Utazásunk következő állomása egy olyan misztikus hely lesz, mely a lehető leghétköznapibb. Fussunk neki!

Történt egy sűrűre sikeredett szombat délután, hogy az óra riasztott, ideje lesz beöltözni. Várnak a baglyok! Félig mozgásképtelen állapotba kerülve, mint egy robot haladtam át a városon a kiszemelt helyszín felé. A fény ezúttal nem ült fel a nyakamba, mi több! Talán meg is orrolt rám, hogy felesleges kelléknek bélyegeztem. Bedobta hát a durcit és szépen kivonult a terepről. Így sikerült rátalálni arra a bizonyos fenyőfára, mely ezúttal nem a karácsony, hanem a madármegfigyelés szimbólumává változott. Január ugyanis az erdei fülesbaglyok felmérésnek az ideje.

Ez azonban ne szegje kedvét annak, kinek decemberben jön meg az ihlete az efféle turpisságokra. Mi is álltunk itt egy hónapja tavalyelőtt is megjárt természetbarátommal. S mivel az elszántság kapszulájából egy marékkal fogyasztott, hát ebben a szezonban is velem tartott. Karácsony után reméltük, hogy négy kézen található ujj szükséges ahhoz, hogy számba vegyük kedvenceinket. Azon az estén viszont elég lett egy kéz is. Viszont, ha megkérdezel bennünket, megérte-e? A válaszban nem fogsz csalódni!

Mit tudnak az erdei fülesbaglyok, akiknek akkor is örülünk, ha fogalmunk sincs, hányan vannak? Mondom! A megérkezés bizsergető kérdőjelét! Ahogy ott vagy a fa alatt. Tudod, hogy ott vannak és természetesen ők is tudják, hogy te ott vagy. Ők is látnak téged és te is tudod, hogy bár most jobb esetben egyet - kettőt igen, de a többségét nem látod. Vááá! Emiatt állsz tőlük kellő távolságra és figyelsz.

Na, már most. Amikor ott állok, akkor látszólag nem csinálok semmit, pedig mégis ezer szálon futnak a történetek. Elsődlegesen természetesen a figyelés, hogy mikor válik valóra a vágy. Ez az idő múlásával, ahogy az lenni szokott nem csökken, hanem mint a felszított tűz egyre kiterjedtebb lánggal ég, és már egy ökörszemet is keselyűnek látom.

Mivel viszont ilyenkor még általában nem történik semmi, az elfoglaltságok sűrűre szőtt vászna kezd erodálni, lyukacsossá válni. Olyan infók is áttörnek rajta, mint, de jó ez a csend satöbbi. Hülyeségnek tűnnek, de valóban így van, hogy rá kell eszmélni, nincs kocsi, mely elcsaphat, nincs film, mire figyelni kell, nincs semmi. Ilyenkor rá lehet csodálkozni, hogy az a fa nem megy sehová, hanem áll. Ez nem egy új infó, csak az a nem mozdulás a részeddé, veled egybevágóvá válik. Az a mozdulatlan fa, mely mellett elfutottam két órája, most baráti jobbot nyújt, és arra buzdít, próbáld ki. Váóó! S amikor kezdett megszokni, van időd azzal foglalkozni, hogy elkezd sötétedni. Jééé? Az nem csak úgy van, hogy délután négykor még világos, majd este hatkor az ablakon át meg sötét. Persze mindenki tudja, hogy ez átmeneti állapot, de mond meg, mikor egy darts meccset nézel a tévében vagy a boltban dobálgatod teli a kosarad, tudatosodik benned ez a jelenség? Bevallom, bennem többnyire nem.

De ott a baglyos fa alatt, amikor a fa áll és rajta a baglyok csak ülnek! Átkerülök a túlvilágba. Vagy most érkezem vissza a valóságba? Hmm. Ahol a folyamatoknak íve lesz, a lélegzetvételnek jelentősége!

S mikor teljes mértékben sikerült a konvertálás, egy óriási árny, olyat tesz, melytől az érzékszervek üzemanyagot kapnak. A finomra hangolt módban egy ilyen impulzus, mint fejlámpa fénye egy a barlang mélyén. Bamm! Egyik madár megelégelte a lustizást és átrepült egy másik társa mellé. A két árny ott ült egymás mellett hangtalan. Vettem azt a luxust, hogy fényerő híján is, ráküldtem a távcsövet, közvetítsen, mi történik a távolban. Ő nem rezelt be a feladat hallatán, és ha foghíjasan is, de, ami tőle tellett szórta a szegényes képet. Szín, ugyan már. Forma, az úgy nagyjából átjött. De, hogy előbb még csak egy, most pedig két füles ül ott, azt ezer százalékkal így kéményseprőnyi sötétben is elárulta.

A helyzetben alkudni kellett, hiszen a binocular csak szűken mutatta a terepet, így főként szabad szemmel vártam a fa elindulását. Nem sokáig. Egyszer csak egy addig faágak között mesterlövészként rejtőzködő tollas felfedte valódi helyét és kirepült. Nem sokkal később újabb kar mozdult meg, mely intett az őt elhagyó kampóscsőrű után.

S ekkor talán még oldalba bökte társát a vadász, s hogy szóljon, őt már kínozza az éhség. S mivel a mellette lévő nem reagált, hát egyedül feküdt rá a levegőre és egy tiszteletkör megtétele után a mindent beszippantó sötétségbe tűnt el. A műsor azonban ezután is folyt tovább, újabb faágról derült ki, ő valójában az éjszaka ura volt. Majd egy idillikus pillanatban a látható bagoly is felkerekedett és a kisemlősök nyomába eredt.

Mit tehet ilyenkor a természetbarát? Csak áll és vár. Vár, hátha történik valami. Vár, vár és vár. Nem azért, mert hiányérzete van, hanem mert ez a dolga. Hogy számoljon. Ezúttal hatig. S, hogy adjon nevet a gyereknek, na, tessék, számoltam hat baglyot. Hintsünk port az értelem irányába. Ez csupán az. A valóság azonban sokkal, de sokkal több. 

Nagy Kornél

Szombat reggel volt, mikor biztossá vált, hogy a Hold nyerte meg az éjszakai bújócskát. Melák termete ellenére aznap hiába keresték az égen, nyoma veszett. Csak a hamuszürke ég világított, mire felkelni nem egyszerű dolog. Három természetbarátnak azonban mégis sikerült, hiszen egy évente megismétlődő program várt rájuk, mi a Sas szinkron nevet kapta.

Az egyik bolt előtt huppantunk be a terepjáróba, majd a négy kerék a Dunakiliti erőmű lábtörlőjére szállított minket. A természetvédelem táptalajából sarjadt tudat ebrudalt ki minket a kocsiból, majd talajt fogva szerelvényigazítás következett. Akkor még nehéz volt elhinni, hogy az a téli bakancs, dupla zokniba csomagolt melegítő és gyakorló nadrág, valamint a lilahagymától ellesett, ki tudja hány réteg ruha, mely alatt még túlfűtött hőmérséklet képződött hamarosan elillan, és… erről később.

Szóval, ahogy terepre érkeztünk, a három távcső pásztázni kezdte a földet, vizet, levegőt egyaránt. Mi fog ebből kisülni? Madarászat profi módra. Hiszen triónk közt volt egy igazi távcsöves, kinek tudására méltán támaszkodhattunk. Ő sosem smucigoskodott, tapasztalatával tálcán kínálta annak ki kíváncsi volt rá.

Idő az volt rá, hiszen az öt órás számlálás első szakaszában a kampóscsőrűek valamit nagyon benéztek. Például azt a táblát, hogy bejönni tilos! Mi ilyet ki nem akasztottunk, az biztos! Viszont récékből és hasonlókból azért előkerült pár. Például a kercék, kikkel való randihoz bizony általában fel kell húzni a kesztyűt és a sapkát is. Klasszikus téli vendégei a Szigetköznek. A tőkés récék közül gyerekjáték megkülönböztetni, nemcsak külseje, hanem búvárkodási hajlama miatt is. Persze ebben hasonlít a kontyos récére is, kik szintén ekkortájt szántják fel a vizet, de külsejük tőlük is markánsan eltér. Keress rá, a kerce- és kontyos récére! Ugye! Nem is olyan nehéz különbséget tenni.

