Azonban a Tagyon, elővette a közhelynek tűnő a neten óceánnyi mennyiségben ránk zúduló színes őszi falevelek kavalkádját. Egy baj volt csak azzal ott, hogy élő egyenes adásban zajlott.

Nincs az a kérges szívű gépember, kit el ne varázsolna, össze ne zavarna, meg újra ne kalibrálna ez a látvány, minek a végén ott csöpögünk, mint a Micsoda nő film végén a századik alkalommal is. Ez az ősz! Ahol azok a falevelek tényleg annyira, de annyira…  szépek! Itt érhetjük meg a fényképezőgépét izzadt tenyérrel szorongató turistát, ki saját élményeivel sem tud mit kezdeni, majd ránk pixelezi, s lesek rá, oké, ilyen volt a három korábbi poszt az ötből.

Ez így mind szép és jó, de az óra ismét nagyot ránt, s menni kell tovább, bár igaz, nem vár senki és nincs is hová menni. Na, jó mondjuk arra, s a táj egyszer csak széthúzza a függönyt és a szemed elé vetíti a hegyes tű képet. Tessék! Most menjél tovább!

Hát nem! Büszkeség ide, veszettül keringő óra oda, nem tehetsz ilyenkor mást, mint fék és csak nézed, nézed, és hidd el nem írtam elégszer, mert nincs olyan, hogy elégszer nézed! Ahogy a tengert sem lehet kiinni… Ezt is csak úgy szürcsölöd végtelen. Persze közben kitalálsz neki ilyen okokat, mint nézzük meg ezt a pincészetet, meg azt a hordósat ott.

Ezen a hegyen eltévedni még az sem tud, aki akar! Holott akkor jártunk először, otthonosan közlekedtünk a viszonyítási pontokban bővelkedő éles terepen. Igaz, nagyon nem is lett volna kitől segítséget kérni, hiszen nem a legfelkapottabb ékszeres doboz közepébe csöppentünk. Miért, azt mondjuk kitalálni nehéz, hiszen ízlésesen berendezett tájon minden optimális mennyiségben áll rendelkezésre. Aki kirándulni akar, az ide jöjjön!

Mi is örülünk, hogy élő egyenes adásban innen láthattuk az ősz minden rezdülését. A szűkre szabott menetrend azonban még további utakra szólított. Ezt követően felnavigáltuk a kicsi-kocsit a Szent Balázs hegyre, honnan még egy két plusz állomás következett, melynek élményét még Ottelo formában őrzi a hűtő, de mit keres ott?

Persze, maradt még egy másik kérdés is. Mi, mit kerestünk ott azon az emlékezetes őszi reggelen a Balaton partján? A választ ötven évvel korábban találjuk. Apu és anyu akkor mondta ki azt a bizonyos igent, melynek méltó megünneplésének egy apró kis puzzle darabjáról szólt ez a történet.  A közös programok feledhetetlen emlékeiről ezúttal nem mesélek, csak akkor, ha személyen találkozunk és megkérdezed, milyen volt?!

Nagy Kornél

Egy csodás reggelen hangos kopácsolásra ébredtem. Valaki hatalmas szerszámokkal leverte a kánikula rozsdásodó lakatját, majd betoppant az előszobába és elkiáltotta magát! Megjöttem, itt vagyok! S már pakolta is ki a hátizsákjából a húsz fokot, a szélcsendet, na meg a madárvonulást. Mit tehet ilyenkor az ember? Örömmel üdvözli és még, még, még többet szeretne belőle.

Valahogy így kezdődött ez a történet, majd Nyúl falujának szívében elterülő parkolóban búcsúztam el legújabb kedvencünktől és indultam neki az útnak.

Az első kérdés szinte adja magát, hogy merre? Na, ez az, amire a következő történet egészében folyamatosan kerestem a választ. Hiszen ezúttal is csupán a kíváncsiság kísért el, s az egész úton vele kettecsként bandukoltunk.

Például kezdésnek Écs irányába, a Balaton felé vezető úton. Na, ez igazi bemelegítő szakasz, itt csak darálni kell és kész, had teljen a kilométer, ismerkedjenek az izmok a rájuk váró feladatokkal. Majd amikor eljött egy útkereszteződés, irány a csendesebb régió. Milyen jó is lesz majd!

Bizakodik az elme, s amint megkapja, csak pislákol és várja, hogy történjen valami. Mondjuk egy egerészölyv az égben vagy egy karvaly a kerítésen. Tudod mit, ne legyünk nagyra vágyók - királyka az örökzöldben. A táj viszont készpénznek vette a vágy első óhaját és még fityiszt sem mutatott. Egyik kanyar a másik után, mint a Marson olyan volt.

