A tavasz beköszöntével szinte duruzsolnak az természetjárók fülében az ígéretek. Ha erre mész azt látod, ha arra jársz, oda juthatsz. Patikamérleg kell hozzá, hogy eldöntsük, épp melyik térség adja a legoptimálisabb lehetőséget.
Így történt hát, hogy reggeli után pát intettünk a Kisalföldnek, s a sokat látott Cseszneki vár kacskaringói közt eltűntünk a Bakony sűrűjében. Igaz, itt még követtük az aszfaltot egészen Zircig, hol egy parkolóban léptünk rá az útra, mely a jótékony messzeségbe vezetett.
A kisváros házai még ismeretlenül köszöntöttek, nem volt rájuk kellemes emlékeket idéző jel. Bár vitathatatlan, épített szépségei vannak, az utóbbi idők túráinak látnivalóit nehéz felülmúlni, így csak, mint egy gép emelkedtünk egyre följebb. Egy felnőtt játszóteres helyen dobtuk elsőként a horgonyt, mondván úgy is szeles az idő, egy kicsit elidőzünk.
Tovább indulva egy szekérúton emelkedtünk a város fölé, ami egy kereszt után behívott az erdőbe. A mesterien jelzett ösvény szinte vitt magától, mint egy idegenvezető.
Erre tessék erre, mi pedig élve a lehetőséggel, követtük minden megnyilvánulását. Egy tágas rétre kiérve viszont a derékig érő fűben egy tábla mutatta, Fehérvár felé kell fordulni. Mi pedig szót fogadva gázoltunk bele a mezőbe. Kitaposott ösvény híján elsőként a fák csoportját követve, haladva kerestük a merrét. Annak viszont nyoma tűnt. Sebaj, majd beljebb talán lesz. S már a fűtengerből alig láttuk a messzi partot, mire egy Bambi került elénk.
A csöppnyi jószág, ott lapult a fűben, s mi biztosak voltunk benne, hogy nem ránk várt. Örömünket azonban nem tudtuk leplezni, nagy kört alkotva csodáltuk, s örültünk neki. Mennyi gyengédség, törékenység, kedvesség és remény lakozik egy ilyen lényben. Pont emiatt szinte már a csapból is ez folyva rikítják világgá a természetvédelem szónokai, hogy ezen túl mást tenni vele röviden és tömören tilos! Anyja vélhetően a fák mögül várta, hogy elmúljon a veszély és tovább tudja folytatni a feladatát. Még véletlenül sem szabad megérinteni, megsimogatni, hiszen onnantól annak a jövevénynek annyi. Ennek ellenére tucatnyi gidát visznek haza majd állatorvosokhoz. Ahogy vízimadarakat sem etetünk, úgy őzeket sem pátyolgatunk. A legtöbbet értük a saját családjuk tehet. Mi is mentünk tovább egészen a túlsó fasorig. Itt jött a nyomkövetés. Merre mehet a jelzés? Bebújtunk a kisebb vadvágásokon, kerestük, de semmi. Valamit biztos benéztünk. Vissza a partra majd terepszemle, de semmi. Az út a kaszálón túl. Újra bevitorláztunk egészen a végéig, majd ismét bebújtunk minden helyre, de semmi. Lassan kezdtem feladni. Erős szélben, pulcsis hidegben minek kódorog a család.
Egyszer csak feleségem a távolból megszólalt, itt van! No, egyből megünnepeltük, majd gyerünk. Neki is indultunk újra, az útvonal azonban ismét több esélyesre fordult.
Persze nem egy rendes jól bejáratott turistaútvonalat követtünk, de hogy ennyire nem tudjuk merre? Lassan lemondtunk a napi távról, inkább csak a helyes útvonal megtalálásával voltunk elfoglalva, mi szerint egy alig használt dzsumbujon kell keresztül vágtázni. Le is dobtuk a zsákot egy öreg fa tövében, inkább megnéztük mit cipeltünk egész úton át.
A jóllakottság barátságos érzetével kaptak parancsot újra a lábak, mehettek. Egyszer erre, majd nem erre, aki helikopterről látta volna az egészet, inkább nézett minket kincskeresőnek, mint sem túrázónak.
Egy újabb mezőre kiérve ismét vágtáztunk tovább. A tekintet szokásokhoz híven előre meredve az eget pásztázva kereste az utat, meg a madarakat, de egyik sem volt. A zúgó erdő előtt meghajlottak a fák frissen kinőtt ágai, hol vélhetően a madarak menedéket is kerestek. Réka egyszer csak megszólalt. Odanézzetek! Egy erdei sikló igyekezett lapítani a fűben. Az akár két méteresre is megnövő csoda köré egyből emberkoszorút szőttünk és csak figyeltük a reakcióját. Elsőként nem kívánt velünk foglalkozni, majd mikor látta, mennyire elájultunk tőle, egyszerre megmozdult az egész teste, szépen komótosan elcsúszott be a sűrűbe. Hoppá! Vele se minden túrán találkozunk!
Az élményből feleszmélve túratársakkal találkoztunk, kikkel való rövid beszélgetés után úgy gondoltuk, az órát ezúttal barátként fogadjuk. Megfordultunk hát, s a szó legszorosabb értemében, amerre láttunk elindultunk visszafelé. Zirc házainak kontúrjait még kirajzolta a látóhatár, így azt követve kezdtünk bele a visszavonulásba.
Mit jelent szabadon beleindulni a túra maradék részébe? Egyrészt fellélegzést a szeleburdi és semmirekellő idegenvezetőnktől való elszakadással, másrészt esélyt kaptunk, hogy még aznap a világosságban visszaérünk. Faképnél is hagytuk az egészet, s csak mentünk, amerre jónak láttuk. Egyből fogyásnak indult a táv. Igaz a bokák és a térdek nagyobb feladatot kaptak. A hepehupás terep kezdetben csak hasig, majd mellig, sőt vállig érő fűbe vezetett. Alig láttuk mögöttünk a jövő, úgy tűntünk el a zöld mindenségben. Kihúztunk egy láthatatlan egyenest, s annak mentén törtünk előre egészen a műútig.
Ott azonban olyan forgalom volt, hogy nem kívántuk. Elérve az első elágazóig egy kunkort megtéve csalinkáztunk traktor utakon be a házak közé, kisebb utcácskákon keresztül jutottunk ki a főútra. Pár hamburger ismét helyreállította az energiaszintet, a hőmérséklet azonban bíztatott minket. Vagy megfagytok vagy tempóztok. Az utolsó szakaszt a központi fűtésnek vetettük alá. Így értünk hát a kocsihoz, melyet beindítva alig vártuk, hogy újra meleg legyen.
Nagy Kornél
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.