Ahogy a hideg és a nagyon hideg között sem. Amint ugyanis szobroztunk a hídon a tél, mint egy róka odasomfordált közénk, s alig pislogtunk hármat, már kevés is volt a ruha. Picit még próbáltuk a helyben mocorgást, meg hasonlót, de ez csak olyan tüneti kezelés volt. S ekkor megszánt minket egy madár, melyért lerúgtuk magunkról reggel a takarót. A réti sas! Váááó!Na, akkor kérem nem fáztunk, de más sem! Felrázta a környéket érkezte. Idő kellett mire újra megnyugodott a táj, s újra találkoztunk a reszketéssel is. 

Bezzeg a sirályokon, melyeket a sárgalábú és hivatásosunk a szteppi néven nevezett, nem látszott a zimankó. Üldögéltek ott, majd hogy lássuk, tudnak repülni is szárnyra kaptak.

Nem is rossz ötlet! Megcsikorgattuk dermedésre ítélt ízületeinket és a fenékküszöb felé vettük az irányt. A szellő, mely a ragadozók megjelenésének ígéretét szállították felénk a magaslatról leereszkedve alább hagyott, a kíváncsiság azonban ezzel egy időben fellobbant. Mi lehet a vízen, gáton innen és gáton túl?

Nagyjából egy hónapja is erre a kérdésre kerestük a választ, igaz akkor tíz szemmel próbáltuk megadni. Sikerült! Semmi. Decemberben ugyanis kiürült itt kérem minden. A vízi madarak még bemutató példánya sem maradt. Itt vallom be Neked, Kedves Olvasó még az év elején. Az elmúlt évek során nem történt minden egyes terepi mozgás dokumentálásra. A séták, kirándulások, természetjárások egy része belesimul a feledés óceánjába és válik egy homogén masszává. Ha már itt tartunk, ez a történet sem törekszik a szakmai statisztikák alapjaivá válni. Ennek nagyon egyszerű oka van. Akit ezek az adatok érdekelnek, tudom nem itt fognak forrást keresni. Feltételezéseim szerint elsősorban azok az olvasók látogatnak a blogra, kik a természetjárás hangulatból szeretnének egy merőkanállal, vagy talán ott pislákol bennük a tűz, amit némi olajjal szeretnék meglocsolni. Emiatt nélkülözik ezek az írások a pontos precíz adatokat és a fajlistát. Aki viszont ennél többre vágyik, szerencsére számtalan helyről megkaphatja. Nem győzöm hangsúlyozni a szakkönyvek elsőbbrendűségét, melyekből valódi tudásra teszünk, tehetünk szert. A neten is számtalan ilyet találunk, például a ragadozó madarakról szóló Heliaca évkönyv, melyet pdf formátumban is le tudunk tölteni.

Hol is tartottunk, hogy elbattyogtunk a fenékküszöbig, hol a távolban élvezhetőségnyi távolságon túl ringatózott pár tollas, de a várva várt flow elmaradt. Maradt hát a hőtermelés, meg a visszacammogás, valamint a beszélgetés például a madarakról.

A híd hozta, amit hoznia kellett, majd azt követően kapcsolták fel a fényeket és elkövetkezett a pillanat. A távoli homályba egy tekercs bársony szőnyeg jelent meg, majd amint kibontakozott, feltűnt egy újabb madár. A faj!

A sas! Egy nano sekundum alatt semmivé vált minden körülöttünk és szinte oda teleportáltuk magunkat a réti mellé. Ahogy méltóságteljesen lassú szárnyakkal vájta ki magának járó részt az égből. Köszönjük szépen! Érted jöttünk. Megérte! Hiszen egy másik sas is részesedni kívánt a rivaldafényből és így már ketten ültek előttünk. Nem bántuk! Mi több! Valódi madarászunk korábban a távolból beazonosított egy sas hangot is, így négyre emeltük a területre érkező sasosok számát. Mellé feliratkozott egerészölyv és egy varjúk által zaklatott karvaly is.

Mit mondhatnánk ezek után, a delet magunk mögött hagyva egy órával? Kocsiba hát, vár a szombati ebéd!

Nagy Kornél

Szombat volt. A tisztasági munkások már kezdték felszámolni az újév során utcán „felejtett” rakéta kilövőállomásokat, és egy-két távolabb hajított pezsgős üveg is emlékeztetett még a pár napja zajló eseményekre.

Tíz kíváncsi láb fogott talajt a környék legnagyobb városának külterületén lévő parkolóban. Ebből négy a belvárosnak, hat az ártéri erdőnek indult. Feléjük vidám kacsák köszöntek, majd egy zöld küllő indította el a találj meg 2025-ben című játékot. Feleségem és természetbarátunk több tollast is az ágak közé képzelt, mit ott van, meg ott van mondatokkal tettek hitelesebbé.

Így indultunk neki a sétának, melyet stílusosan egy gyaloghíddal nyitottunk meg. Ezen átrobogva szürke aszfalt utunk egy téli álomba merült serdülő erdőn vezetett át, hol a madarak némasági fogadalmat tettek. Néha, egy – egy magáról elfeledkező egyed megszólalt, de a többiek síri csöndben hallgattak vagy nem voltak ott? Farsangra hangolódva sem öltöztünk Dericknek, így közönyösen gázoltunk át a múzeumi csendben. Sebaj, a víz majd elhozza a Kánaánt, reméltük.

S trappoltunk is a színpad irányába, hol melyik madarat válasszam című komédiát játsszák. Már gyanús volt, hogy a portán sem ült senki és a töltésre érve csak egy – két zsírégető facsarta ki magából az izzadtságot. Amint a vízpartra értünk, hát volt ott kérem minden, csak madár, na, az nem.  Mit nekünk ilyen bagatell apróságok. Beilleszkedtünk a sütitlenítők táborába és a kalóriaégetéssel is beértük. Ezt látva, megszánt minket egy fekete harkály és vagy ötven méterre kiült egy ágra. Na, tessék, lehet bámulni. A legnagyobb fakopi nagylelkűsége másodpercekig tartott. Elég lesz már a jóból címmel, elindult mások lelkesítésére.

Mi pedig egy utcára, hol foghéjas telkek kínálták a látnivalót. Kezdetben egy nagy fakopi jelentkezett be, majd büszke örökzöldek kecsegtettek az erdei fülesbaglyok esélyével távolról. Közelükbe érve viszont elárulták, hogy vicceltek. He – he. Ez nagyon jó volt.

A további szakaszon viszont mi helyettünk a madarak beszéltek. Egyik bokorból széncinegék, míg a másikból egy kakas. Ja, hogy az másról szól. Mit számííít. Búék!

Így araszoltunk egyik házról a másikra. Idő közben helyi idegenvezetőkkel is összebarátkoztunk, kiktől megtudtuk eredeti célunkat, a Szúnyog sziget, még elérhető, ha arra megyünk, hát gyerünk!

A láb lódult meg a fej is, mert egy az eget a földdel összekötő fa tetejére egy nagyon nagy kismadár repült. Na, ő ki lehet? Tudom, hogy tudod! Az, akinek akkora a csőre, hogy alig bírja el a feje! Mondjuk a feje is akkora, hogy alig bírja el a nyaka. A meggyvágóról csak szépen és illedelmesen, mert ott van olyan kondi, hogy jobb békén hagyni. Csak csodálni kell és tisztelni!

Akár csak az erdőfolt felől kijő, kijő kiáltás jogos tulajdonosát, egerészölyvet. Őt, nem a majrés alapanyagból gyúrták össze. Minden jóravaló kampóscsőrű viszonylag távolról pát int. Ő?! Ő, meg odébb libbent úgy ímmel - ámmal, mondván, ha már itt ez a szokás.

