Mint földre hullott gyöngyszemek, úgy hevernek szerteszét a lehető legkecsegtetőbb lehetőségek a természetbarátok előtt tavasz derekán. Melyiket válasszuk? Örök dilemma. Egy napsütötte szélcsendes vasárnapon azonban ismerőseim kezembe adták a kulcsot, mely Hegyeshalom ajtaját nyitotta, mondván egy hét múlva közös expedíciót álmodtunk. Előtte leteszteltem, érdemes–e oda tervezni az esti akciót?

Százhúsz órával a csapatos felvonulás előtt szólóban vágtam neki a terepnek egy leplezetlen céllal. Megfejteni a kérdést, hogy a környék flótásai közt szerepel-e a messzi földön híres csalogány? Kicsi-kocsi a Stettni – tóhoz közeli utcájában landolt, majd intett pát, mondván naplemente után találkozunk.

A falu aszfaltcsíkjai, mind lehetőséggel kecsegtettek, talán ennek vagy annak a zugában megszólal a húsvéti Sokorói-dombságban csavargáskor oly gyakran hallott hang? Kezdetben, ahogy annak lenni illik cinegék, tengelicek vidám kinyilatkoztatásait fújta felém a szél. Amint azonban a centrumból kikerültem, a sűrű susnyásból kikiabált a faj, melyért indultam. Köszi, fülemüle!

S, ha már arra jár az ember, hát ráfogja dupla csövűjét a dróton viháncoló villás farkúakra, kik ezzel mit sem törődtek. Füsti fecske mi tagadás eddig is favoritként szerepelt a listákon, de a tavaly őszi tragédiájukat követően még nagyobb tisztelettel forduljunk feléjük és örüljünk, hogy ők legalább túlélték az Armageddont.

Az eredeti elképzelés azonban az volt, ez csupán egy kitekintő, vissza hát a valós irányhoz, irány a malom. Útközben találkoztam a hegyesi ötletgazda férjével és fiával, kikkel szintén madaraztunk egy-két cseppet. Ezt követően jött csak a rövid darálás az elágazóig, mely nyílként vezetett a folyó irányába.

Hányszor, de hányszor mutatta már be a madárhangvadászat azt a bizonyos szituációt, mikor a településekről elvágtázva vártuk a csodát, s szembesültünk azzal, hogy az utca népe színesebb előadásban részesül, mint a magányos vándor. Ennek ellenére mégis a nyílt terepi hallgatózásban van valami emelkedettebb, valódi természethez több szálon kötődőbb és ez által értékesebb. A legprózaiabb példa erre az énekes rigó esete. A városok, falvak gyakori madarával az találkozik, aki akar. Az kéményen, antennán vagy épp egy fa csúcsáról zengi égnek, ez a terület az övé. Azonban, amikor éles terepen szólal meg, na, kérem, az egy picit máshogy szól.

S nem is járunk messze az igazságtól! Ornitológusok ugyanis megállapították, a zajos környezetben hangosabban és más hangokat használnak a madarak, hogy ilyenkor is érvényre tudják juttatni akaratukat. Magyarul egy városi másképp énekel, mint egy ártéri. Attól mondjuk azért nem tartok, hogy ezt csak úgy csípőből észrevegyem. S nem is ennek tulajdonítom ezt a jelenséget. Csupán a környezetnek és a vele járó varázsnak.

Aki szintén egyedül vagy másod,- esetleg harmadmagával érkezik éles terepre és szeretné, hogy átjöjjön a lényeg minden évszakban, de különösen tavasszal érdemes fellapozni az erdőben járás etikai kódexét. Adjon esélyt a természetnek! Kezdetben értékes élőhelyen próbáljon meg elhalkulni és érzékszerveivel a környezetét fokozottan pásztázza. A hatás garantált. Mint égen a csillagok, úgy gyúlnak majd fel a különböző jelzések, melyek röviddel az arcának mimikáján is megmutatkoznak. Jéé, ott a fasor mögött a szántón fecskék kergetik a rovarokat! A túlsó fasorból egy füzike énekel, vagy ha nem is tudjuk, hogy elsőre ki, hát egy csodás torkú énekes. Amikor pedig ezek a jelzések töltik ki elméd, hát kérem fényév távolságra távolodnak a hétköznapok során felnagyított problémák. S amikor az elmédet ilyen táplálékkal eteted, abból biztos lehetsz, hogy valami jó fog kisülni. Az is lehet, hogy boldog leszel! S tényleg annyi minden kell hozzá?! Igen! Mondjuk erőfeszítés, hogy lecsillapítsd a szokásaidat, kipróbálj egy másikat. Viszont elég nagy a tét, s egy próbát megér!

Mondjuk a malom mögötti szakaszon, hol a Nap áttörte az üde zölden virító fák lombozatát és táncba hívta a tollasokat. Volt ott kérem olyan dínomdánom! Első körben kisebb hordók csapódtak be az ágak közé, mert ugye kontinensünk legnagyobb galambfaja így landol. Később egy pár díszes fácán díszelgett az út közepén.

Idővel pedig egy mesekönyvek címlapjáról lemaradt szürke légykapó trónolt egy facsonk tetején. A gyurgyalag elcsente tőle az összes színt, s neki már nem jutott. Cserében például a kecsessége adhat egy olyan okot, amiért örömmel figyelhetjük őt.

Volt azonban olyan tojásból való, ki nem áhítozott címlap sztori lenni. Igaz, hangja könnyen elárulta, de azért a fák törzsét kutatva keresgélni kellett. A fakusz egy igazi karakter, kiért még külön fakusz mesterséges odút is kitaláltak.

A Naplementénél hangulatosabbat azonban aligha találna a későn kelő. A hazamenetel rémével fenyegető utolsó epizód megunhatatlanul szerepel az esti séták végén, s ezúttal sem volt másképp. Elindultam hát visszafelé a kocsi irányába, az erőltetett menet azonban ezúttal sem sikerült. Bokorról bokorra újabb érdekességek bukkantak elő! Hogy melyek? Az most a terjedelmi okokból az agy fogságában maradt.

Nagy Kornél

Keresztrejtvény, rubik kocka! Ugyan már, mennyivel nehezebb kitalálni, mikor ezer ágra süt a Nap és a szél is csak úgy mutatóba jár a vidéken, hogy merre fogjon talajt a természetbarát lába. A menni, menni, menni magától értetődő, de merre? Az a fogas kérdés!

Ezúttal Lipót parkolójában vettem rövid búcsút imádott kicsi kocsinktól, majd pár nagyobb lépés után a környék legtágasabb madárvártáján ütöttem tanyát. A távcső ismerősen helyezkedett el a szemek előtt, majd bólintott egyet. Minden rendben! Kezdődik az közvetítés.

