Ahogy a természetbarát a térképre néz, számtalan területről mosolyog vissza számos élmény. Itt volt a legszebb kilátás, ott volt a gatyaszaggató lejtő… Akad azonban pár terület, mely még sejtelmesen hallgat, s csak arra vár, róla is szóljon egy történet.

Egy vasárnap reggelen a szokott módon keltett a fej. Holott tegnap még sziklaszilárdan azt állította, kapok egy nap szabadságot, a reggeli fények szertefoszlatták ezt a sületlenséget. Talpra barátom, vár a terep.

Így történt, hogy rövid idő múlva Győr elhagyása után, de még Veszprémvarsány előtt egy éles kanyarral Bakonybánd felé fordultam. A szombati napok mozgalmai otthon marasztalták családom összes tagját, így szólóban pattantam ki a templom melletti parkolóból. Aki ezen a vidéken jár, nem kell Sherlock Holmesnak kiképeznie magát, hogy a jelzett útra találjon. Mi több, szinte neked jön s felkiált! Figyeld, itt vagyok, gyere velem!

A falun átgázolva látszott minden rendben van. Rendes házak, tiszta utcák, tűzijáték sehol, de nem is ezért jöttem. Simán kiszáguldoztam külterületre, ami után szerelvényigazítás következett, s a trapp. Az ösvény szélén ugyanis két méter magas növényfal mindenütt, kilátás nuku, nyár derekán délhez közeli időben pedig madárdal szintúgy zéró.

Egy dolgot tehet az ember, megy, méghozzá tempóban, mert igaz, aznap az időmilliomosok eleganciájával vágtam a túrába, de azért a táv nagysága kívánt némi fegyelmet. Robogtak is a lábak alatt a kilométerek, csupán az út szélén foghíjassá váló fák kínáltak csekély látnivalót.

A földút szélesebbre váltott, erdei hangulat képződött, s itt-ott feltűnt egy-két meredekebb kaptató is. Az út azonban arra nem kacsintott ki, csak egyenesen célirányosan a soron következő állomásig iszkolt, mely Réde lett.

A falun áthaladó út már kisebb érdekességeket rejtett. Emitt egy emlékmű, amott egy szobor, minden oké, vágta tovább. Sehol semmi váó látnivaló. Az utolsó házak mögött pár száz méterrel egy árnyas fák alatti részen került le hosszabb időre a hátizsák, melyből előkerült a súly, mely eddig a vállakat nyomta. A falánk test mohón tolta be a táplálékot, tudván, kell az üzemanyag a következő szakaszokra is.  A combok felnyomták újra magasba a testet, s mehet tovább a darálás. A homokos talaj azért marasztalni próbálta a bakancsot, de azok nem kívánták az élményt, s hopp, mindig kibújtak az ölelő fogságából. Érkezett egy komolyabb erdősáv, majd annak a végén egy jelzés.

Ahogy az út tovább ment azonban semmi nem mutatta a helyes irányt. No, akkor merre az arra? Egy szántóföldön futott keresztbe egy út, talán az lehet a megoldás? Robogás át rajta tempóval, ki tudja meddig, de két fix ponton sem találtam jelet.

Oké, gyerünk vissza el az utolsó jelig, majd jó alapos körbenézés. Egyszer csak bent a derékig érő gaz mögött tűnt fel újra. Hmmm! Ha arra, hát arra, s szinte már megnyugodva indultak tovább a lábak, de a szemek újra visítani kezdtek. Hol a következő? Út sehol.  Pörgött az agy, a szemek meg cikáztak erre-arra, csak a bátorság tolt előre az ismeretlenbe, melyért cserébe, mint szétszaladt hangyák egy-egy jelzés tűnt fel valamerre.

Egyszer csak egy terepjáró érkezett mögöttem, kinek vezetőjétől navigálást kértem. Ő segítőkészen szállt ki a kocsiból és a térkép segítségével próbáltuk megfejteni az útvonal szerkesztőjének szándékát. A házigazda ennél tovább ment. Betájolt, megmutatta hol van a műút, mert a jelzés hááááát… Mi több, felhívta telefonon a terület kezelőjét, majd átadta a vonalat és vele is megbeszélhettem a kiutat a területről. Ezúton is nagyon szépen köszönöm azt a hozzáállást és aktív segítséget, melyet adott! S mivel még kora délután volt, neki lehetett menni az erdőnek. Az út megtalálása… Ha volt egy kanyar, a jelzés tojt rá, s bevitt a másik irányba a fák közé. Hú. Hosszú volt nagyon, mire normális traktor járta részre ért, itt viszont meg kellett tolni, ki tudja merre megy a következő métereken. Micsoda felsóhajtás, mire a műút fekete kanyargó vonalát sikerült megpillantani.

Végre hátizsák le, tankolás, tájolás, itt már talán nem lesz gond. Irány vissza. A csendes erdő újra szimpatikus lett, haladt a lábak alatt. Amint azonban egyszer eltűntek a fák, panoráma tárult ki. Jééé, te ilyet is tudsz? A hullámzó tájon a szem vidáman nyargalászott el egészen a Pannonhalmi Apátság dombjáig. Hmm, ez már döfi!

Majd az erdő szélén futott tovább az út, melyet újabb sűrű követett. Nicsak, egy ház! Bakonyszombathely elő őrsei bukkantak fel, melyek idővel utcává rendeződtek. Hohó, ezen átvágtázunk s jöhet is a cél! Igen ám, csak itt az út nem elcsípi a település szélét, hanem úgy egy az egyben kettészeli.

A kezdeti hangulatos részek után belekerült az ember a fő ütőérbe, hol autók cikáztak, s bizony le kellett szokni az idegeneknek való köszönésről is. Maradt hát az erő, mely masszívan nyomott előre fel az emelkedőn, majd a víkendházak közé.

Itt már több öröm akad, például az élénken felfelé cikázó poros nyomon, mely végül lehagyva a házakat surrant be a szántók és a fasorok rejtekébe. Az óra még mindig lazán lötyögött, mondván azt csinálsz, amit akarsz. A sárga napraforgó táblák között átvágtatva a lábakba töltött kilométerek jelezték nem baj, ha most nem állunk meg, hiszen akkor nehezebb újra elindulni. Egy tövisszúró gébicsekből álló csapat azonban mégis odabiggyesztett egy padlóféket.  Na, jó, igaz veletek szerencsére bárhol találkozhatunk, azért álljunk meg egy fényképre. Ők cserében modellekhez méltón ültek ki az ág végére, s ha engem nem is, de arra járó nagyobb rovarokat vártak.

A műút, mely ezt követően várt, már nem sziget volt egy gigászi óceánban, hanem csupán egy feladat, melyet végre kellett hajtani. A pálcikák kötelességtudóan kalimpáltak előre, s ahol kellett, lefordulva várták a kocsi képét, mely a pihenést ígérte nekik. Hamarosan ki is nyílt az ajtó, egy telefon, a túra teljesítve, irány haza.

Nagy Kornél