A citromsármány sem az a birkózó típus. Inkább olyan golfozó alkat. De, mivel ezúttal is csapatban járt, vele is jobb a békesség.  Micsoda érzéke volt! Egy termetes kutyákkal töltött udvaron, hol nem mellesleg pacik is akadtak bőséggel, itt találta meg vacsoráját. Megvárta, míg a szőrmések odébb dobognak, s egyből rászállt a lakomára, s falt. Amint visszaérkezett a járőr szolgálat, lehajolt érte a fa és olyan magasságba kapta fel, amire csak pegazus négylábúak járhatnak. Volt ott kérem olyan szimbiózis, összmunka, csak pislákoltunk a kerítés mögül.

Ilyen társaságban repül az idő! Alig pillantottunk fel, már huss, el is szaladt mellettünk. S a távolban megjelent a célszalag. Ha már tényleg ide értünk, hát beléptünk a területre. Cölöpökön álló viskók és oszlopokon díszelgő házikók tucatja köszönti erre a látogatót. Holott nem télen van főszezon, azért érdemes ilyenkor is kilátogatni. Nekünk, mert erre akkor egy madár se járt, az biztos.

A fagyos falevelek hangosan sercegtek a lábaink alatt, miközben az agyunkban a fogaskerekek kerregtek. Most, hogy elfogyott a zsákutca, merre az arra? A jó öreg toronyirányt módszert ismét előhúztuk a kalapból,és vaddisznók módjára csörtettünk át mindenen, mi elénk került. Dzsumbuj közepes, távolság közepes, így simán ki tudtunk vergődni a töltés oldalába, minek lába nyomán elindultunk visszafelé.

A darálás jó társaságban szórakoztatóbb. Persze egyedül is lehet tenni a feladatot, de amikor szó szót követ, csak azt vettük észre, hogy a lámpa fényénél állunk a gyaloghídtól egy kőhajításnyira és a parkolóban két autó várja jöttünket. Gyanútlanul közeledünk feléjük, mígnem az addig fejünk fölött kisebb nagyobb csoportokban elhúzó varjúk egy ezreddé álltak össze és felvonultak az égen.

Na kérem, ilyenkor ment el mindannyiunk kedve, a, a, a! Hazameneteltől! Csak álltunk és néztük. A szervezők azonban nem csak a látványról gondoskodtak. Megkérték a résztvevőket, hogy tessék jó hangosan susogni a szárnyakkal. Teljesítették. Volt ott olyan produkció! Elhúztak a fejünk fölött, majd talán látva a sikerüket megfordultak és tettek még egy kört. Majd szétváltak, utána össze! Minden elismerésem a koreográfusért és a maradéktalan végrehajtásért! Gratulálunk! Mesteri volt!

Miután véget ért a bemutató, csak ezt követően intettünk búcsút egymásnak, és indult tovább természetbarátunk hazafelé, majd a gyerekéért, mi pedig a nővéremhez, hol a minket kakukkfiókához hasonló módon túlnövő utódokat felpakolva robogjunk világibb elfogaltságok irányába, magyarul a boltba.

Nagy Kornél

Boldog Új Évet Kívánok, Kedves Olvasó! Örömmel nyújtom át neked ezt a láncot, melynek kezdete, forrása, eredője még decemberből való, de betűkbe öntése, megvalósulása, beteljesülése a január feladata. Minek is várnánk tovább, rajt!

S a négy kerék ismét mohón kezdte falni magába az elé terített kilométereket, Halászi, Dunaszeg, Győrújfalu, hamar be is szippantotta, mint éhes száj a makaróni tésztát. Egyszer csak ott állt, hol még soha, de idősebb családtagjától már hallott róla.

A karácsonyi nyüzsgés még élénken búgott mindenki fejében, s ki a fotel kényelmében, ki éles terepen keresett enyhülést. Persze sokan még kötelező köreiket futották, így lett hát úgy, hogy ezúttal egyedül vágtam neki a távnak. Útvonal beírva, cél az ártér bejárása.

Sikerült is a fagyos folyó partjára jutni, hol már az útközben megfigyelt egerészölyv emlékét írták felül a szinte mozgólépcsőn érkező tollasok.

Például a fa repedéseit ellenőrző aktív csuszka, ki egy idő által megcsócsált ágon keresgélt egy kis nassolni valót így ebéd után.

A közeli bozótban cinegék kíváncsiskodtak fekete szemeikkel, hogy épp ki járkál az erdei úton.

Unalomra okuk semmi, hiszen rajtam kívül még bejgliktől megcsömörlött kirándulók hada lepett el mindent. Naivan rá is köszöntem az elsőre, ki értetlenül pislákolt, majd ki vette szájából a cigit, kihúzta füléből a fülhallgatót és beazonosíthatatlan arckifejezéssel kérdezte: „Mi van?” Csak köszöntem, érkezett tőlem a válasz, s mentünk tovább. Sokfélék vagyunk, s nem tudhatjuk, ki miként reagál! Volt pár vicces sztori, erről és arról az oldalról is. Nyúlon például védett meg már helybeli az épp rám vicsorgó kutyától, s az egyik ösvény közepén találkoztam olyannal is, ki pont azért jött ki, hogy emberrel ne találkozzon. Ettől szép ez a történet.

Aki viszont egy icipici fejű, apró testű, de hosszú farkú madárral találkozik, hát dobja ki a vasmacskát, mert egy örök barátság kezdetének kapujába érkezett. Az őszapókkal egy olyan koktélt itattak, amiben benne volt, a de helyes vagy-tol, a de bizalmason át, a de jó volt veled találkozásig minden. Bár tudom, elhiszed, de természetbarát körben dobd be a témát. Például, találkoztál már őszapóval - címmel. Figyeld a válaszokat!

Egész délutánt is kitölthet kellemes társaságuk, bár engem az is érdekelt, miként harap egyre nagyobb részt ki a jég a folyóból. A pocsolyákra már ráerőszakolta a kemény kabátot, most pedig a nagyobb vizekkel próbálkozott. A szélétől kezdte… A fürge víz még kibújt a dzsekiből, de ahogy a házak közelébe értem, a holtág nyugalmasabb arcát mutatta és ráhagyta a télre. Jól van, húzd rám, ha akarod. Talán még huncutul vigyorgott is, a nyakam még szabad!

Győrbe beérve, ahol a sétány már kiteljesedett, emberek tucatjai dolgozott a felesleges kilók lemozgatásán. Volt, ki andalogva remélte így is eltűnik róla az ünnepi kalória többlet, mások dinamikusabb módját választották a haladásnak. Terepi ruhában ilyen helyen sétálni, hát kellemetlen érzés. Persze a távcső és fényképezőgép jelezte, nem esküvőre megyek tanúnak, de azért a torkolatig terjedő távot oda, s vissza viszonylag hamar letudtam.

Az erdőbe való visszatérés újra éberségre késztetett. Milyen érdekes, hogy városi terepen teljesen más képességekre van szükség, mint a fák birodalmában. Ha jól emlékszem Nagy Balázs geográfus mesélte, hogy egy andoki kutatómunka után mekkora erőfeszítés volt számára újra előre kiszámolni a felé érkező autók tempóját egy úton való átkelés során. Itt azért ekkora kontraszt nincs, de mégis számottevő ez a két egymás mellett elterülő élőhely közötti különbség.

Például nem mindegy hová lépsz, mekkora zajt csapsz, mert ha ügyes vagy, a nagy fakopik harcába is csöppenhetsz. Ahogy két hím győzködte egymás arról, kinek hol kellene lennie. Érdekes küzdelem volt! A csend olyan kapukat is kinyit, amin a süvöltők lágy hangjai is akadálytalanul beáramolhatnak.

Ha pedig fennakad a fülön, hát megkeressük, kitől érkezik. S lám egy újabb faj iratkozik fel a napi listára. Persze van, akinek nem kell számháborút játszani. Ő nyíltan kiáll a rét fölé és szigorú szemeivel pásztázza a terepet.