A szárcsák virgonckodása mágnesként vonzza oda a tekintetet, majd mosolyodik el az arc a jelenetek láttán. Ha van madár, melyet a természet nagyszínpadára szántak, hát ő az. A víz alatti búvárkodásától persze még nem ájulunk el, hiszen ehhez hasonlót más fajok is könnyen bemutatnak. A vízen futással már kevesebben boldogulnak, de e fekete duci madár amit szomszédjaival művel, az kérem, belehajlik a komédia világába. Van ott olyan pancsi és szóváltás, hogy csak, na. A végén pedig, mikor a farát mutatja a riválisának, arra megérni az első sorokba helyet foglalni. Holott jó eséllyel nem miattunk produkálja magát, ez a műsor közben nem derül ki.

Egy nála jóval áramvonalasabb jószág viszont többet kommunikál az emberrel. Például a kilátó előtt. Gyanútlanul egy két uszonyos nyomába eredve vakond módjára fúrja bele magát a vízbe, majd felbukkan és kukucs! Egy szempár szegeződik rá! Ezt a jelenetet ő szívesen kihagyná az életéből, de más megoldás híján újra lebukik és csak úúúszik jó pár métert, amit már komfortosabb távolságnak érez és itt halászik tovább.

Vannak azonban olyan tollasok is, kik ennél szemérmesebben viselkednek. A barát réce pont ilyen. Ő tisztes távolságból nézegetett a les felé, persze csak rövid ideig, mert elsősorban a nádcsomók takarásában érezte jól magát.

Volt azonban egy olyan lény is, ki ennek pontosan az ellenkezőjét érezte. Természetbarátom az egész napos takarítás után sem csüggedt, kerekre pattant, s amint a nagy óra kis mutatója érintette a hetes számot, ő megjelent a fa lépcső alján és lendületes léptekkel felérkezve társult. Mi tagadás, egy kicsit húztam, hiszen számba vettem az addig látott madarakat.

Például a csendőrként járőröző barna rétihéjákat, kik folyamatosan pásztázták a mocsaras vidéket. Volt nála viszont már akkora rutin, hogy ez egy csöppet sem csüggesztette, hiszen tisztában volt vele, ez nem csak a múltban valósult meg, hanem a belátható terepen hol egyik, hol másik csücsökben. A nagy kócsagokért sem fájt a szíve, hiszen ezen itt természetes. Amikor viszont a villámsebességgel közlekedő küszvágó cséreket hoztam szóba. Abból már ő is kért volna egy rakással.

Azonban, aki csak naplemente előtt ér ki a madárparadicsomba, áldani fogja a percet, mikor útnak indult. Például a nyári ludak látványa miatt, kik épp előttünk haladtak el. Értem, hogy ez olyan giccses meg ilyesmi, de akkor is. Olyan kis cukik.

Aki viszont valaki karakánabb, maszkulinabb élményre vágyik, hát tessék. Nézze a vörös gémet. Vele ugyanis nem találkozunk úton útfélen, mint szerencsére mára gyakorinak mondható szürke társával. Míg nagy kócsagok ideális esetben ötezer pár felé költenek, szürkék háromezren jócskán túl, vörösek még az ezer párat sem érik el. Így nézzük hát és örüljünk, ha szemünk ügyébe kerül!

Bevallom, mi több nyíltan vállalom, elfogult vagyok nemcsak a madarakkal, hanem a Nyúl községgel is. S kikkel kezdtük tiporni a fa deszkákat? Eredeti nyúli lakosokkal. Mi tagadás, egyből megörültünk egymásnak, mely a beszélgetés további szakaszán sem apadt. Innen üzenem nekik! Ők csak erősítették egyik kedvenc településük megítélésének valódiságát. Köszönöm! Aznap a les azonban nem csak őket fogadta tárt karokkal. Ki tudja honnan, s hová tartó hazai és külföldi kalandorokkal találkoztunk, kik szívesen vették az állványos távcsőben mutatott madarakat.

Estére azonban lassan elfogytak az érdeklődők és csak hárman maradtunk. A Természet és mi. Zsebre dugott kéz ilyenkor öngyilkosságnak számít. Aki ilyet csinált volna, eltékozolta volna a környék legcsodásabb récéjének képét. Üstökösként úszott egy övnyi vékony nyílt vízhez és nagy kegyesen behúzta a kéziféket, s na, jó. Lehet, szabad! Csodáljatok! Nincs az az érzéketlen ficsúr, ki nemet mondott volna. Mi is rátapadtunk a távcsőre és néztük, amíg engedte magát.

Idővel azonban nemcsak a szépséges üstökös réce, hanem a táj is megelégelte mindezt. Előkerült a takaró, mely lassan beborított mindent, s még a mesteri optikák is duzzogni kezdtek. Ezzel már mi sem tudunk mit kezdeni.

Lecammogtunk hát a toronyból, elsétáltunk a parkolóig, és! Elindulni, ugyan már! Szó szót követett, a természet és az ő köré fonódó témák nem engedik csak úgy el az embert a vak világba. Az óra már rángatott keményen, mire sikerült megtalálni a pillanatot, amikor elindultunk hazafelé!

Nagy Kornél

Állj! Kezeket fel! Te is ott, a sarokban! Nem látod, mi van a kezemben! Mindjárt porrá zúzlak! Na, most, hogy mindenki megértette, hátra arc! Igen ott az ajtó, azon van az a kilincs, amit az első lenyom és mindenki követi! Nem nézünk hátra! A pánik gomb felé sem nyúl senki! 

Mi, hogy vár a mosogatni való, meg még a vacsit is össze kell hozni. Ócska duma, látod ott azt repülőgépet, mekkora tempóval halad. Pontosan úgy rohan az idő melletted. Ki akar inkább leszállni róla, csak úgy lófrálni. Ugye, hogy senki! Bár megteheted, hogy nem örülsz, de azt is, hogy igen, és szót fogadsz a tavasznak. Veszed a kalapod és éles terepre húzol.

Nekünk ebben volt némi segítségünk kedvenc természetbarátunk személyében. Ő kérdezte meg, hogy mi a program hétvégén, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy együtt megyünk madarászni. Így történt, hogy március egyik szombatjának ebédjét követően hat láb kezdte halkan kalapálni a dunaszigeti utat.

A Kisalföld Mont Everestjének, magyarul az öreg Duna töltésének megmászása után az egyik mellékág kuncogott magában. Na, mi van, jól eldugtam a madarakat?! Tökéletesen sikerült, egyiküket sem dobta fel.