Hamar sikerült a település lábtörlőjére lépni, s már a szomszédos falu küszöbén átlendülve pásztázott tovább a radar. Egy kék cinege kegyelmezett meg első körben, ki azért illedelmesen eljátszotta, hogy úgysem találsz meg, majd látva az elszántságot, mégis engedte, hogy örüljek neki.

Itt úgy néz ki feloldották a kijárási tilalmat és verebek is kiültek a villanydrótra.

Azonban a település fő artériájába érve újra kigyulladt belül a lámpa. Most merre? És mivel volt még előre út, hát arra, meg arra. Igen ám, ez kikanyarodott a 82-re, ami jobban taszított, mint egy tál tökfőzelék, így ellenkező irányban fordult a láb. Itt derült ki, hogy Ravazd is elérhető távolságban van, egy másik nap, mert naplementéig nem lesz meg.

A kíváncsiság azonban hízelegni kezdett, már csak kettecskén vagyunk. Ilyenkor mit mond az ember a társának! Ugye? Hagytam volna cserbe? Így, hogy ő eljött velem! Jól van, na! Neked is járjon valami a jóból!

S már húzott is fel a hegyre, amerre csak a szem látott. Szűk löszbe vájt utakon cibált egyre csak tovább.

A fej meg írta be a visszavonulás tervet, miközben falta fel az ismeretlent. A dombtetőn éles kanyar ismét a távolba irányított, majd egy helybelitől tudakolódva elmondta, ha arra ott lemegyünk, majd fel és persze le, erre majd arra, akkor azután ott is lesz. A sötét, azért, mert addig jelzés, térkép, gps nélkül úgy hatszor tévedek le. Maradt hát a hátra arc, persze ez is kompromisszumokkal.

Egy rövid tankolás után ugyanis újabb ösvény nyújtott kezet társamnak. Figyu, ha erre jössz, visszamehetsz, de fogalmad sem lesz hogyan. Hmmm! Csábító ajánlat. Vissza az ismeretlenbe. A lábak elkapták a tempót vezettek is, amerre a kedvük tartotta. Itt egy elágazás, mondjuk arra.

Ahány ember, annyiféle helyes nézet. Van, akinek a városi utcák jelentik a kihívást, míg mások az óceánon is otthonosan mozognak. Akkor és ott olyan tökéletesen el voltak találva az arányok. A fák közül felbukkanó Pannonhalmi Apátság, mint egy békességet sugárzó bölcs öreg megnyugtatóan bólintgatott, oké, helyes az irány.

A maga se tudja merre tekergő csalafinta ösvények pedig megadták annak az illúzióját, hogy akár még el is kalandozhatunk egy másik irányba. A föld felé közeledő Nap bizsergetően siettetett, hogy azért mértékkel játszd ezt a játékot, a testben áramló zöld tea viszont megadta a magabiztosságot, hogy ha kell, hát rá tudunk még tenni a tempóra két lapáttal. Mi kell ennél több?

Ilyenkor csak menni kell és mérlegelni. Az a csöppnyi út megér egy próbát? S mi van, ha nincs ott semmi? Semmi! Megfordulás és vissza. Máskor meg egy mesés panoráma, mely ugyanazzal a végeredménnyel zárul.

S mi ennek az értelme? Mit ér az, ha engedjük, hogy a kíváncsiság, mint egy kutya beszagoljon ide, meg oda? Miért érdemes hagyni? Mert olyan jóóó. 

S mi történik, ha a házak közé visz vissza az út? Betájoljuk magunkat és indulhat a trapp. A következő és következő állomás, majd stop és elemzés. Ha arra, akkor rövidebb, de nem azért jöttem, így a másik irány, ami hangulatosabb.

Fel a dombokra, hol már lovak legelnek, s le a szőlők felé. Itt már a Nap is barátságosan búcsúzik tőlünk és köszönhetjük meg neki eddigi segítségét. A további részek vígan hozhatóak. Ismerős utcák és köszöngető helybeliek közt az út már határozott és célirányos.

Idővel a lámpák is felébredtek és a forgalom is elcsitult. Az utcák kiürültek csak egy kicsi-kocsi állt még a parkolóban, mely lassan felkapcsolta fényszóróit és halkan elindult hazafelé.

Nagy Kornél

Szerinted, melyik az ideális randi helyszín? Mozi, kávéház, sétáló utca? Mi örök szerelmünkkel a Dunántúl legízlésesebb és legromantikusabb helyszínén találkoztunk. Mi lett belőle? Erről fog szólni a következő történet.

Valamikor a közelmúltban, a déli harangszó után kezdtek forogni a kicsi-kocsi kerekei, méghozzá olyan sebesen, hogy alig pillantottunk párat és már az egyik legkisebb borvidék parkolójában villantott, tudván pár óra magány következik.