A vörös vércse is közéjük tartozott. Rá még a négylábú hóembert mintázó jámborul ideszimatoló kutya sem volt hatással. Pedig üdén szétálló, hosszú szőrű házi kedvenc mellett elmenni csak úgy nem lehet.

A Nap, csupán ő smucigoskodik éltető fényével. Minek világítsak oda, hol a tél az úr, gondolta, s már tűnt is el a folyó ágat kísérő csontvázak közé.

Lassan be kellett látni mára ennyi volt, mígnem csak, hogy ne legyen igazam egy vagány kisvöcsök hívott egy rövid bújócskára. Találj meg! Talán itt, esetleg ott? Jól van, na, győztél! Mehetünk haza.

Rövidíteni, toronyirányt menni egyedül az igazi. Ilyenkor érkezik az indok, miért nem az utcai kabát került le a fogasról. A tövises ágak mintha életre kelnének és nyúlnak utánam. Nem engednek, csak meresztik éles körmeiket a szövetbe. Valószínűleg örülnek, hogy végre valaki feléjük is járt és nem akarják elereszteni. Erő kell hozzá, mire az ujjak közül sikerül kitépni testem, s rövid idő után már a töltés kényelmes útján kezdődik egy újabb hajsza. A tél ugyanis rám küldte fagyfarkasait, kik vonyítva loholtak a nyomomban. Ha egy kicsit is lassítottam, egyből belém haraptak, s didergés futott át a testen. Mit ide szkafander öltözet, meg kesztyű. Ezeket más fából faragták. Értek, ahol értek. Tempó volt az egyetlen ellenszer ellenünk.

A kocsi már leharcolt állapotban mosolygott rám. Na, mi van, jó volt ez a kis koplalás? Gyere, ülj be, megyünk haza.

Nagy Kornél

Szenteste volt! A vastagra hízott jégcsapok emlékét magával vitték az elmúlt évek.

A karácsonyfa viszont még most is ott tündökölt a szoba centrumában, s gyűjtötte be a jól megérdemelt bókokat. A lemezjátszót is felfalta a modernizáció, a csendes éj immáron a legnépszerűbb fájlmegosztóból áramlott. A protokoll azonban még a régi, közösen vonulunk ki a sejtelmes félhomályba, majd jönnek a csillagszórók és masnival átkötött dobozok közötti izgatott kutakodás.

„Boldog karácsonyt” olvasható egy szerényen összetekercselt papír cím sorában. Lehull róla a pántlika, majd az első sor illedelmesen megszólal.

Emlékszel még… és mesél. Januárban ott a Lajta partján, mikor a naplemente bűvöletében fél mázsa ruhában szumo harcosnak öltözve, egy homályos ég alatt egész este bűvölted a fát, hogy életre keljen. És hát, igen! Megtörtént a varázslat! Az ágaiból erdei fülesbaglyok nőttek ki és szálltak el a kövirózsa minden irányába.

Emlékszel még… Áprilisban, amikor a nap nyugovóra tért, s a lábak épp ki tudja, hányadik kilométert falták be mohón, mikor megszólalt az a bizonyos hang. Tudod, amit összekeverni semmivel, de tényleg semmivel nem lehet. Az aktus, melyben a tavasz mélyen lehajtotta a felső testét és a természet illedelmesen ráillesztette fejére a koronát, majd elegánsan kihúzza magát és így vált a világ legcsodálatosabb természeti képződményével. Igen, a fülemüle volt, mely méltó szólistája a madárhang kórusnak! A libabőr kiváltója, a költők inspirátora.

Emlékszel még… a balatoni magas partra… Nem, nem arra a fehér bor háziasításra gondoltam, hanem a tó keletei szélén található természeti képződményre, honnan olyan látvány tárult a szemed elé, amit te sem hittél el, hogy egyáltalán létezik. S mivel tényleg létezett, úgyhogy tényleg nem hitted el, következő évben ismét meglátogattad, csodáltad s akkor sem hitted el. Amikor a bíbor színű ágyban megpihenni készült az izzó golyó, s ebbe a képbe úszott bele egy teleszkópos nyakú, lábát maga után kötő hófehér kisgyermek méretű tollas. A nagykócsag, mely minden alkalommal kivívja magának a figyelmet, de ilyenkor? A vörös háttérbe úszva arisztokratikus és fenséges volta vetekedik a hollóéval.

Emlékszel még… Azt a bizonyos villámütést, mikor a Somlói vár kezedet fogta és vetítette eléd a világ egyik, ha nem a legszebb madarának képét. Mit holmi mandarin réce, hagyjál már ilyen giccses rucikkal, a hajnalmadárt a világ élvonalába tartozó divattervezők csoportja alkotta meg a tökéletes színek és formák fúzióját, melyet élőben tapasztaltál. ÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Most itt állsz a karácsonyfa alatt. Egy emléktekerccsel a kézben! Mit mondhatnánk, köszönöm! Köszönöm nektek madarak, hogy ennyi, de ennyi értékes pillanatot okoztatok. Holott bizonyos becslések szerint hetvenötmilliárd madár él a Földön, (aki tud ennél pontosabb számot, kérem, írja meg) azért emberekkel is akarva és akaratlanul is összefuthatunk. Például minap a városban, a varjúk csodálgatása közben egy kisfiút láttam az egyik üzlet előtt. Valamit árult a kezében, miközben arra járt egy hölgy, ki megkérdezte, mennyibe kerül a termék. A válaszát követően odaadta az összeget neki, majd a cserébe járó növény elfogadása nélkül tovább ment. Hmm!

S láttam olyat is, ki este a bevackolás előtt feltöltötte a madáretetőt, hogy a nála korábban ébredő tollasok se csalódjanak az asztalához érve.

Mások, virágalátéttel kedveskednek barátaiknak, amibe vizet tesznek, s ezzel a legégetőbb igényt elégítenek ki. A játékosabbak, dekorációkban otthonosabban mozgók, madárodúkkal kedvenceik téli éjszakázó helyének kialakításában járnak élen. 

Velük és rajtuk kívül számtalan természetbaráttal összefutunk például Halászin, a Föld napján, a tornateremben. Vagy épp az Egészségfejlesztési Iroda által meghirdetett séták során. Cserkészekkel a Rudolf-ligetben. Héderváron egy osztályteremben vagy a Városi Kollégium előtt egy madármegfigyelő délután startvonalában. Igen, azon a bizonyos specális all exclusive madarászaton is, mikor a Huszár Gál Könyvtár ablakából figyeltük a madárvonulást. Elnézést kérek azoktól, akik kimaradtak és tőletek is balatoni gyerekek, kik a strandon verbuválódtunk össze, majd égtünk szénné, miközben egy fiatal vízityúkot figyeltünk.

Mennyi emlék és sztori, ez csak egy fejből kikandikálva! De számba venni nem lehet, azt az óceánnyi természetvédelemi munkát, melyet a profik a hétköznapokban és hétvégéken megvalósítanak. Melynek köszönhetően van mit nézni és van mit olvasni, hiszen publikáltak is bőséggel a mi legnagyobb örömünkre, például a karácsonyi ajándékot a Magyarország harkályai könyvet.

A most ott állunk a fa alatt, mely ki tudja hány liter üzemanyagot elpöfékelve érkezett ide. A pohár sem a saját lábán jött, s holott Villány nem a világ végén található, de azért káros anyag kibocsátás nélkül az bor sem lehetne itt. Viszont Hála Neked és Neked, valamint Neked, Neked és Neked, kettőezer-huszonnégyben a magunk esendő és környezetkárosító viselkedése mellett, egy, két, három, vagy épp száz egység energiát arra fordítottunk, hogy a madarak karácsonyi ajándékát, ilyen vagy olyan formában megköszönjünk nekik.

Köszönöm szépen Nektek, hogy együtt köszönhettük meg!

Jövőre folytatjuk!