Visszaballagunk hát a mentett oldalra, s a házak között keresgéltünk. A szellősen épült viskók közt fák sokasága ígérte a tuti fajt. Egyiken citromsármányok hintáztak, amikért persze szívesen látogatunk ki, függetlenül attól, hogy ők nem a tavasz hátán érkeztek.

Itt voltak a fogcsikorgató éjszakákon is, mikor a jég kúszott a csendes vizek tetejére. Üde jellemükért persze szívesen fogjuk rájuk a távcsövet, de órákig már nem álldogálunk alattuk.

Haladtunk hát tovább, amerre a szem ellátott. Például egy övnyi vékony úton, mely a telkek mögé vezetett, hol egy hatalmas parlagon hagyott terület mögött a távolban. Írom a távolban. Olyan távolban, hogy csak, na. Még a tízszeres nagyítású binocular sem tudott vele mit kezdeni, a spektív meg a könnyű szerelvénybe már nem szerepelt. Így maradt hát a rétihéja szó, melyet a varjúval viaskodó szárnyasra aggattam. Azonban, hogy melyik, hiába kérdeztük. Láthatóan nem is ezzel voltak elfoglalva. Hanem, hogy egymást csépeljék. Mert ott a képen olyan pankráció! Még ilyen távolságról is izgultunk, ki győz.

Most, hogy ezt is láttuk, ismét irányba álltunk és a facsoportok felé szaporáztunk. Sokáig nem kellett néznünk a semmit. A tél ugyanis még itt felejtette értékeit. Például nagy őrgébics személyében, kivel az idei szezonban már találkoztunk, mégis padlóféket nyomtunk kedvéért. Amúgy hálás csőrös. Vártamadárhoz méltón kiült egy ágra és várta, mikor fotózzuk már le.

Türelmesen üldögélt és besöpörte a de szép, ez a madár című mondatokat. Majd megelégelve a népszerűséget, pár méterrel odébb repült.

Mi is elcsentük tőle a stratégiát, s a vasmacskát felhúzva hevesebb vizekre eveztünk. Például újból nekifutottunk a töltésnek, majd azon átlendülve az ártérben kerestük a boldogságunk, melyet a víz csobogásának látványában és hangjában találtuk meg. Értem én, hogy ezt dúdolja már időtlen idők óta. Ezt viszont nem, egyszerűen nem lehet megunni.

Csak nézni, ahogy játszik a hangszerén, miközben az oda illő képet tolja alá! Mivel azonban a téli arcát mutató erdő nem húzta el a mézes madzagot, visszasétáltunk a töltésre és a házak felé vettük újra az irányt.

A sűrűn lakott területen nem egyszer több a látnivaló, mint a sejtelmes szörnyekkel teli vadonban. Jóízű beszélgetések közepette haladtunk mi is egyik telek kapujától a másikig, mígnem a földön félreérthetetlen jelek árulkodtak arról, itt valaki lakik. A szemek vérszemet kaptak és ráfókuszáltak mindenre, ami eléjük került. Ez nem az, az nem az. Amikor viszont tudod, hogy ott vannak, akkor nincs az a tény, mi lebeszéljen arról, amit nem látsz. S bizony eljön az a mézédes felismerés, amikor felgyullad a lámpa, a száj elmosolyodik, majd jelzi a többieknek. Ott van!

Erdei fülesbagollyal találkozni sem egy óriási kunszt. De! Nekünk az, mert őt szeretjük annyira, hogy vele minden tali élményszámba megy. S mivel Sherlock Holmes vére csörgedezett ereinkben, töretlen lelkesedéssel derítettük fel a másik füles helyét. Na, kérem ilyenkor nincs kedvünk hazamenni. Mind a hárman örültünk neki, hogy velük lehetünk egy térben.

Persze egy idő után a legnagyobb lopó elcsente az időnket és a naplemente közelgő réme is már környékünkre somfordált. Jól van, lakjatok jól ezzel, elindultunk hazafelé. Hárman azonban nem rezeltünk be a tervezett út kukázásáról. Ott arra toronyirányt mennyivel hozzánk valóbb lenne, s el is kezdtük fogyasztani a ránk váró feladatot.

Mikor pedig a tányér már félig üres volt, akkor szembesültünk a ténnyel, ez félig ehetetlen. Az a kerítés, ami eddig ott bujkált, most kimászott valahonnan, délcegen kihúzta magát, markába köpött és annyit mondott itt, kérem, ti nem mentek át.

Érdemes hallgatni az okos szóra, még akkor is, ha nyers. Emeltük kalapunkat, s másik irányba álltunk. Ezzel azonban időt adtunk az estének, hogy velünk tartson. Mi több, dallal töltse meg kedvenceink csőrét. Ebből az irányból, majd abból szólaltak fel a szólisták.

Meg is torpantunk örömünkben és nyitottuk ki fülünket - szívünket a természet csodájára. A már itt portyázó citromsármányok cip cip cűűjét az erdei pinty örökzöld slágere követte, melyet a vörösbegy tett idillikussá.

Mit lehet ilyenkor írni. Kezdőőőődik! Az év egyik, ha nem a legcsodálatosabb időszaka! Mely aznap este időlegesen véget ért, de talán mondanom sem kell, hogy pár szemhunyásnyi idő után újra éles terepre merészkedtünk, melynek élménybeszámolójával jövő héten érkezem.

Nagy Kornél

A Mosonmagyaróvári Egészségfejlesztési Iroda 

"Tavaszi hangverseny a madarak nyomában"

címmel

sétára hívja a természetbarátokat! 

Találkozzunk 

2025. március 28-án 16 órakor 

Mosonmagyaróváron a Karolina Kórház 

rendelőintézete előtt. 

További infó,

itt.

Amikor a fesztiválok idejét még a láthatatlan jövőben keressük, a decemberi ünnepek fénye pedig már megkopott, akkor is van miért felkelni az ágyból! Mint a sötétbe burkolózó égen a csillagok, úgy gyúlnak fel a farsangi bálok fényei, és hol az egyik étteremben gyűlnek össze a szakmák képviselői, hol a kultúrházak nagytermében tömörülnek a hasonló érdeklődésűek. Egy februári szombat kora délutánján fürgén pattantam ki a kádból, majd a ruhakölteménybe süppedve négy keréken az utazás minden élményét magamba szívva léptem ki Püski és Halászi között egy híd lábánál, hol már természetbarátom várt a rajtvonalban.