Mármint neki, mert hiszen mi kezdetben ketten indultunk, majd észrevétlenül mellettünk termett a Kárpát-medence legvagányabb mágusa, az Ősz. Kár hogy nincs több évszak, hiszen ha húszat vagy százat számolnánk, azokból még nagyobb dicsőség lenne a leges legnek lenni! Ő azonban ezt nem vette zokon, mindent beleadva tudatta velünk az összes lélegzetvételnél, lépésnél, gondolatnál ott lesz és önti ránk édeskés hangulatát.

Várj, Kedves Olvasó, hiszen még el sem indultunk, akkor most mit kezdjünk ezzel? Mit, hiszen mi sem tudtuk, merre menjük. Nem volt a fejbe semmi koncepció, sem útiterv meg ilyen csacsiságok. Csak a csillapíthatatlan vágy, hogy Somlón legyünk Ősszel.

Mégis valamerre el kellett mozdulni, s hát jobb híján a helyiektől érdeklődtünk, merre mérik a nászéjszakák borát. Jött is a válasz, hogy itt meg ott. Na, meg, hogy itt nem, meg ott nem. Kiszemeltünk egy ideális pincészetet, s elindultunk arra, meg mégsem.

Csupán amerre az a kanyar megy, s kit érdekel, hogy másfelé, mint mondták. Viszont ott egy csapat madár csüngött a villanydróton, lám, így néz ki öt kenderike, meg azon a háztetőn két rozsdafarkú. Idővel hollók jellegzetes hangját is felénk hordta a kellemesen simogató szellő.

Mentünk mi, amerre a szemünk látott. Szívesen hallgattuk helyiektől a rövid anekdotákat. Majd egyszer csak egy zöld dzsip mellett hangos zeneszóra lettünk figyelmesek. Jó eséllyel itt bort mérnek. S mint kiderült, tényleg! A borászok örömmel fogadtak minket, majd kóstolóra invitálták kocsi kulccsal nem pepecselő szerencsés feleségemet. Hamar kiderült, a termőhely olyat alkotott, melyből otthonra is kell pár csepp. A vendéglátók nemcsak italokkal, hanem pompás történetekkel is rendelkeztek. Megtudtuk például, hogy nemcsak a juhfark a nászéjszakák bora, hanem bármelyik somlói.

Ami arról szól, hogy aki ilyen csodát fogyaszt, annak fiúgyermeke születik. Viccesen mesélték tovább, hogy a főborásznak két lánya van. Már ezektől is részegedtünk, de a lényeg csak most következett. Igazán megható volt az a szeretet és mindent átitató alázat, amivel elődeik és a táj felé fordulnak. Talán írnom sem kell, hogy az alkotók csillapíthatatlanul rajongtak a hegyért napszaktól, évszaktól függetlenül. Na, akkor most töltsük meg a véletlenül hátizsákba került üres üvegeket. Furmint, hárslevelű, rizlingszilváni, köszönjük! A pohár is újabb illatokról ábrándozott, hát megkapta. Ezután vándorolt az orrba, majd nekik a szájukba. A kifogyhatatlan sztorik közt étterem kapui is tágra nyíltak, csak a hangulat kedvéért.

Mi lehet ebbe az idillikus hangulatba a méreg? A búcsú! Mert, ugye nézzük már meg azt a templomot is, ha ott van. Az óra meg közben, mint rulett kerék úgy forgott, de ki akartunk passzírozni belőle még valamicskét. Falni is kezdtük az utat, amit a hegy akadálypályává változtatott.

Itt egy gyík, ugye, hogy nem hagy hidegen? Ott egy bújócskázó szárnyas.  Azt sem lehet otthagyni. Mintha machetával vágtuk volna magunkat az őserdőbe, úgy araszoltunk előre.

Egyszer csak elénk lépett egy tábla, mely azt visította, ha itt felmentek a vár vár rátok. Holott a borászok szóltak, ez naplementéig már necces. Az érzelmek hurrikánná erősödtek és pusztítottak el mindent, mi útjukba került. De hát besötétedik, meg ugye jön a hideg. Semmi érv nem állt meg. Az ész stílust váltott, az égre egy halászsashoz hasonló madarat rajzolt ki. Na, láttál mindent, gyerünk normális úton vissza. Az érzelmi orkán ezt úgy vágta be a sarokba, hogy csak nyekkent. Az ész itt dobta be a gyeplőt. Tessék, menjél, na.

Kezdődött a műsor!