Nagy Kornél

Egy forrónak ígérkező nyári reggelen, Donald kíváncsian kukucskált ki a nádas takarásából a tisztás felé. Na, ma mikor fedik le a zöld pázsitot színes plédekkel? Ekkor ugyanis a víz nemcsak emberekkel, hanem bizony élelemmel is megtelik. Mivel a Nap még csak álmosan mosta meg arcát az ég kékjében, a könnyű reggeli még a Holdban volt.

Tíz óra lett, mire a kacsa már magabiztosabban indult a kikövezett part felé, hol már valódi kavalkád várta. Oda is lökdöste lábaival magát a kétlábúak közelébe. A siker nem váratott. Alig totyogó törpék mosolygó arccal robogtak feléje, mögöttük az anyjuk egy két kiflivel, zsemlével. Jöhetett a célba dobás. Percek alatt beteljesült mindenki vágya. Madarunk gyomra tele, az ovisok élménye rendben, a szülők is nyugtázták, ma is tettek valami hasznosat. Így volt ez hétfőtől vasárnapig, hétről hétre, egészen szeptemberig.

A vénasszonyok nyara sem vetett véget a műsornak. Holott már egyre kevesebben merészkedtek a vízbe, a zacskósok rendre érkeztek a partra, főzelékké változtatták az öböl vízét. Csak a kacsa érzett valami fura dolgot odabent. Mintha ereje nem lenne már a régi. Az idő halad, gondolta ő sem lesz már fiatalabb. Október reggelén azonban ismerős hangra lett figyelmes. Hápi kacsák egy nagyobb csoportja zúgott el a feje fölött, s mikor meglátták a paradicsomi állapotokat, vígan landoltak mellette. A szép számúra duzzadt csapat hozta meg igazán a kenyérdobálók kedvét a mulatsághoz. Mint egri csatában a nyílvesszők, úgy záporoztak a héjas, máskor héjatlan darabok. Volt itt olyan terülj, terülj asztalkám! Az arra vonuló következő récéknek is szemet szúrt mindez, s ők is padlóféket nyomtak ennek láttán, s beálltak partizni. Ősz végére számtalan kacsát vonzott magához mágnesként a hely.

Donald gyomrában azonban az a fura érzés ahelyett, hogy elillant volna, csak erősödött. S ahogy körbe nézett, másoknál sem volt minden rendben. Látta azt a kis borzas tollú szárnyát furcsán tartó példányt, kit az emberek is kiszúrtak, majd elesettségéért megszánva szinte csőrébe dobálták a hamit. Az a másik meg folyton gubbasztott, de azért a felé sodródó falatokat még volt ereje elkapni.

Az idő közben nem állt meg. Átgázolt a novemberen, s már az utolsó hónap derekán táncolt. Mármint az idő, mert a kacsákból a vadsága kezdett elpárologni. Holott még háziasításról nem beszélhettünk, de például az emberi etetésről ódzkodóktól kezdtek elszakadni.

Tőlük harminc kilométerrel ugyanis a nagy kacsa tanács évi gyűlésére érkezett a tömeg. A pódiumra felhelyezett kézikönyv kétszázövenkettedik lapját fellapozták és hangosan felolvasták.  Abban le volt írva, hogy táplálékuk többségét partról kell gyűjteni.

Legalább ötven féle magok, friss hajtások formájában. Ezen túl különböző puhatestűekkel is egyoldalú viszonyt kell kezdeményezni, de csak kisebb mértében. Plusz még egy jó tanács! Nem szabad bullt játszani strandon létesített darts táblán.

Mivel Donaldék ellustultak, nem voltak ott és nem értesültek erről a fontos információról. Minek is, gondolták, hiszen itt mindenük megvan, ami kell. És idővel, az is, ami nem. Hiszen az a szegény kis beteg példány, ki még életben maradt, hát ürített a vízbe, mellyel a körülötte lévőket megfertőzte.

Voltak persze olyan példányok, kik immunisak voltak ezekre a betegségekre, s látszólag minden gond nélkül élvezték a kánaánt. Csak, hogy tél tábornok is tiszteletét tette a környéken.

Az öböl szélén létrejött jéghártya egyre beljebb és beljebb nyújtózkodott. Észrevétlenül lopakodott a kacsák felé, akik odébb úsztak. Látva ezt a varázsló, hátulról is támadott és gyűrűbe fogta a szárnyasokat. A még elégséges kondiban lévők elhúzták a csíkot, a hiány és egyéb betegségektől szenvedők és a mérhetetlenül ellustult tollasok viszont csapdába kerültek.

Ennek a fele sem tréfa, így hát, aki még tudott, összesöpörte maradék életerejét s szárnyaiba töltve azt, csak reménykedni tudott, hogy elégséges lesz a helyszín elhagyására. Igen, a többségnek ez sikerült is. Csak emitt egy, amott két csőrös nézte kétségbeesetten, ahogy a hideg karmai lassan összezárultak és ezzel fogságba ejtették őket.

Hétvége volt, amikor az emberek újra az öböl jeges vizénél kirándultak és nézték meghökkenve, mi történt. Figyelték Donald holttestét, s nem értették az egészet.

Nagy Kornél

Hogy kerültünk Écs egyik utcácskájába? Volt itt kérem A, B, C és végül ZS terv. Ezúttal azonban tizenkét lábbal kezdtük el kalapálni a Sokorói-dombság kerékpár útját.

Az útvonal zsebben volt, de azért nem vettük ezt annyira komolyan.

Addig mindenesetre stimmelt, hogy a vasútállomás utáni kanyart követően a porzó dűlő utak szimpatikusabbnak tűntek, így egy éles kanyarban igyekeztünk elosonni. Szerencsére mindenki elől nem sikerült, hiszen a portánál már egy fekete öltönyt és fehér inget viselő igazi neves tollas fogadott.

Erős kampós csőrétől összerezzent a környék főleg apraja. A nagy őrgébiccsel találkozás élvezetes, meg is ragadtuk az ősz ajándékát és utána lopakodtunk, amíg szárnyra nem kelt.

Voltak olyan értékek is, kik nem vették zokon érkezésünk, barátságosan álltak vigyázban és engedték, hogy szabadon fotózgassuk és csodáljuk őket. Szőlőben sétálgatva nehéz elvonatkoztatni az ültetvény eredeti okáról, de ezúttal, bár lehet, hihetetlenül hangzik, de nem borért érkeztünk.

Hanem a napfürdőért, a lágy őszi szellők simogatásáért és a mesekönyveket idéző látványért.  Jelentem, sikerült! Ez így mind össze is jött! Mi több, egy egerészölyvvel is távoli barátságot kötöttünk, ki nyomon követte túrázásunkat.

Győrságra bejutni gyerekjáték, ha tudod, merre van, s azon az úton mész. Még akkor is, ha nem. A jelzéssel hébe hóba mi is olykor lepacsiztunk, de nem vettük egymást komolyan. Ő is ment, amerre látott, s hát mi is. Ettől függetlenül hatan csatárláncban értünk be a faluba, de mivel Szigliget, Dörgicse vagy épp Nyúl nyomába sem léphet, igyekeztünk kihátrálni mellőle és már az első alkalommal elkerültük.

Tudom, nem szép dolog, cserébe a falu feletti ösvényeken olyan hangulat fogad, melyért érdemes kicsit megszuszogtatni a testet. A 82-es útig is van mit nézni, de azon túl viszont kitárulkozik a táj és Győrújbaráttól Ravazd előszobájáig bólogathatunk elismerően. Hmm, ott is őrzi még lábnyomunkat a löszös talaj. Aki pedig még előre is tekint, hát a táj koronájába is beleakad. A Pannonhalmi Apátság végig iránytűként szolgál, ha valaki esetleg elbizonytalanodik.

Itt erre most nem volt szükség, hiszen két túratársunknak is olyan térkép volt a fejébe, melyről a kartográfusok is csak ámuldoznának. Persze a főbb utak nálunk is be voltak táplálva a memóriába, de ők még a hangyák által használt csapásokon is otthonosan mozogtak, hiszen itt laktak. Mi tagadás, tudtak újat mutatni.