Nem kellett sokáig morfondírozunk, hogy rájöjjünk, hova érkeztünk. A természet által szervezett farsangi bálba. Csakhogy az már a bejáratnál kiderült, a főgurut elég rossz kedvében találtuk. Durcás, és morcos volt. Mi oka lehetett? Azt nem árulta el, csak felkapta szürke köpenyét, dúlt-fúlt, s rohadtul nem érdekelte, hogy most miatta érkeztünk. Ha itt nem látnak szívesen, talán nekünk se kéne maradni, s megállapodtunk, hogy teszünk egy villám látogatást és átnézünk egy másik buliba, hol kedvesebb a házigazda.

El is indultunk, majd már az előszobába felénk keringett egy vörös kánya. Hmmm! Ez aztán a fogadtatás! Holott egyre több helyen találkozhatunk vele, így velcome drinknek öltözve igazán ötletes megoldást választott. Keringett egy darabig felettünk, majd mikor látta tétovaságunk elszállt, ő ugyanígy tett.

Ezt követően figyeltünk fel egy újabb ötletes jelmezre. Na, ilyet még a filmekben sem láttam, hogy valaki mozgó lépcsőnek öltözzön, s mivel a Novák csatorna ezt tette, hát jól van, játszunk egyet, s már rá is léptünk az első fokra. Ő pedig elindult és csak vitt, vitt egyre feljebb. A természetnek is tetszett ez a jelenet, s hátulról taszigálni kezdett bennünket. Erre a komédiára már a fák is vevők voltak, és mintha egy tizenkilencedik századi bálba csöppentünk volna, úgy bókoltak és derekukat, karjaikat hajolgatták előttünk mellettünk, s mögöttünk. Mi hiányzik még egy buliból? A zenekar maszkját magára húzó szél se tétovázott. Ráhangolódott a műsorra, szólt ott kérem minden! Nyikorgó ágak, suhogó nádak.

Nem győztünk hová nézni, na meg lépni. S, ahogy telt múlt az idő, előkerültek a tombolaárusok is. Hatan, nyolcan, tízen, az ég állát csiklandozó faujjak végére ültek és röhögtek rajtunk. Hiszen a szutyok színű tájra a fény alig volt kíváncsi. A hőmérő sem ugrált fel a magasba örömében, mindemellé a szél is lökdöste egész testünket. Na, kérem ilyenkor tessék megmondani, mi csücsül a világűr peremén egy bögrénél kisebb méretben?! Legyen, mondjuk kenderike, csípjük meg vele a főnyereményt! S lám, jó eséllyel vele sikerült találkozni. Szolid hangjával próbált fülünkbe súgni valamit.

Ő igen, korrekt volt és engedte magát egy pillanatra megpillantani, de az a marék apró szárnyas! Kik, mint porszem, úgy keringtek a levegőben, s mindig az legmesszibb fára ültek, na, kérem, ők a tombola nem nyert szerepét vállalták magukra. Pedig, mint egy déli gyümölcsöt, úgy kifacsartuk a bennük rejlő lehetőséget. Mentünk utánuk untalan, de nem adták a bőrüket. Leszálltak a földre, majd a vakondokká váltak. Amikor megrebbentek, a csillagokig emelkedtek, csak a szem magasságot kerülték. Soha nem tudjuk meg, kik voltak.

Ami azután következett, na, az volt az igazi mulatság. Most, hogy a népes társaság rendesen behajtott bennünket a málnásba, ezek egyszer csak eltűntek az öltözőbe, s visszajöttek a lehető legpofátlanabb jelmezt magukra öltve. Lehet tippelni, mik lettek! Hercegnő, tűzoltó, pókember! Neem! Beöltöztek semminek! Ez most nem vicc! Valódi semminek!

Ezek után, hogy eltávolodtunk a kocsiktól, mindenki semminek öltözött be, s egy, azaz egy madár sem tett kivételt. Próbáltuk a semmi mögé nézni, hátha megtudjuk, mégis ki van ott, de hasztalan. Viszont! Ilyenkor jött el az aljas szél alakváltozása. Ki eddig a mi zenénket játszotta, most farkassá változott és egyenesen az arcunkra és nyakunkra támadt. Lett egy szövetségese is! A hideg! Ki is kiugrott a kalapból és ketten olyan vérfürdőt akartak rendezni, milyet anno a régi búcsúk bálján szoktak. Nekünk is stílust kellett váltanunk! Beleálltunk a harcba. Izmaink megfeszültek, bőrünk szikárrá vált, s így toltuk egyre hátrább az ellenfelet. Ők erre elragadták a kezünket, a testünket. Mi viszont gladiátor jelmezt magunkra öltve hasítottunk egyre mélyebben a szélbe.

Idő kellett, mire rájött, hogy ezt elbukta, s kudarcát bevallva elbujdosott egy fasor mögé. Most, hogy szélcsendes helyre értünk, a természetbarátom hevesen mutogatott előre. S tényleg, egy fa mögött valaki a sarokba fotómodellnek képzelte magát! De jó! Pont rád vártunk. S már írta is a memória kártya a nádi sármányt.

Egyből megszaladt nem csak a lábunk, de a kedvünk is, s olyan lényeket festett képzeletünk az égre, melyek talán ott sem voltak. Igaz, fénykép készült róluk, akkor talán mégis. Például arról a testépítő bajnok kéményseprőről, ki ott hencegett vaskos csőrével. Oké, oké holló, tőled azért ennél kreatívabb jelmezt vártunk. Na, és a százméteres síkfutás bajnokát sem volt nehéz megfejteni. Tapsi füles te is megvagy! Valaki viszont a büfében tengette az idejét. Így járt az a két őzike, kik asztalnak álcázták magukat, majd amikor inukba szállt a bátorságuk kiderült, barna színű kis polszkivá transzformálódtak.

S ne feledkezzünk meg azokról a tollak mögé bújtatott ördögfiókákról, ki tudták, melyik az a távolság, amelyikből még biztos nem derül ki, kik valójában. Nem merem megírni, miként nevezte el a természetbarátom őket, ha valaki kíváncsi rá, talán személyesen elárulja. Az erdő őre a megszokott külsejében érkezett, de hogy egyszerre négy szajkóval találkozzunk, az még nekünk is furi volt.

S végül kit sikerült az utoljára lefülelni? Elárulom! Ő a biztonsági őr volt. Ki a felhők mögött mindenre figyelt, s amikor az idő elszaladt, kidugta okos, vörösen izzó fejét a felhők közül, majd kedvesen, de határozottat szólt, a bál lassan véget ér, kérem, fáradjanak a kijárat felé.

Szót fogadtunk, elindultunk a kocsik irányába. A varjúk is tudomásul vették, ez mára ennyi volt és csapatokba állva haladtak egyre távolabb. A parkolóhoz érve végül egy nyolc főből álló gém csoporttal sikerült találkozni. Eddig, ők merre voltak nem tudni, talán a terem másik felében.