A fák ágai összezártak egy csapásnyi út maradt csak, akkor arra. A sűrű erdő egyre titokzatosabbá és sötétebbé vált, miközben a szelíd út az ég felé meredt, s brutális emelkedőt vágott oda. Kapkodtuk a levegőt, kipirult a test. A vér már nem tudta, melyik szervünkbe áramoljon, csak egyedül az út tudta merre, felfele. Az összes sejtünk levegőért könyörgött, no meg megállásért. Az idő kacagott hangosan, na, mi van, megérte?

Amint azonban egy komfortosabb szakaszra értünk, volt egy kósza gondolat, hogy igen. S ha már ott a kúp dísze, látogassuk meg. A rom már ismerőként nyújtott kezet, majd udvariasan csalogatott beljebb és beljebb.

Egyszer csak, amikor az egyik falához értünk… egy nano szekundum alatt mamutfenyőnyi gyökeret eresztett a láb. Azon a falon ugyanis. Húú, hát, hogy kell ezt mondani. Szóval azon a falon megjelent egy cinege méretű madár. Majd a távcső a mesterlövészek pontosságával vette célba és olyan képet festett a lencsééééébe. Ott volt ő, meg mi. Tudtuk, hogy ott lehet ő és tudtuk, hogy mi is ott vagyunk, de egyszerre! A kép ugyanis egy olyan tollas képét rajzolta ki, melyért visszaalszom, ha álmodtam. A madár, ha megjelenik egy szépségversenyen, a jégmadár és a gyurgyalag is lemondja a szereplését, mert tudja, semmi esélye. A szárnyas, kinek formáját, színét fotók sokaságán láttam és most ő és én egy helyen. Igen!

A hajnalmadár! Kezdeti extázisból felocsúdva adtam hátra a távcsövet a feleségemnek, majd a fényképezőkép pixelei jártak örömtáncot. Írták, írták fáradhatatlanul eufóriában. Tölcsér módjára szippantotta be ott az élmény, ember, gép minden.

Ezek után tessék valamit mondani, amikor a madár odébb reppen. Köszönöm szépen. Ennyi. Odaballagtunk a szirtre, néztük az alkalomhoz illő panorámát és adtam hálát az összes környéken fellelhető képződménynek, mely lehető tette e katarzis megélését.

Az érzelmi átváltozás után szinte felfoghatatlanul hallgattunk az idő szavára, ki szólt, hogy menni kéne. Akkor megyünk. Hiszen mindent és még annál is többet láttunk. A vár szép, a kilátás gyönyörű, de az a pár másodperc…

Sétálgattunk hát fel még a hegy feje búbjára, hol már csak egy – egy fiatal lébecolt. Le kell menni, lemegyünk. Nem kardoskodtunk, hogy még egy picit, nem alkudoztunk, semmi.

Az út lefelé már fejben volt. Hányszor jártunk erre? Itt nem számít. Pont egyszer kevesebbszer, mint ahányszor szerettünk volna.  Az lehet, hogy elcsépelt, de mégis megunhatatlan őszi színek pompája, a kis kikukucskáló helyek, honnan a táj bemutatta teljes arcát. A hideg lehellet, mely az izzadt háthoz dörgölőzve borzongat. Az illatok, melyek útján még valóságosabbá válik ez a mesébe forduló világ. Erről szól az ősz. S erre, erre a díszes süteményre biggyeszti rá neked a madárvonulás élményét, nem mással demonstrálva, mint magáva, a hajnal madárral.

Tessék, ezt dolgozd fel. Én előre szólók, lehetetlen.

Mondom, lehetetlen, csupán annyit lehet tenni, hogy futtatjuk a szokások rutint, megyünk le a hegyről fülig érő szájjal, csordultig életörömmel.  Lent már a kicsi-kocsi vidám mosolya konvertálja át agyunkat a hazafelé vezető útra. Beülni hozzá, megtiszteltetés. Indulni vele, felemelő pillanat. Ez mind igaz, ahogy az is, aki a Somlóra jön, vigyázzon, mert minél többet lesz itt, annál többet szeretne még itt lenni.

Nagy Kornél

Mondj még egy olyan madármegfigyelő helyet, hol ruhatárral várnak, kedvenceidet szél- és esővédett helyről nézheted és egy karnyújtásnyira még betűk millióiból bővítheted tudásod!

De inkább kezdjük az elején. Október első szombatjának reggelén bevásárló szatyrok fülei várták, hogy elragadjam őket és elinduljunk egy olyan útra, melyen ki tudja hányszor jártunk már végig, de ezúttal ki tudja, merre tart. Az Európai Madármegfigyelő Napra már nem is számoljuk hányszor indultunk. A Gábor, Gyula, Melinda, Márti, Szilvi, Mariann, Balázs és még ezer nevekkel, az örökre belénk vésődött emlékekkel, ezúttal a Mosonmagyaróvári Huszár Gál Könyvár tárta kapuit szélesre a természetbarátok előtt. Már kilenc óra előtt bebocsátást kaptak a táskákban ide utazó odúk, távcsövek és persze a csalimadarak. Nyitásra a puzzle utolsó darabja is a helyére került, kezdődhetett a játék.