S nem csak ők, az egyik kitérő alkalmával egy keskeny szárnyú tollast küldött felénk a Fortuna. Akár csak Somlón, a halászsas esetén, pár másodpercig mutatta magát a predátor, ki a rétihéja nevet kapta, de hogy melyik, arra még szükség lett volna több időre.

Amint azonban tovább haladtunk, egy eldugott kis templomhoz navigáltak bennszülötteink, hol egy jó kis ebédelésbe kezdtünk. Most, hogy ez is megvolt, jött az a bizonyos rét, melyre még a kaszások sem szívesen álltak volna ki.

Ellentétben a juhok, kik pásztori segédlettel érkeztek. Láttunk már ilyet, de hogy a valódi hús vér kutyus is ott kapja kiképzését... Na, az már valami. A négylábú kérdőn fürkészte gazdája tekintetét, majd mikor elhangzott az utasítás, többnyire elsőre teljesítette is azokat. Volt ott kérem olyan bemutató, csak úgy lestünk! Meg persze rend is, hiszen a vaú, ha kellett szétválasztotta, majd összeterelte a nyájat, s talán ez ihletett meg minket is, csapatunk pár percre szétszéledt (valaki a bozótosban vágott át, mások a kijárt úton), majd újra egyesültünk.

Így csatangoltunk nagyjából egy irányba, míg nem az arborétumba kötöttünk ki és végül a központi téren. A kilátás, mint mindig csodás volt, s hát rutinos tekintettel nézegettük a madarakat. Igen, ott egy széncinege, az meg kék. Az egy erdei pinty, meg jééé, egy mókus.

Rá is fókuszáltam a fényképezőgéppel, s már dolgozott is az SD kártya, mire a többiek szóltak, hogy ott egy másik madár. Hmm, hát jó, de épp a mókust fotózom. Ők tovább erősködtek, hogy a fenyő tetején egy másik tollas. Jó előfordul. Majd, amikor a szőrmés kifutott a képernyőből, az emlegetett csőrős után eredtem volna. Addigra azonban ő egy másik úton járt. Helyette érkezett egy süvöltő, ki modellt állt. 

Eddig nem is lett volna semmi. De! A drága túratársak mondták, hogy hát hegyes volt a fején, meg nem úgy nézett ki, mint az eddigiek. Hmm! Kezdett izgalmassá válni, mire a búbos cinege került szóba. Egy szóval. Kár. Amit ezek után kaptam! Nagyon, de nagyon nehéz volt nem arra gondolni, hogy egy búbos cinege helyett azt a kis cuki emlőst nézegettem. Innentől kezdve az egész úton intenzíven emlegették az esetet, ezer köntösbe öltöztetve. Egy biztos, ennyit már rég nevettünk madármegfigyelő kalandon. Köszönöm neked madárka, bárki is voltál, de azért ugye tényleg nem búbos cinege voltál?! 

Mit lehet ezután mondani? Semmit! Elindult a trapp, méghozzá normál tempóban, hiszen amit kellett láttunk vagy nem. A startvonal még messze volt, de a csapat fizikuma előtt nem volt akadály. Hegyen és völgyön át, kerékpár és holmi közönséges úton átgázoltunk mindenen.

Így még időben sikerült a kocsikhoz érni, hol már csak örömködés maradt, s egy kellemesen töltött nap emléke.

Nagy Kornél

Ősz volt, a nyaralók már csak fényképeken és az agytekervényeik zugaiban őrizték a balatonfüredi emlékek egy – egy emlékezetes sztoriját. Egy gyönyörű kicsi négykerekű mégis kikíváncsiskodott egy szálloda kapuján, majd mikor látta, hogy szabad az út, lendületesen kanyarodott Zánka irányába.

Hová ment, azt csak hét ember tudta, melyből kettő a fedélzeten szorgoskodott. A kicsi-kocsi vígan falta a kilométereket, csillapíthatatlan vággyal kanalazta be a távot, míg nem egy zöldellő mezőn szomorú tekintettel figyelte, ahogy gazdáit lassan elnyeli a messzeség.

Tagyon nemrég kúszott fel a meglátogatandó helyek listájának csúcsára. Holott már régóta ízlelgettük a gondolatot, miszerint tapossuk meg a Balaton-felvidék hátát egy túrázásra alkalmas időjárásban, a konkrét cél mostanság kristályosodott ki. S lám máris a feladat végrehajtásán iparkodtak a lábak.

Na, ennyit a mézes mázas körítésről, magyarul a feleségemmel ismeretlen terepre merészkedtünk. A ritkán szőtt pókhálóra hasonlító tájon, utak keresztbe kasul, eltévedni nem lehet, csak menni, azt viszont igen.

Persze csak akkor, ha a szem minderre engedélyt ad! Ezen a környéken ez nem megy olyan egyszerűen. Aki ugyanis itt kirándul, könnyen megeshet, hogy a túlsó dombra szegezi tekintetét. Ott pedig kérem a nyáron megélt élmények krónikáját írták arany betűkkel, s szívesen olvastunk bele. Igen, ott a templom-rom.

Ha ebből a csapdából sikerül kitörni, hát a Balaton víztükrébe akadunk bele, már ha épp szemérmesen nem húzza magára ködből készült paplanját. Ott jártunkkor ez történt. Ilyenkor kapcsolt fel egy másik lámpa, oké, látom, hogy nem látom, de mi van alatta?

S huncut kíváncsisággal kukucskál bele a szem a párába. Komoly erőszak kell, mire kirángatjuk innen, majd amint előre tekint, hát a szőlőhely összes apró elszórt drágaköveire szegeződik a figyelem, s egyszerre próbálja bekebelezni, hasztalan. Ez egy mocsár, mely a továbbhaladás hamis illúzióját mutatja feléd, miközben nagyon is tudja, hogy onnan egy tapodtat sem tudsz majd mozdulni.

Az idő azonban előveszi a mentőövet, s az óra ezúttal úszómesterként funkciónál és taszít ki a gyönyör fogságából. Elég ebből a szentimentális maszlagból! Hol itt a sport, meg a bor?! Vért az erekbe, szőlőlevet a poharakba! Mint berozsdásodott gőzmozdony forgó alkatrészei, úgy csikordulnak meg az ízületek, s döccentek meg, majd lendültek be normál üzemmódba. Azonban a Tagyon, elővette a közhelynek tűnő a neten óceánnyi mennyiségben ránk zúduló színes őszi falevelek kavalkádját. Egy baj volt csak azzal ott, hogy élő egyenes adásban zajlott.

Nincs az a kérges szívű gépember, kit el ne varázsolna, össze ne zavarna, meg újra ne kalibrálna ez a látvány, minek a végén ott csöpögünk, mint a Micsoda nő film végén a századik alkalommal is. Ez az ősz! Ahol azok a falevelek tényleg annyira, de annyira…  szépek! Itt érhetjük meg a fényképezőgépét izzadt tenyérrel szorongató turistát, ki saját élményeivel sem tud mit kezdeni, majd ránk pixelezi, s lesek rá, oké, ilyen volt a három korábbi poszt az ötből.

Ez így mind szép és jó, de az óra ismét nagyot ránt, s menni kell tovább, bár igaz, nem vár senki és nincs is hová menni. Na, jó mondjuk arra, s a táj egyszer csak széthúzza a függönyt és a szemed elé vetíti a hegyes tű képet. Tessék! Most menjél tovább!

Hát nem! Büszkeség ide, veszettül keringő óra oda, nem tehetsz ilyenkor mást, mint fék és csak nézed, nézed, és hidd el nem írtam elégszer, mert nincs olyan, hogy elégszer nézed! Ahogy a tengert sem lehet kiinni… Ezt is csak úgy szürcsölöd végtelen. Persze közben kitalálsz neki ilyen okokat, mint nézzük meg ezt a pincészetet, meg azt a hordósat ott.