Egy biztos, hálásak vagyunk minden kedves résztvevőnek, hogy együtt lehettünk velük a Szigetköz egyik legváltozatosabb farsangi bálján. Találkozzunk jövőre is!

Nagy Kornél

Szeretnél struccokat, emukat, pelikánokat látni?

Várnak az állatkertek!

Ha viszont énekes rigóra, tengelicre, zöldikére

is kíváncsi vagy, akkor

 találkozzunk 

2025. március 21-én 16 órakor 

Dunaszigeten, a templom előtt

és tarts velünk a két órás madármegfigyelő sétára!

Az ingyenes minitúra 

 eső esetén elmarad.

Utazásunk következő állomása egy olyan misztikus hely lesz, mely a lehető leghétköznapibb. Fussunk neki!

Történt egy sűrűre sikeredett szombat délután, hogy az óra riasztott, ideje lesz beöltözni. Várnak a baglyok! Félig mozgásképtelen állapotba kerülve, mint egy robot haladtam át a városon a kiszemelt helyszín felé. A fény ezúttal nem ült fel a nyakamba, mi több! Talán meg is orrolt rám, hogy felesleges kelléknek bélyegeztem. Bedobta hát a durcit és szépen kivonult a terepről. Így sikerült rátalálni arra a bizonyos fenyőfára, mely ezúttal nem a karácsony, hanem a madármegfigyelés szimbólumává változott. Január ugyanis az erdei fülesbaglyok felmérésnek az ideje.

Ez azonban ne szegje kedvét annak, kinek decemberben jön meg az ihlete az efféle turpisságokra. Mi is álltunk itt egy hónapja tavalyelőtt is megjárt természetbarátommal. S mivel az elszántság kapszulájából egy marékkal fogyasztott, hát ebben a szezonban is velem tartott. Karácsony után reméltük, hogy négy kézen található ujj szükséges ahhoz, hogy számba vegyük kedvenceinket. Azon az estén viszont elég lett egy kéz is. Viszont, ha megkérdezel bennünket, megérte-e? A válaszban nem fogsz csalódni!

Mit tudnak az erdei fülesbaglyok, akiknek akkor is örülünk, ha fogalmunk sincs, hányan vannak? Mondom! A megérkezés bizsergető kérdőjelét! Ahogy ott vagy a fa alatt. Tudod, hogy ott vannak és természetesen ők is tudják, hogy te ott vagy. Ők is látnak téged és te is tudod, hogy bár most jobb esetben egyet - kettőt igen, de a többségét nem látod. Vááá! Emiatt állsz tőlük kellő távolságra és figyelsz.

Na, már most. Amikor ott állok, akkor látszólag nem csinálok semmit, pedig mégis ezer szálon futnak a történetek. Elsődlegesen természetesen a figyelés, hogy mikor válik valóra a vágy. Ez az idő múlásával, ahogy az lenni szokott nem csökken, hanem mint a felszított tűz egyre kiterjedtebb lánggal ég, és már egy ökörszemet is keselyűnek látom.

Mivel viszont ilyenkor még általában nem történik semmi, az elfoglaltságok sűrűre szőtt vászna kezd erodálni, lyukacsossá válni. Olyan infók is áttörnek rajta, mint, de jó ez a csend satöbbi. Hülyeségnek tűnnek, de valóban így van, hogy rá kell eszmélni, nincs kocsi, mely elcsaphat, nincs film, mire figyelni kell, nincs semmi. Ilyenkor rá lehet csodálkozni, hogy az a fa nem megy sehová, hanem áll. Ez nem egy új infó, csak az a nem mozdulás a részeddé, veled egybevágóvá válik. Az a mozdulatlan fa, mely mellett elfutottam két órája, most baráti jobbot nyújt, és arra buzdít, próbáld ki. Váóó! S amikor kezdett megszokni, van időd azzal foglalkozni, hogy elkezd sötétedni. Jééé? Az nem csak úgy van, hogy délután négykor még világos, majd este hatkor az ablakon át meg sötét. Persze mindenki tudja, hogy ez átmeneti állapot, de mond meg, mikor egy darts meccset nézel a tévében vagy a boltban dobálgatod teli a kosarad, tudatosodik benned ez a jelenség? Bevallom, bennem többnyire nem.

De ott a baglyos fa alatt, amikor a fa áll és rajta a baglyok csak ülnek! Átkerülök a túlvilágba. Vagy most érkezem vissza a valóságba? Hmm. Ahol a folyamatoknak íve lesz, a lélegzetvételnek jelentősége!

S mikor teljes mértékben sikerült a konvertálás, egy óriási árny, olyat tesz, melytől az érzékszervek üzemanyagot kapnak. A finomra hangolt módban egy ilyen impulzus, mint fejlámpa fénye egy a barlang mélyén. Bamm! Egyik madár megelégelte a lustizást és átrepült egy másik társa mellé. A két árny ott ült egymás mellett hangtalan. Vettem azt a luxust, hogy fényerő híján is, ráküldtem a távcsövet, közvetítsen, mi történik a távolban. Ő nem rezelt be a feladat hallatán, és ha foghíjasan is, de, ami tőle tellett szórta a szegényes képet. Szín, ugyan már. Forma, az úgy nagyjából átjött. De, hogy előbb még csak egy, most pedig két füles ül ott, azt ezer százalékkal így kéményseprőnyi sötétben is elárulta.

A helyzetben alkudni kellett, hiszen a binocular csak szűken mutatta a terepet, így főként szabad szemmel vártam a fa elindulását. Nem sokáig. Egyszer csak egy addig faágak között mesterlövészként rejtőzködő tollas felfedte valódi helyét és kirepült. Nem sokkal később újabb kar mozdult meg, mely intett az őt elhagyó kampóscsőrű után.

S ekkor talán még oldalba bökte társát a vadász, s hogy szóljon, őt már kínozza az éhség. S mivel a mellette lévő nem reagált, hát egyedül feküdt rá a levegőre és egy tiszteletkör megtétele után a mindent beszippantó sötétségbe tűnt el. A műsor azonban ezután is folyt tovább, újabb faágról derült ki, ő valójában az éjszaka ura volt. Majd egy idillikus pillanatban a látható bagoly is felkerekedett és a kisemlősök nyomába eredt.

Mit tehet ilyenkor a természetbarát? Csak áll és vár. Vár, hátha történik valami. Vár, vár és vár. Nem azért, mert hiányérzete van, hanem mert ez a dolga. Hogy számoljon. Ezúttal hatig. S, hogy adjon nevet a gyereknek, na, tessék, számoltam hat baglyot. Hintsünk port az értelem irányába. Ez csupán az. A valóság azonban sokkal, de sokkal több. 