Már az első percekben kíváncsi családok érkeztek, élükön madarakra kihegyezett ifjoncokkal, kik vidáman olvadtak össze a távcsövekkel, melyekkel az ablakon túli élővilágot kezdték pásztázni. Meglepően fajgazdagsággal rajtoltunk. Repültek be sorra az újabb és újabb egyedek. A fűben két örvös galamb, a levegőben egy csóka. Az éles szemű résztvevők minden mozgást felfedeztek és ott is egy madár, meg ott is kiáltások közepette kapkodtuk a fejünket, amerre csak bírtuk. Szépen jöttek a házi verebek és a széncinegék is. Az állványos távcső is szót kért, mert egy dolmányos varjút talált és ezt mutatta meg.

A résztvevők figyelme lankadatlan volt, olyannyira, hogy idővel nemcsak az ablakon túli világ, hanem a közelebbi meglepik is felkeltették érdeklődésüket. Kezdetben a récékkel ismerkedtek, de a parti madarakra is sor került. Mi több, a megválaszolásra váró kérdéssor is megmutatta magát, minek megoldásában a fiatalság örömét lelte. Lelkesedésük és közben mutatott jártasságuk ámulatba ejtő volt. Ugyan, mondja már meg valaki, honnan tudja egy tíz év körüli gyermek, hogy létezik tüzes- és sárgafejű királyka is? Na, erre a kérdésre nem, de a többire megkaptuk a választ. Lenyűgöző, hogy ennyire fiatalon mennyi mindenre tudták a választ.

Idővel az elfoglaltság egyéb utakra hívta őket, melyet követően újabb családok szálltak a távcsövek mögé és kukkoltak ezúttal legálisan. A reggeli inváziónak nyomai már csak foltokban látszódtak, nehezebben sikerült becserkészni egy – egy csőröst. Témát azonban annál inkább fogtunk, hiszen egy asztalon heverő bíbicről vagy a kéz a kézben járó odúról mesélni hajnalig lehet. Öröm volt látni, felkapcsolódtak bennük a madárvédelem lámpái.

A rendezvényünk utolsó harmadában pedig már olyan ismerősök is érkeztek, kiknél egész tér állt nyitva. Tiszteletét tette egy olyan fiatalember is, ki jó pár évvel korábbi helyszínünkön a gyerekeknek mutogatta a nyílvessző ellövésének művészetét. Majd érkezett apuka a kislányaival, kik olyan szép vörösbegyet rajzoltak, hogy arra a következő vendégink is csodájára jártak – és még itthon is. A házaspár, akivel pedig a madarak körmétől a feje búbjáig és azon túl is szinte minden témát érintettünk…

Ebben a kavalkádban viszont volt valaki, aki nélkül nem ilyen lett volna ez a délelőtt. Anikó már a családos résznél is segítette a kicsiket, később azonban mikor felnőttekkel kerültünk össze kettéosztva igyekeztünk segítségükre lenni. (A délutáni ásványrárói séta során pedig együtt kerestük a Szigetköz madarait).

Mit mondhatnék ezek után?! Hálás vagyok Nektek, hogy olajat hoztatok a tűzre, s általatok lobbant egyre magasabbra és magasabbra!

De! Álljunk meg itt egy szárnycsapásra. A rendezvény előtt két hónappal a könyvtárban járva, szolidan vetettem fel a tervezett programunk lehetőségét, amire Alexandra gondolkodás nélkül mi több, azonnali konkrétumok meghatározását követően teljes mértékben támogatott. A helyszínt és a tárgyi feltételeket maximálisan lehetőségünkre bocsátotta. S mi kellhet még egy tökéletes Madármegfigyelő Naphoz, az a mérhetetlen segítő szándék és együttműködés, melyet a könyvtár összes kollegájától kaptunk. Az érkezéskor - amilyen fogadtatásban volt részünk, ahogy menet közben is illedelmesen fotóztak, - és amilyen barátsággal búcsúztattak! Minden tisztelem az övék!

Talán írni sem kell, hogy ilyek körülmények között fel sem tűnt, hogy messze túllőttünk a tervezett időkereten. Köszönöm szépen, hogy október 5 –én Veletek lehettem a legnagyszerűbb játékban, a madármegfigyelésben! Jövőre folytatjuk!

Nagy Kornél

Nyár volt, a forróság vízbe parancsolt mindenkit, embert és állatot. A fák irigyen nézték a nádast, és ha rajtuk múlott volna a levegő is óriás buborékként merült volna alá.