Ezen a hegyen eltévedni még az sem tud, aki akar! Holott akkor jártunk először, otthonosan közlekedtünk a viszonyítási pontokban bővelkedő éles terepen. Igaz, nagyon nem is lett volna kitől segítséget kérni, hiszen nem a legfelkapottabb ékszeres doboz közepébe csöppentünk. Miért, azt mondjuk kitalálni nehéz, hiszen ízlésesen berendezett tájon minden optimális mennyiségben áll rendelkezésre. Aki kirándulni akar, az ide jöjjön!

Mi is örülünk, hogy élő egyenes adásban innen láthattuk az ősz minden rezdülését. A szűkre szabott menetrend azonban még további utakra szólított. Ezt követően felnavigáltuk a kicsi-kocsit a Szent Balázs hegyre, honnan még egy két plusz állomás következett, melynek élményét még Ottelo formában őrzi a hűtő, de mit keres ott?

Persze, maradt még egy másik kérdés is. Mi, mit kerestünk ott azon az emlékezetes őszi reggelen a Balaton partján? A választ ötven évvel korábban találjuk. Apu és anyu akkor mondta ki azt a bizonyos igent, melynek méltó megünneplésének egy apró kis puzzle darabjáról szólt ez a történet.  A közös programok feledhetetlen emlékeiről ezúttal nem mesélek, csak akkor, ha személyen találkozunk és megkérdezed, milyen volt?!

Nagy Kornél

Egy csodás reggelen hangos kopácsolásra ébredtem. Valaki hatalmas szerszámokkal leverte a kánikula rozsdásodó lakatját, majd betoppant az előszobába és elkiáltotta magát! Megjöttem, itt vagyok! S már pakolta is ki a hátizsákjából a húsz fokot, a szélcsendet, na meg a madárvonulást. Mit tehet ilyenkor az ember? Örömmel üdvözli és még, még, még többet szeretne belőle.

Valahogy így kezdődött ez a történet, majd Nyúl falujának szívében elterülő parkolóban búcsúztam el legújabb kedvencünktől és indultam neki az útnak.

Az első kérdés szinte adja magát, hogy merre? Na, ez az, amire a következő történet egészében folyamatosan kerestem a választ. Hiszen ezúttal is csupán a kíváncsiság kísért el, s az egész úton vele kettecsként bandukoltunk.

Például kezdésnek Écs irányába, a Balaton felé vezető úton. Na, ez igazi bemelegítő szakasz, itt csak darálni kell és kész, had teljen a kilométer, ismerkedjenek az izmok a rájuk váró feladatokkal. Majd amikor eljött egy útkereszteződés, irány a csendesebb régió. Milyen jó is lesz majd!

Bizakodik az elme, s amint megkapja, csak pislákol és várja, hogy történjen valami. Mondjuk egy egerészölyv az égben vagy egy karvaly a kerítésen. Tudod mit, ne legyünk nagyra vágyók - királyka az örökzöldben. A táj viszont készpénznek vette a vágy első óhaját és még fityiszt sem mutatott. Egyik kanyar a másik után, mint a Marson olyan volt.

Hamar sikerült a település lábtörlőjére lépni, s már a szomszédos falu küszöbén átlendülve pásztázott tovább a radar. Egy kék cinege kegyelmezett meg első körben, ki azért illedelmesen eljátszotta, hogy úgysem találsz meg, majd látva az elszántságot, mégis engedte, hogy örüljek neki.

Itt úgy néz ki feloldották a kijárási tilalmat és verebek is kiültek a villanydrótra.

Azonban a település fő artériájába érve újra kigyulladt belül a lámpa. Most merre? És mivel volt még előre út, hát arra, meg arra. Igen ám, ez kikanyarodott a 82-re, ami jobban taszított, mint egy tál tökfőzelék, így ellenkező irányban fordult a láb. Itt derült ki, hogy Ravazd is elérhető távolságban van, egy másik nap, mert naplementéig nem lesz meg.

A kíváncsiság azonban hízelegni kezdett, már csak kettecskén vagyunk. Ilyenkor mit mond az ember a társának! Ugye? Hagytam volna cserbe? Így, hogy ő eljött velem! Jól van, na! Neked is járjon valami a jóból!

S már húzott is fel a hegyre, amerre csak a szem látott. Szűk löszbe vájt utakon cibált egyre csak tovább.

A fej meg írta be a visszavonulás tervet, miközben falta fel az ismeretlent. A dombtetőn éles kanyar ismét a távolba irányított, majd egy helybelitől tudakolódva elmondta, ha arra ott lemegyünk, majd fel és persze le, erre majd arra, akkor azután ott is lesz. A sötét, azért, mert addig jelzés, térkép, gps nélkül úgy hatszor tévedek le. Maradt hát a hátra arc, persze ez is kompromisszumokkal.

Egy rövid tankolás után ugyanis újabb ösvény nyújtott kezet társamnak. Figyu, ha erre jössz, visszamehetsz, de fogalmad sem lesz hogyan. Hmmm! Csábító ajánlat. Vissza az ismeretlenbe. A lábak elkapták a tempót vezettek is, amerre a kedvük tartotta. Itt egy elágazás, mondjuk arra.

Ahány ember, annyiféle helyes nézet. Van, akinek a városi utcák jelentik a kihívást, míg mások az óceánon is otthonosan mozognak. Akkor és ott olyan tökéletesen el voltak találva az arányok. A fák közül felbukkanó Pannonhalmi Apátság, mint egy békességet sugárzó bölcs öreg megnyugtatóan bólintgatott, oké, helyes az irány.

A maga se tudja merre tekergő csalafinta ösvények pedig megadták annak az illúzióját, hogy akár még el is kalandozhatunk egy másik irányba. A föld felé közeledő Nap bizsergetően siettetett, hogy azért mértékkel játszd ezt a játékot, a testben áramló zöld tea viszont megadta a magabiztosságot, hogy ha kell, hát rá tudunk még tenni a tempóra két lapáttal. Mi kell ennél több?

Ilyenkor csak menni kell és mérlegelni. Az a csöppnyi út megér egy próbát? S mi van, ha nincs ott semmi? Semmi! Megfordulás és vissza. Máskor meg egy mesés panoráma, mely ugyanazzal a végeredménnyel zárul.

S mi ennek az értelme? Mit ér az, ha engedjük, hogy a kíváncsiság, mint egy kutya beszagoljon ide, meg oda? Miért érdemes hagyni? Mert olyan jóóó. 

S mi történik, ha a házak közé visz vissza az út? Betájoljuk magunkat és indulhat a trapp. A következő és következő állomás, majd stop és elemzés. Ha arra, akkor rövidebb, de nem azért jöttem, így a másik irány, ami hangulatosabb.

Fel a dombokra, hol már lovak legelnek, s le a szőlők felé. Itt már a Nap is barátságosan búcsúzik tőlünk és köszönhetjük meg neki eddigi segítségét. A további részek vígan hozhatóak. Ismerős utcák és köszöngető helybeliek közt az út már határozott és célirányos.

Idővel a lámpák is felébredtek és a forgalom is elcsitult. Az utcák kiürültek csak egy kicsi-kocsi állt még a parkolóban, mely lassan felkapcsolta fényszóróit és halkan elindult hazafelé.

Nagy Kornél

Szerinted, melyik az ideális randi helyszín? Mozi, kávéház, sétáló utca? Mi örök szerelmünkkel a Dunántúl legízlésesebb és legromantikusabb helyszínén találkoztunk. Mi lett belőle? Erről fog szólni a következő történet.

Valamikor a közelmúltban, a déli harangszó után kezdtek forogni a kicsi-kocsi kerekei, méghozzá olyan sebesen, hogy alig pillantottunk párat és már az egyik legkisebb borvidék parkolójában villantott, tudván pár óra magány következik.

Mármint neki, mert hiszen mi kezdetben ketten indultunk, majd észrevétlenül mellettünk termett a Kárpát-medence legvagányabb mágusa, az Ősz. Kár hogy nincs több évszak, hiszen ha húszat vagy százat számolnánk, azokból még nagyobb dicsőség lenne a leges legnek lenni! Ő azonban ezt nem vette zokon, mindent beleadva tudatta velünk az összes lélegzetvételnél, lépésnél, gondolatnál ott lesz és önti ránk édeskés hangulatát.

