A természet nem Mikulás, de legalább akkor szíve van. Ő örül, ha adhat, szívesen ossza meg értékeit Veled és velem. A világ összes kincsét átnyújtja, sőt ha fogytán van, hát kreál még vagy százat. Így volt ez a múltban, így van a jelenben, s jó eséllyel így lesz a jövőben is. Csak egy baj van vele, hogy nem hülye. De, kezdjük inkább az elejéről.

Valahol a szigetközi falvak hangulatos utcácskáin csatangolva, erős szélben vízszintesen száguldó esőcseppek közt egy madárra lettem figyelmes. Felnéztem a fejem fölé, és lám! Villás farkú fecske üldögélt. Kivirult arccal feléje  fordulva kérdeztem!

- Szia! Mennyire örülök Neked! A társaid, merre vannak?

Ő nem akarta meghallani kérdésemet.

- Elnézést, kedves fecske, de most készül egy beszámoló a madárvonulásról és emiatt tényleg kíváncsi lennék, merre járnak a társaid?

- Legyél este fél nyolckor a lipóti madárvártán. Ott megkapod a választ.

Telt, múlt az idő, de nem úgy, ahogy szokott. Normális esetben egy óra csak hatvan percből áll, de ezek az átkozottak úgy összenyomorogtak egymás mellé, hogy legalább százan tolongtak egy órán belüli keretben. Sehogy sem akarták elengedni a délutánt. Mint a zsúfolt buszra, még egy és még egy perc felkapaszkodott, nem akart az óra a kívánt időre kanyarodni.

Valahogy mégis sikerült rábeszélni az időt, érkezzen már el a fél nyolc. Teljes ráhangolódással vártam a megígért sztorit, mire a füsti odaröppent az állványos távcső tetejére és rázendített.

- Réges-régen élt egy maroknyi ember a Földön, ki szorgalmasan járta a vidéket és gyűjtögette az ennivalót. Ekkor még sűrű erdő borította a tájat, mi is elkerültük a Kárpát-medencét. Idő kellett hozzá, hogy rájöjjön, ha maga ülteti el a hamit és az állatok körülötte futkosnak, könnyebb élete lehet. Egész jól bejött neki. Az állattartással azonban millió rovart csalt a közvetlen közelébe. Majd megőrült szegény, csapdosta magát egyszerre öt kézzel.

Látta ezt a természet, ki megszánta ezt az esetlen embert, s odaküldött minket, mert mi ügyesebben csináltuk. Ezzel az apró csőrrel úgy összegyűjtöttük neki a kártevőket, hogy nem bírta megköszönni.

( A képen molnár fecskék láthatók)

Idővel azonban kitalálta a celofános húst, amit már nem ő termelt. Eltűntek a rovarok és egyre kevésbé tudtunk jóllakni. Ez sem tett jót az állománynak, de ő emellé egyre finnyásabb lett. Zavarta, hogy nem csak eszünk, hanem ürítünk is. Elkezdte leverni a fészkeinket és nem kívánatossá nyilvánított. A csivitelésünktől is elidegenült. Látta ezt a természet, bedühödött és elhajtott minket a hálátlan embertől. Látod, ezért nem ugráltam elsőre, mikor hozzám szóltál.

-A jó édes anyját ezeknek! Pedig ezer okot tudunk mondani, ami miatt még ma is fontosak vagytok!

- Nézd! A mi itt tartózkodásunk alatt egy kilogramm olyan rovart eszünk, meg ami ellen ő mindenféle vegyszerrel harcol. Ja, mellesleg ingyen. Sőt, ha ezt velünk oldja meg, ráírhatja, hogy bio!

- Nekem az is tetszik, amit a csőrötökkel műveltek!

- Köszi! Figyeld meg, hogy bámulja az ember a tévében telefonján a különlegesen ügyes mutatványokat. Gombamód jönnek létre a róluk szóló filmek. Na, mi is pont ilyenek vagyunk, csak a szemük előtt. Igazi specialisták! Ez ugye egy áldás, mert ha van kaja, hát mienk az utolsó falat is. Ha viszont lecsökken a hőmérséklet és egész nap esik vonulás előtt, közben úgy, mint most, és elbújnak a bogarak, hát nagy a baj. Akkor nem tudunk feltankolni.

- S most, hogy álltok, mekkora kondival?

- Hmm, hét közepéig nagyjából rendben voltunk! Tudod, azért kell a tartalék nekünk is, de messze nem akkora, mint egy foltos nádiposzátának. Ők akár duplájára is híznak. S akkor kezdődik náluk a móka. Felhúzzák a magassági kormányt és egy tankkal letolnak akár háromezer kilométert is.

Mondjunk, mi sem panaszkodhatunk, csak a stratégiánk pár árnyalattal másabb. Mivel, ahogy említettem specialisták vagyunk, még úton is elkapunk finom falatokat. Menet közben is csepegtetünk a tankba, így persze nekünk is kell, de nem akkora tartály.

- Mi jár ilyenkor a fejedben, indulás előtt? Hogyan készülsz fel az útra?

- Először is, hogy ezt a rohadt esőt szomjazták a földek, de nekünk pont a lehető legrosszabbkor jött. Ha túléljük, indulás! Ezen túl is izgulunk, mert az úton a pihenő, éjszakázó és táplálkozó helyek nem tudjuk, jó állapotukban maradtak-e? Ha a gyorstöltőinkkel minden rendben, jöhet a Szahara. Na, az egy más világ. Igaz elsősorban nappal vonulunk, de ott nem. Azon, amint lehet, át kell jutni. Vannak helyek, ahol már ezerötszáz kilométeresre hízott! S amikor ezt is hoztuk, hát jöhet a jól megérdemelt pihi. Látszólag. Az éghajlatváltozás is bepofátlankodott, és kiszürcsöli a vizet, ahonnan csak tudja. S, ahogy a vonulás előtti hideg esős idő, úgy a szárazság is egyenlő éhség. Éhség egyenlő legyengülés. Na, így gyere vissza!

- Ennyi mozaikból áll össze az életetek! Köszönöm szépen, kedves Fecske, hogy picit engedtél bepillantást nyerni az életedbe.

Bár nehéz elképzelni, hogy aki figyelte szavaid, nem lelkesedne érted. De, ha mégis így volt, úgy remélem, ez most megváltozott.

Nagy Kornél