A szív csupán az, ki a józan észre nyelvet öltve, kifigurázva, fityiszt mutatva vette át a test fölött az uralmat, s minden józanságot mély kútba dobva egyszerűen kihajtotta a testet a prérire és dobja oda a forróságnak. Tessék, menj!

Mással nem tudom megmagyarázni azt az állapotot, hogy miként kerültünk augusztus derekán Szentantalfa falucskájának leges legutolsó utcácskájába. Itt pihent meg a kicsi kocsi, míg Réka, Anya és jómagam kérdőn néztünk a tájra. Na, most, merre?

A térkép az elmúlt hetek készülődései során bevésődött az agytekervényekbe, így némi hezitálás után nekivágtunk az útnak. Míg máskor egészséges öntudattal, ezúttal már a startvonalban kétségeink voltak. Talán a szaharai maratonra edzünk? Más értelmes válasszal nem rukkolhattunk volna elő.

Félre tettük a földhözragadt ésszerűséget és kérdés nélkül, de libasorban meneteltünk a forgalmas műút szegélyén. Amint lehetett, egyből letértünk, s a Balázs – hegyre összpontosítva folytattuk az utat. Azt hittük, majd bemelegedünk és minden rendben lesz.

Hát nem, csak kimelegedtünk és egyre jobban borult el minden. Ötpercenként ittunk, miközben testünk szitaként megszűrve a vizet mindenhol kiadta magából. Törtünk felfelé, s az hittük könnyebb lesz. Nem! Mintha a Napra kúsztunk volna fel. A forró aszfalt lávaként kanyargott előttünk. Autósok felhúzott ablakkal együtt érzően bámultak. S egy, azaz egy ártatlan lény sem jött szembe némi közösséget vállalva az ámokfutásba. A Nap közben dacból elkergette az árnyékokat, csak nehogy túlélje az a szerencsétlen csapat. A hegy meg olyan kaptatót taszított elénk, hogy még az Alpok is csodájára járt volna.

Bár, ezt valószínűleg csak így éreztük a pokoli körülmények hatására. Mindenesetre az oxigén is faképnél hagyta ezt a területet, hiszen zilálva próbáltuk még magunkba szippantani a későn ébredő molekulákat.

Miként történt, miként nem, egyszer csak a bukkanó tetején találtuk magunkat, majd irányba álltunk és nekiindultunk a tervezett séta második szakaszának. Erre ugyanis borászatot ígért az internet. Hiszem, ha látom, hát utána jártunk. Mentünk, mentünk mendegéltünk, mígnem egy impozáns épület portáján toporogtunk, nyúzottan, leharcoltan. Némi dilemma után bátorságot vettünk és bemerészkedtünk.

Úgy néz ki, a külsőnkkel csak nekünk voltak kifogásaink. Egy fiatal hölgy érkezett elénk és készségesen érdeklődött, tud-e a segítségünkre lenni?! Meg is lepődtünk, s ha már így alakult, hát megkérdeztük akad-e valaki a környéken, ki folyó bort árul? Ő ekkor sem vált kámforrá! Mi több, töretlen udvariassággal és kedvességgel kísért párjához, kivel már a pince életet mentő hűsében barátkoztunk tovább. Holott, akkor jártunk ott először, s nem győzőm hangsúlyozni igaz, tiszta, leamortizált göncben, szinte régi ismerősként fogadott. Fesztelen beszélgetésünk közben derült ki, hogy melyik földről érkeztünk hozzá. Na, innen aztán majdnem, mint ovis kori pajtások úgy beszélgettünk. Egyet már akkor és azóta sem értek. Hogy fér bele ennyi kedvesség egy emberbe? Minden tiszteletem az ilyen egyéniségekért. Egy biztos, már értük megérte felmászni! S, persze azt is megemlítjük, hogy a végén hat liter alkotással hátizsákunkban indultunk tovább, mely Irsai Olivérből, Pinot Blanból és Szürkebarátból állt. S hogy milyen volt? Erre pont egy tegnapi sztori válaszolt, mikor fent voltunk a szüleimnél. Apu megkérdezte, mikor rendelünk már tőlük, mert ő is kérne.

A célkeresztben megjelent a következő állomás, ami felé borászunk útmutatása alapján elindultunk. Ja, kérem, hogy még mindig meleg van! S a pántot is valami jobban húzza, fel sem tűnt. Csak vígan, és könnyed léptekkel haladtunk előre, bár nem szívesen. Ki akar egy szőlőkkel felszabdalt, présházakkal díszített, esztétikusan és ízlésesen létrehozott bor centrumból kikerülni? Hmm! Persze azért vittek a lábak, de a fényképezőgép miatt többször blokkoltak és várták, hogy a SD kártya teljen.