Nagy Kornél

Szombat reggel volt, mikor biztossá vált, hogy a Hold nyerte meg az éjszakai bújócskát. Melák termete ellenére aznap hiába keresték az égen, nyoma veszett. Csak a hamuszürke ég világított, mire felkelni nem egyszerű dolog. Három természetbarátnak azonban mégis sikerült, hiszen egy évente megismétlődő program várt rájuk, mi a Sas szinkron nevet kapta.

Az egyik bolt előtt huppantunk be a terepjáróba, majd a négy kerék a Dunakiliti erőmű lábtörlőjére szállított minket. A természetvédelem táptalajából sarjadt tudat ebrudalt ki minket a kocsiból, majd talajt fogva szerelvényigazítás következett. Akkor még nehéz volt elhinni, hogy az a téli bakancs, dupla zokniba csomagolt melegítő és gyakorló nadrág, valamint a lilahagymától ellesett, ki tudja hány réteg ruha, mely alatt még túlfűtött hőmérséklet képződött hamarosan elillan, és… erről később.

Szóval, ahogy terepre érkeztünk, a három távcső pásztázni kezdte a földet, vizet, levegőt egyaránt. Mi fog ebből kisülni? Madarászat profi módra. Hiszen triónk közt volt egy igazi távcsöves, kinek tudására méltán támaszkodhattunk. Ő sosem smucigoskodott, tapasztalatával tálcán kínálta annak ki kíváncsi volt rá.

Idő az volt rá, hiszen az öt órás számlálás első szakaszában a kampóscsőrűek valamit nagyon benéztek. Például azt a táblát, hogy bejönni tilos! Mi ilyet ki nem akasztottunk, az biztos! Viszont récékből és hasonlókból azért előkerült pár. Például a kercék, kikkel való randihoz bizony általában fel kell húzni a kesztyűt és a sapkát is. Klasszikus téli vendégei a Szigetköznek. A tőkés récék közül gyerekjáték megkülönböztetni, nemcsak külseje, hanem búvárkodási hajlama miatt is. Persze ebben hasonlít a kontyos récére is, kik szintén ekkortájt szántják fel a vizet, de külsejük tőlük is markánsan eltér. Keress rá, a kerce- és kontyos récére! Ugye! Nem is olyan nehéz különbséget tenni.

Ahogy a hideg és a nagyon hideg között sem. Amint ugyanis szobroztunk a hídon a tél, mint egy róka odasomfordált közénk, s alig pislogtunk hármat, már kevés is volt a ruha. Picit még próbáltuk a helyben mocorgást, meg hasonlót, de ez csak olyan tüneti kezelés volt. S ekkor megszánt minket egy madár, melyért lerúgtuk magunkról reggel a takarót. A réti sas! Váááó!Na, akkor kérem nem fáztunk, de más sem! Felrázta a környéket érkezte. Idő kellett mire újra megnyugodott a táj, s újra találkoztunk a reszketéssel is. 

Bezzeg a sirályokon, melyeket a sárgalábú és hivatásosunk a szteppi néven nevezett, nem látszott a zimankó. Üldögéltek ott, majd hogy lássuk, tudnak repülni is szárnyra kaptak.

Nem is rossz ötlet! Megcsikorgattuk dermedésre ítélt ízületeinket és a fenékküszöb felé vettük az irányt. A szellő, mely a ragadozók megjelenésének ígéretét szállították felénk a magaslatról leereszkedve alább hagyott, a kíváncsiság azonban ezzel egy időben fellobbant. Mi lehet a vízen, gáton innen és gáton túl?

Nagyjából egy hónapja is erre a kérdésre kerestük a választ, igaz akkor tíz szemmel próbáltuk megadni. Sikerült! Semmi. Decemberben ugyanis kiürült itt kérem minden. A vízi madarak még bemutató példánya sem maradt. Itt vallom be Neked, Kedves Olvasó még az év elején. Az elmúlt évek során nem történt minden egyes terepi mozgás dokumentálásra. A séták, kirándulások, természetjárások egy része belesimul a feledés óceánjába és válik egy homogén masszává. Ha már itt tartunk, ez a történet sem törekszik a szakmai statisztikák alapjaivá válni. Ennek nagyon egyszerű oka van. Akit ezek az adatok érdekelnek, tudom nem itt fognak forrást keresni. Feltételezéseim szerint elsősorban azok az olvasók látogatnak a blogra, kik a természetjárás hangulatból szeretnének egy merőkanállal, vagy talán ott pislákol bennük a tűz, amit némi olajjal szeretnék meglocsolni. Emiatt nélkülözik ezek az írások a pontos precíz adatokat és a fajlistát. Aki viszont ennél többre vágyik, szerencsére számtalan helyről megkaphatja. Nem győzöm hangsúlyozni a szakkönyvek elsőbbrendűségét, melyekből valódi tudásra teszünk, tehetünk szert. A neten is számtalan ilyet találunk, például a ragadozó madarakról szóló Heliaca évkönyv, melyet pdf formátumban is le tudunk tölteni.

Hol is tartottunk, hogy elbattyogtunk a fenékküszöbig, hol a távolban élvezhetőségnyi távolságon túl ringatózott pár tollas, de a várva várt flow elmaradt. Maradt hát a hőtermelés, meg a visszacammogás, valamint a beszélgetés például a madarakról.

A híd hozta, amit hoznia kellett, majd azt követően kapcsolták fel a fényeket és elkövetkezett a pillanat. A távoli homályba egy tekercs bársony szőnyeg jelent meg, majd amint kibontakozott, feltűnt egy újabb madár. A faj!

A sas! Egy nano sekundum alatt semmivé vált minden körülöttünk és szinte oda teleportáltuk magunkat a réti mellé. Ahogy méltóságteljesen lassú szárnyakkal vájta ki magának járó részt az égből. Köszönjük szépen! Érted jöttünk. Megérte! Hiszen egy másik sas is részesedni kívánt a rivaldafényből és így már ketten ültek előttünk. Nem bántuk! Mi több! Valódi madarászunk korábban a távolból beazonosított egy sas hangot is, így négyre emeltük a területre érkező sasosok számát. Mellé feliratkozott egerészölyv és egy varjúk által zaklatott karvaly is.

Mit mondhatnánk ezek után, a delet magunk mögött hagyva egy órával? Kocsiba hát, vár a szombati ebéd!

Nagy Kornél

Szombat volt. A tisztasági munkások már kezdték felszámolni az újév során utcán „felejtett” rakéta kilövőállomásokat, és egy-két távolabb hajított pezsgős üveg is emlékeztetett még a pár napja zajló eseményekre.