Várj, Kedves Olvasó, hiszen még el sem indultunk, akkor most mit kezdjünk ezzel? Mit, hiszen mi sem tudtuk, merre menjük. Nem volt a fejbe semmi koncepció, sem útiterv meg ilyen csacsiságok. Csak a csillapíthatatlan vágy, hogy Somlón legyünk Ősszel.

Mégis valamerre el kellett mozdulni, s hát jobb híján a helyiektől érdeklődtünk, merre mérik a nászéjszakák borát. Jött is a válasz, hogy itt meg ott. Na, meg, hogy itt nem, meg ott nem. Kiszemeltünk egy ideális pincészetet, s elindultunk arra, meg mégsem.

Csupán amerre az a kanyar megy, s kit érdekel, hogy másfelé, mint mondták. Viszont ott egy csapat madár csüngött a villanydróton, lám, így néz ki öt kenderike, meg azon a háztetőn két rozsdafarkú. Idővel hollók jellegzetes hangját is felénk hordta a kellemesen simogató szellő.

Mentünk mi, amerre a szemünk látott. Szívesen hallgattuk helyiektől a rövid anekdotákat. Majd egyszer csak egy zöld dzsip mellett hangos zeneszóra lettünk figyelmesek. Jó eséllyel itt bort mérnek. S mint kiderült, tényleg! A borászok örömmel fogadtak minket, majd kóstolóra invitálták kocsi kulccsal nem pepecselő szerencsés feleségemet. Hamar kiderült, a termőhely olyat alkotott, melyből otthonra is kell pár csepp. A vendéglátók nemcsak italokkal, hanem pompás történetekkel is rendelkeztek. Megtudtuk például, hogy nemcsak a juhfark a nászéjszakák bora, hanem bármelyik somlói.

Ami arról szól, hogy aki ilyen csodát fogyaszt, annak fiúgyermeke születik. Viccesen mesélték tovább, hogy a főborásznak két lánya van. Már ezektől is részegedtünk, de a lényeg csak most következett. Igazán megható volt az a szeretet és mindent átitató alázat, amivel elődeik és a táj felé fordulnak. Talán írnom sem kell, hogy az alkotók csillapíthatatlanul rajongtak a hegyért napszaktól, évszaktól függetlenül. Na, akkor most töltsük meg a véletlenül hátizsákba került üres üvegeket. Furmint, hárslevelű, rizlingszilváni, köszönjük! A pohár is újabb illatokról ábrándozott, hát megkapta. Ezután vándorolt az orrba, majd nekik a szájukba. A kifogyhatatlan sztorik közt étterem kapui is tágra nyíltak, csak a hangulat kedvéért.

Mi lehet ebbe az idillikus hangulatba a méreg? A búcsú! Mert, ugye nézzük már meg azt a templomot is, ha ott van. Az óra meg közben, mint rulett kerék úgy forgott, de ki akartunk passzírozni belőle még valamicskét. Falni is kezdtük az utat, amit a hegy akadálypályává változtatott.

Itt egy gyík, ugye, hogy nem hagy hidegen? Ott egy bújócskázó szárnyas.  Azt sem lehet otthagyni. Mintha machetával vágtuk volna magunkat az őserdőbe, úgy araszoltunk előre.

Egyszer csak elénk lépett egy tábla, mely azt visította, ha itt felmentek a vár vár rátok. Holott a borászok szóltak, ez naplementéig már necces. Az érzelmek hurrikánná erősödtek és pusztítottak el mindent, mi útjukba került. De hát besötétedik, meg ugye jön a hideg. Semmi érv nem állt meg. Az ész stílust váltott, az égre egy halászsashoz hasonló madarat rajzolt ki. Na, láttál mindent, gyerünk normális úton vissza. Az érzelmi orkán ezt úgy vágta be a sarokba, hogy csak nyekkent. Az ész itt dobta be a gyeplőt. Tessék, menjél, na.

Kezdődött a műsor!

A fák ágai összezártak egy csapásnyi út maradt csak, akkor arra. A sűrű erdő egyre titokzatosabbá és sötétebbé vált, miközben a szelíd út az ég felé meredt, s brutális emelkedőt vágott oda. Kapkodtuk a levegőt, kipirult a test. A vér már nem tudta, melyik szervünkbe áramoljon, csak egyedül az út tudta merre, felfele. Az összes sejtünk levegőért könyörgött, no meg megállásért. Az idő kacagott hangosan, na, mi van, megérte?

Amint azonban egy komfortosabb szakaszra értünk, volt egy kósza gondolat, hogy igen. S ha már ott a kúp dísze, látogassuk meg. A rom már ismerőként nyújtott kezet, majd udvariasan csalogatott beljebb és beljebb.

Egyszer csak, amikor az egyik falához értünk… egy nano szekundum alatt mamutfenyőnyi gyökeret eresztett a láb. Azon a falon ugyanis. Húú, hát, hogy kell ezt mondani. Szóval azon a falon megjelent egy cinege méretű madár. Majd a távcső a mesterlövészek pontosságával vette célba és olyan képet festett a lencsééééébe. Ott volt ő, meg mi. Tudtuk, hogy ott lehet ő és tudtuk, hogy mi is ott vagyunk, de egyszerre! A kép ugyanis egy olyan tollas képét rajzolta ki, melyért visszaalszom, ha álmodtam. A madár, ha megjelenik egy szépségversenyen, a jégmadár és a gyurgyalag is lemondja a szereplését, mert tudja, semmi esélye. A szárnyas, kinek formáját, színét fotók sokaságán láttam és most ő és én egy helyen. Igen!

A hajnalmadár! Kezdeti extázisból felocsúdva adtam hátra a távcsövet a feleségemnek, majd a fényképezőkép pixelei jártak örömtáncot. Írták, írták fáradhatatlanul eufóriában. Tölcsér módjára szippantotta be ott az élmény, ember, gép minden.

Ezek után tessék valamit mondani, amikor a madár odébb reppen. Köszönöm szépen. Ennyi. Odaballagtunk a szirtre, néztük az alkalomhoz illő panorámát és adtam hálát az összes környéken fellelhető képződménynek, mely lehető tette e katarzis megélését.

Az érzelmi átváltozás után szinte felfoghatatlanul hallgattunk az idő szavára, ki szólt, hogy menni kéne. Akkor megyünk. Hiszen mindent és még annál is többet láttunk. A vár szép, a kilátás gyönyörű, de az a pár másodperc…

Sétálgattunk hát fel még a hegy feje búbjára, hol már csak egy – egy fiatal lébecolt. Le kell menni, lemegyünk. Nem kardoskodtunk, hogy még egy picit, nem alkudoztunk, semmi.

Az út lefelé már fejben volt. Hányszor jártunk erre? Itt nem számít. Pont egyszer kevesebbszer, mint ahányszor szerettünk volna.  Az lehet, hogy elcsépelt, de mégis megunhatatlan őszi színek pompája, a kis kikukucskáló helyek, honnan a táj bemutatta teljes arcát. A hideg lehellet, mely az izzadt háthoz dörgölőzve borzongat. Az illatok, melyek útján még valóságosabbá válik ez a mesébe forduló világ. Erről szól az ősz. S erre, erre a díszes süteményre biggyeszti rá neked a madárvonulás élményét, nem mással demonstrálva, mint magáva, a hajnal madárral.

Tessék, ezt dolgozd fel. Én előre szólók, lehetetlen.

Mondom, lehetetlen, csupán annyit lehet tenni, hogy futtatjuk a szokások rutint, megyünk le a hegyről fülig érő szájjal, csordultig életörömmel.  Lent már a kicsi-kocsi vidám mosolya konvertálja át agyunkat a hazafelé vezető útra. Beülni hozzá, megtiszteltetés. Indulni vele, felemelő pillanat. Ez mind igaz, ahogy az is, aki a Somlóra jön, vigyázzon, mert minél többet lesz itt, annál többet szeretne még itt lenni.

Nagy Kornél