Három kőhajításnyit kell csak annak megtennie, kit nyugtalan szíve a templomrom lábaihoz vonz. S, hogy miért pont itt telepedtek le a múlt kor szerzetesei? Könnyen megkapjuk a választ.

A málló falak, ha nem is közvetlenül és hangokba gyúrva, de azért árasztották magukból a hely jellegét. Ez a rész nem is a szavakról szól. Ott kell lenni és kész!

Az órát azonban itt sem lehet semmibe venni. Odaböffentett, menni kéne. Jól van, na. Ha fintorogva is, de elindultunk visszafelé. Merre? Az ezen a bámulatos tájon szinte mindegy. Sőt az is, hogy megyünk – e vagy nem. Csak legyünk ott és kész. Aki helyben jár, na, az sem fog csalódni! Persze azért kinéztünk egy utat.

Ereszkedtünk le egy olyan helyről, ahová vagy húsz éve járunk. Melynek ezer csodáját megismertük, de eddig Szentantalfa bújócskázott a legjobban.

Így haladtunk egyre lejjebb és lejjebb, mígnem egy olyan utcába értünk, hol már a Yaris bólintott békésen. Na, mi van túléltétek?!

Nagy Kornél

Tizennégyet kell már csak aludnod ahhoz

(a délutáni szunyókálás nem ér!),

hogy egy olyan élményben legyen részed, 

mint még soha, senkinek! 

Az Európai Madármegfigyelő Nap alkalmából

emberek tízezeri zarándokolnak ki éles terepre, 

hogy megcsodálják az őszi madárvonulást. 

Rád, viszont ennél különlegesebb élmény vár!

2024. október 5-én, 9-11 óra között 

 Mosonmagyaróváron, a Huszár Gál Városi Könyvtár

első emeli ablakából 

szegezzük tekintetünket és távcsöveinket

minden tollal rendelkező lény irányába! 

Házi tyúk, emu, kengyelfutó gyalogkakukk!

Igen, vélhetően ezeket nem fogjuk látni, 

de csókára, tengelicre, balkáni gerlére több esélyünk van.

Aki pedig aznap lát egy új fajt,

hát készítse a bőröndjét :), 

mert akkor ajándékot kap!!! 

Ha épp azon a környéken a madár se jár 

(ez ugye kizárt, mert előre szólunk nekik),

akkor csali madarakkal, madárvédelmi eszközökkel és ki mit tud-dal 

szórakozunk.

A program elkészült! Minden összeállt! 

Már csak egy valaki hiányzik,

TE!

Ha a jókedvedet útközben elhagyod, 

akkor se fordulj vissza érte.

Nálunk is lesz bőven és szívesen adunk belőle! 

További infó: 20/5150547

Találkozzunk,

2024. október 18-án 16 órakor 

Mosonmagyaróváron a UFM Arénánál!

Két órás séta során megkeressük őt,

meg őt,

és persze őt is!

A várunk Téged a mosonmagyaróvári Egészségfejlesztési Iroda, 

és madárbarát blogunk közös rendezvényén. 

Aki tud távcsövet hozzon!

További infó: 20/5150547

A természet nem Mikulás, de legalább akkor szíve van. Ő örül, ha adhat, szívesen ossza meg értékeit Veled és velem. A világ összes kincsét átnyújtja, sőt ha fogytán van, hát kreál még vagy százat. Így volt ez a múltban, így van a jelenben, s jó eséllyel így lesz a jövőben is. Csak egy baj van vele, hogy nem hülye. De, kezdjük inkább az elejéről.

Valahol a szigetközi falvak hangulatos utcácskáin csatangolva, erős szélben vízszintesen száguldó esőcseppek közt egy madárra lettem figyelmes. Felnéztem a fejem fölé, és lám! Villás farkú fecske üldögélt. Kivirult arccal feléje  fordulva kérdeztem!

- Szia! Mennyire örülök Neked! A társaid, merre vannak?

Ő nem akarta meghallani kérdésemet.

- Elnézést, kedves fecske, de most készül egy beszámoló a madárvonulásról és emiatt tényleg kíváncsi lennék, merre járnak a társaid?

- Legyél este fél nyolckor a lipóti madárvártán. Ott megkapod a választ.

Telt, múlt az idő, de nem úgy, ahogy szokott. Normális esetben egy óra csak hatvan percből áll, de ezek az átkozottak úgy összenyomorogtak egymás mellé, hogy legalább százan tolongtak egy órán belüli keretben. Sehogy sem akarták elengedni a délutánt. Mint a zsúfolt buszra, még egy és még egy perc felkapaszkodott, nem akart az óra a kívánt időre kanyarodni.