Tíz kíváncsi láb fogott talajt a környék legnagyobb városának külterületén lévő parkolóban. Ebből négy a belvárosnak, hat az ártéri erdőnek indult. Feléjük vidám kacsák köszöntek, majd egy zöld küllő indította el a találj meg 2025-ben című játékot. Feleségem és természetbarátunk több tollast is az ágak közé képzelt, mit ott van, meg ott van mondatokkal tettek hitelesebbé.

Így indultunk neki a sétának, melyet stílusosan egy gyaloghíddal nyitottunk meg. Ezen átrobogva szürke aszfalt utunk egy téli álomba merült serdülő erdőn vezetett át, hol a madarak némasági fogadalmat tettek. Néha, egy – egy magáról elfeledkező egyed megszólalt, de a többiek síri csöndben hallgattak vagy nem voltak ott? Farsangra hangolódva sem öltöztünk Dericknek, így közönyösen gázoltunk át a múzeumi csendben. Sebaj, a víz majd elhozza a Kánaánt, reméltük.

S trappoltunk is a színpad irányába, hol melyik madarat válasszam című komédiát játsszák. Már gyanús volt, hogy a portán sem ült senki és a töltésre érve csak egy – két zsírégető facsarta ki magából az izzadtságot. Amint a vízpartra értünk, hát volt ott kérem minden, csak madár, na, az nem.  Mit nekünk ilyen bagatell apróságok. Beilleszkedtünk a sütitlenítők táborába és a kalóriaégetéssel is beértük. Ezt látva, megszánt minket egy fekete harkály és vagy ötven méterre kiült egy ágra. Na, tessék, lehet bámulni. A legnagyobb fakopi nagylelkűsége másodpercekig tartott. Elég lesz már a jóból címmel, elindult mások lelkesítésére.

Mi pedig egy utcára, hol foghéjas telkek kínálták a látnivalót. Kezdetben egy nagy fakopi jelentkezett be, majd büszke örökzöldek kecsegtettek az erdei fülesbaglyok esélyével távolról. Közelükbe érve viszont elárulták, hogy vicceltek. He – he. Ez nagyon jó volt.

A további szakaszon viszont mi helyettünk a madarak beszéltek. Egyik bokorból széncinegék, míg a másikból egy kakas. Ja, hogy az másról szól. Mit számííít. Búék!

Így araszoltunk egyik házról a másikra. Idő közben helyi idegenvezetőkkel is összebarátkoztunk, kiktől megtudtuk eredeti célunkat, a Szúnyog sziget, még elérhető, ha arra megyünk, hát gyerünk!

A láb lódult meg a fej is, mert egy az eget a földdel összekötő fa tetejére egy nagyon nagy kismadár repült. Na, ő ki lehet? Tudom, hogy tudod! Az, akinek akkora a csőre, hogy alig bírja el a feje! Mondjuk a feje is akkora, hogy alig bírja el a nyaka. A meggyvágóról csak szépen és illedelmesen, mert ott van olyan kondi, hogy jobb békén hagyni. Csak csodálni kell és tisztelni!

Akár csak az erdőfolt felől kijő, kijő kiáltás jogos tulajdonosát, egerészölyvet. Őt, nem a majrés alapanyagból gyúrták össze. Minden jóravaló kampóscsőrű viszonylag távolról pát int. Ő?! Ő, meg odébb libbent úgy ímmel - ámmal, mondván, ha már itt ez a szokás.

A citromsármány sem az a birkózó típus. Inkább olyan golfozó alkat. De, mivel ezúttal is csapatban járt, vele is jobb a békesség.  Micsoda érzéke volt! Egy termetes kutyákkal töltött udvaron, hol nem mellesleg pacik is akadtak bőséggel, itt találta meg vacsoráját. Megvárta, míg a szőrmések odébb dobognak, s egyből rászállt a lakomára, s falt. Amint visszaérkezett a járőr szolgálat, lehajolt érte a fa és olyan magasságba kapta fel, amire csak pegazus négylábúak járhatnak. Volt ott kérem olyan szimbiózis, összmunka, csak pislákoltunk a kerítés mögül.

Ilyen társaságban repül az idő! Alig pillantottunk fel, már huss, el is szaladt mellettünk. S a távolban megjelent a célszalag. Ha már tényleg ide értünk, hát beléptünk a területre. Cölöpökön álló viskók és oszlopokon díszelgő házikók tucatja köszönti erre a látogatót. Holott nem télen van főszezon, azért érdemes ilyenkor is kilátogatni. Nekünk, mert erre akkor egy madár se járt, az biztos.

A fagyos falevelek hangosan sercegtek a lábaink alatt, miközben az agyunkban a fogaskerekek kerregtek. Most, hogy elfogyott a zsákutca, merre az arra? A jó öreg toronyirányt módszert ismét előhúztuk a kalapból,és vaddisznók módjára csörtettünk át mindenen, mi elénk került. Dzsumbuj közepes, távolság közepes, így simán ki tudtunk vergődni a töltés oldalába, minek lába nyomán elindultunk visszafelé.

A darálás jó társaságban szórakoztatóbb. Persze egyedül is lehet tenni a feladatot, de amikor szó szót követ, csak azt vettük észre, hogy a lámpa fényénél állunk a gyaloghídtól egy kőhajításnyira és a parkolóban két autó várja jöttünket. Gyanútlanul közeledünk feléjük, mígnem az addig fejünk fölött kisebb nagyobb csoportokban elhúzó varjúk egy ezreddé álltak össze és felvonultak az égen.

Na kérem, ilyenkor ment el mindannyiunk kedve, a, a, a! Hazameneteltől! Csak álltunk és néztük. A szervezők azonban nem csak a látványról gondoskodtak. Megkérték a résztvevőket, hogy tessék jó hangosan susogni a szárnyakkal. Teljesítették. Volt ott olyan produkció! Elhúztak a fejünk fölött, majd talán látva a sikerüket megfordultak és tettek még egy kört. Majd szétváltak, utána össze! Minden elismerésem a koreográfusért és a maradéktalan végrehajtásért! Gratulálunk! Mesteri volt!

Miután véget ért a bemutató, csak ezt követően intettünk búcsút egymásnak, és indult tovább természetbarátunk hazafelé, majd a gyerekéért, mi pedig a nővéremhez, hol a minket kakukkfiókához hasonló módon túlnövő utódokat felpakolva robogjunk világibb elfogaltságok irányába, magyarul a boltba.