Valahogy mégis sikerült rábeszélni az időt, érkezzen már el a fél nyolc. Teljes ráhangolódással vártam a megígért sztorit, mire a füsti odaröppent az állványos távcső tetejére és rázendített.

- Réges-régen élt egy maroknyi ember a Földön, ki szorgalmasan járta a vidéket és gyűjtögette az ennivalót. Ekkor még sűrű erdő borította a tájat, mi is elkerültük a Kárpát-medencét. Idő kellett hozzá, hogy rájöjjön, ha maga ülteti el a hamit és az állatok körülötte futkosnak, könnyebb élete lehet. Egész jól bejött neki. Az állattartással azonban millió rovart csalt a közvetlen közelébe. Majd megőrült szegény, csapdosta magát egyszerre öt kézzel.

Látta ezt a természet, ki megszánta ezt az esetlen embert, s odaküldött minket, mert mi ügyesebben csináltuk. Ezzel az apró csőrrel úgy összegyűjtöttük neki a kártevőket, hogy nem bírta megköszönni.

( A képen molnár fecskék láthatók)

Idővel azonban kitalálta a celofános húst, amit már nem ő termelt. Eltűntek a rovarok és egyre kevésbé tudtunk jóllakni. Ez sem tett jót az állománynak, de ő emellé egyre finnyásabb lett. Zavarta, hogy nem csak eszünk, hanem ürítünk is. Elkezdte leverni a fészkeinket és nem kívánatossá nyilvánított. A csivitelésünktől is elidegenült. Látta ezt a természet, bedühödött és elhajtott minket a hálátlan embertől. Látod, ezért nem ugráltam elsőre, mikor hozzám szóltál.

-A jó édes anyját ezeknek! Pedig ezer okot tudunk mondani, ami miatt még ma is fontosak vagytok!

- Nézd! A mi itt tartózkodásunk alatt egy kilogramm olyan rovart eszünk, meg ami ellen ő mindenféle vegyszerrel harcol. Ja, mellesleg ingyen. Sőt, ha ezt velünk oldja meg, ráírhatja, hogy bio!

- Nekem az is tetszik, amit a csőrötökkel műveltek!

- Köszi! Figyeld meg, hogy bámulja az ember a tévében telefonján a különlegesen ügyes mutatványokat. Gombamód jönnek létre a róluk szóló filmek. Na, mi is pont ilyenek vagyunk, csak a szemük előtt. Igazi specialisták! Ez ugye egy áldás, mert ha van kaja, hát mienk az utolsó falat is. Ha viszont lecsökken a hőmérséklet és egész nap esik vonulás előtt, közben úgy, mint most, és elbújnak a bogarak, hát nagy a baj. Akkor nem tudunk feltankolni.

- S most, hogy álltok, mekkora kondival?

- Hmm, hét közepéig nagyjából rendben voltunk! Tudod, azért kell a tartalék nekünk is, de messze nem akkora, mint egy foltos nádiposzátának. Ők akár duplájára is híznak. S akkor kezdődik náluk a móka. Felhúzzák a magassági kormányt és egy tankkal letolnak akár háromezer kilométert is.

Mondjunk, mi sem panaszkodhatunk, csak a stratégiánk pár árnyalattal másabb. Mivel, ahogy említettem specialisták vagyunk, még úton is elkapunk finom falatokat. Menet közben is csepegtetünk a tankba, így persze nekünk is kell, de nem akkora tartály.

- Mi jár ilyenkor a fejedben, indulás előtt? Hogyan készülsz fel az útra?

- Először is, hogy ezt a rohadt esőt szomjazták a földek, de nekünk pont a lehető legrosszabbkor jött. Ha túléljük, indulás! Ezen túl is izgulunk, mert az úton a pihenő, éjszakázó és táplálkozó helyek nem tudjuk, jó állapotukban maradtak-e? Ha a gyorstöltőinkkel minden rendben, jöhet a Szahara. Na, az egy más világ. Igaz elsősorban nappal vonulunk, de ott nem. Azon, amint lehet, át kell jutni. Vannak helyek, ahol már ezerötszáz kilométeresre hízott! S amikor ezt is hoztuk, hát jöhet a jól megérdemelt pihi. Látszólag. Az éghajlatváltozás is bepofátlankodott, és kiszürcsöli a vizet, ahonnan csak tudja. S, ahogy a vonulás előtti hideg esős idő, úgy a szárazság is egyenlő éhség. Éhség egyenlő legyengülés. Na, így gyere vissza!

- Ennyi mozaikból áll össze az életetek! Köszönöm szépen, kedves Fecske, hogy picit engedtél bepillantást nyerni az életedbe.

Bár nehéz elképzelni, hogy aki figyelte szavaid, nem lelkesedne érted. De, ha mégis így volt, úgy remélem, ez most megváltozott.

Nagy Kornél