Nagy Kornél

Boldog Új Évet Kívánok, Kedves Olvasó! Örömmel nyújtom át neked ezt a láncot, melynek kezdete, forrása, eredője még decemberből való, de betűkbe öntése, megvalósulása, beteljesülése a január feladata. Minek is várnánk tovább, rajt!

S a négy kerék ismét mohón kezdte falni magába az elé terített kilométereket, Halászi, Dunaszeg, Győrújfalu, hamar be is szippantotta, mint éhes száj a makaróni tésztát. Egyszer csak ott állt, hol még soha, de idősebb családtagjától már hallott róla.

A karácsonyi nyüzsgés még élénken búgott mindenki fejében, s ki a fotel kényelmében, ki éles terepen keresett enyhülést. Persze sokan még kötelező köreiket futották, így lett hát úgy, hogy ezúttal egyedül vágtam neki a távnak. Útvonal beírva, cél az ártér bejárása.

Sikerült is a fagyos folyó partjára jutni, hol már az útközben megfigyelt egerészölyv emlékét írták felül a szinte mozgólépcsőn érkező tollasok.

Például a fa repedéseit ellenőrző aktív csuszka, ki egy idő által megcsócsált ágon keresgélt egy kis nassolni valót így ebéd után.

A közeli bozótban cinegék kíváncsiskodtak fekete szemeikkel, hogy épp ki járkál az erdei úton.

Unalomra okuk semmi, hiszen rajtam kívül még bejgliktől megcsömörlött kirándulók hada lepett el mindent. Naivan rá is köszöntem az elsőre, ki értetlenül pislákolt, majd ki vette szájából a cigit, kihúzta füléből a fülhallgatót és beazonosíthatatlan arckifejezéssel kérdezte: „Mi van?” Csak köszöntem, érkezett tőlem a válasz, s mentünk tovább. Sokfélék vagyunk, s nem tudhatjuk, ki miként reagál! Volt pár vicces sztori, erről és arról az oldalról is. Nyúlon például védett meg már helybeli az épp rám vicsorgó kutyától, s az egyik ösvény közepén találkoztam olyannal is, ki pont azért jött ki, hogy emberrel ne találkozzon. Ettől szép ez a történet.

Aki viszont egy icipici fejű, apró testű, de hosszú farkú madárral találkozik, hát dobja ki a vasmacskát, mert egy örök barátság kezdetének kapujába érkezett. Az őszapókkal egy olyan koktélt itattak, amiben benne volt, a de helyes vagy-tol, a de bizalmason át, a de jó volt veled találkozásig minden. Bár tudom, elhiszed, de természetbarát körben dobd be a témát. Például, találkoztál már őszapóval - címmel. Figyeld a válaszokat!

Egész délutánt is kitölthet kellemes társaságuk, bár engem az is érdekelt, miként harap egyre nagyobb részt ki a jég a folyóból. A pocsolyákra már ráerőszakolta a kemény kabátot, most pedig a nagyobb vizekkel próbálkozott. A szélétől kezdte… A fürge víz még kibújt a dzsekiből, de ahogy a házak közelébe értem, a holtág nyugalmasabb arcát mutatta és ráhagyta a télre. Jól van, húzd rám, ha akarod. Talán még huncutul vigyorgott is, a nyakam még szabad!

Győrbe beérve, ahol a sétány már kiteljesedett, emberek tucatjai dolgozott a felesleges kilók lemozgatásán. Volt, ki andalogva remélte így is eltűnik róla az ünnepi kalória többlet, mások dinamikusabb módját választották a haladásnak. Terepi ruhában ilyen helyen sétálni, hát kellemetlen érzés. Persze a távcső és fényképezőgép jelezte, nem esküvőre megyek tanúnak, de azért a torkolatig terjedő távot oda, s vissza viszonylag hamar letudtam.

Az erdőbe való visszatérés újra éberségre késztetett. Milyen érdekes, hogy városi terepen teljesen más képességekre van szükség, mint a fák birodalmában. Ha jól emlékszem Nagy Balázs geográfus mesélte, hogy egy andoki kutatómunka után mekkora erőfeszítés volt számára újra előre kiszámolni a felé érkező autók tempóját egy úton való átkelés során. Itt azért ekkora kontraszt nincs, de mégis számottevő ez a két egymás mellett elterülő élőhely közötti különbség.

Például nem mindegy hová lépsz, mekkora zajt csapsz, mert ha ügyes vagy, a nagy fakopik harcába is csöppenhetsz. Ahogy két hím győzködte egymás arról, kinek hol kellene lennie. Érdekes küzdelem volt! A csend olyan kapukat is kinyit, amin a süvöltők lágy hangjai is akadálytalanul beáramolhatnak.

Ha pedig fennakad a fülön, hát megkeressük, kitől érkezik. S lám egy újabb faj iratkozik fel a napi listára. Persze van, akinek nem kell számháborút játszani. Ő nyíltan kiáll a rét fölé és szigorú szemeivel pásztázza a terepet.

A vörös vércse is közéjük tartozott. Rá még a négylábú hóembert mintázó jámborul ideszimatoló kutya sem volt hatással. Pedig üdén szétálló, hosszú szőrű házi kedvenc mellett elmenni csak úgy nem lehet.

A Nap, csupán ő smucigoskodik éltető fényével. Minek világítsak oda, hol a tél az úr, gondolta, s már tűnt is el a folyó ágat kísérő csontvázak közé.

Lassan be kellett látni mára ennyi volt, mígnem csak, hogy ne legyen igazam egy vagány kisvöcsök hívott egy rövid bújócskára. Találj meg! Talán itt, esetleg ott? Jól van, na, győztél! Mehetünk haza.

Rövidíteni, toronyirányt menni egyedül az igazi. Ilyenkor érkezik az indok, miért nem az utcai kabát került le a fogasról. A tövises ágak mintha életre kelnének és nyúlnak utánam. Nem engednek, csak meresztik éles körmeiket a szövetbe. Valószínűleg örülnek, hogy végre valaki feléjük is járt és nem akarják elereszteni. Erő kell hozzá, mire az ujjak közül sikerül kitépni testem, s rövid idő után már a töltés kényelmes útján kezdődik egy újabb hajsza. A tél ugyanis rám küldte fagyfarkasait, kik vonyítva loholtak a nyomomban. Ha egy kicsit is lassítottam, egyből belém haraptak, s didergés futott át a testen. Mit ide szkafander öltözet, meg kesztyű. Ezeket más fából faragták. Értek, ahol értek. Tempó volt az egyetlen ellenszer ellenünk.

A kocsi már leharcolt állapotban mosolygott rám. Na, mi van, jó volt ez a kis koplalás? Gyere, ülj be, megyünk haza.

Nagy Kornél