Ki tudja, már hányszor találtam már a klasszikus pincesorra. S milyen érzés a lámpafénynél áthaladni ezen a szakaszon? ÁÁÁÁ! Ilyen, sőt még ilyenebb!
Hiszen úgy mentem előre, hogy az sem számított, hogy előre kell-e menni egyáltalán? Csak ott lenni és kész. Egyedül a hideg taszigált méterről méterre. No, meg a mögöttem ritkán felrázó két fényszóró. Ők tudták, merre az arra, én meg csak úgy, amerre van út.
Az onnan már csak pár sóhajtásnyira ágaskodó kilátó, tudta aznap nem találkozunk. Nem is ez volt a koponyába elrejtve. Hanem ezúttal idegen utcák sötétbe való felfedezése. Hmm. Együnk nagykanállal! S már a léptek valamerre a sötétségbe vezettek. Szerencsémre arra járt egy kutya és nagyobb szerencsémre a gazdája, kitől megtudtam, arra is megközelíthető a parkoló. Ennyi infó állt rendelkezésre, valamint két szem és a szív! Akkor gyerünk.
Körülbelül megvolt az irány. A lábak megkapták az ukászt! Eljött az idő! Menni kell! S az ismeretlen utcák függönyei lassan széthúzódtak. Üzemi hőmérséklet elérve, gyerünk. Merre? Fogalmam sincs. Mondjuk, amerre van világítás, hát legyen. Ahogy a szuszogó test egyre csak emelkedett, a házak kezdtek lassan letérdelni, leguggolni, lehasalni. Végül pedig foghíjassá válni, hol elértem oda, hová világosba soha. A helyre, honnan Győr szinte összes lámpája egyszerre világított bele a sötétbe és kiáltotta, figyelj, itt vagyok! Na, ott semmisül meg az elme, mi ez, ha nem a mámor színtiszta megélése. Jöhet még egy lapáttal? Tessék! A másik irányban már közelebbről Nyúl lámpái múlták felül a városit.
Ők ugyanis az orrom előtt a völgytől a dombokig mutattak olyan csodát, hogy karácsonyi emlékek ide, oda. Ott ez mindent torony magasan felülírt.
Na, de, mikor, mond meg, mikor lehetett volna jobb időben belepiszkítania valakinek. S ki volt? Igen, az az anyaszomorító idő. Akkor mordult rám először. Ez mind szép és jó, hogy ez mind szép és jó, de! Nézz rám, véged!
Akkor kezdjük. Előre, egy jó adaggal. Csikorogtak az ízületek, elfelejtették az előző órák megpróbáltatásait és tempóra váltottak. A házak is feltápászkodtak, majd nekik is lábuk nőtt és elkezdtek futni mellettem. Hű, ez nagyon megy! Gyerüüünk! Olyan iramot diktáltunk, hogy lehagytam még a közvilágítást is és a kerítések is zsupsz, eltünedeztek. Akkor most mi van? Forog a fej, mint egy lokátor, nem érti az egészet, csak azt, hogy ennek az útnak vége. A nagy templom parkolója valahol a messziségbe, csak egy valaki röhögött jó hangosan. Az a fránya idő! Már megint nyertél, te nyavalyás! Oké, állj. Újratervezés.
Irány vissza a legközelebbi elágazáshoz, ja, hogy itt nincsenek lámpák. Ez nem az az idő, amikor ezzel foglalkozni lehet, durr, bele a sötétségbe. Lesz, ami lesz! Zsákutca, vakvágány.
Egy a lényeg, menni, amerre a szem lát, csak menni. Kocsi, melytől lehetne kérdezni, sehol. Elnyelte a sötétség. Csak tempó van, cipzár ki. S a kilométereknek végük. Persze Nyúl volt olyan kegyes hozzám, hogy sokáig nem hagyott kétségek közt szaladgálni. Első körben fényekkel ajándékozott meg, másodszor ismerős utcákat gördített elém. Majd, mikor már iránytűként beálltam, lebeszélte az idővel, egy kicsit fékezze magát, hogy még időben a kocsihoz érjek.
Nyúl kérem erre is képes. Menet közben szóltam haza, nekifutásból fogok kistartolni a parkolóból és ott leszek akkor, ahová terveztem. S lám, kicsi kocsi már várta az akciót, a rajtot. Rövid üdvözlés, örülés egymásnak, majd felpörgött a motor, és mint egy üstökös, úgy húztunk el az estében egészen Győrig, egy parkolóig. Innen hopsz, rövid pihi, újra neki, jómagam meg a vidéki buszpályaudvarra.
Azt az arcot kár lett volna kihagyni, amit az a fiatalember vágott, ki leszállt a buszról. Te meg mit keresel itt mondat után visszasétáltunk a még meleg kocsiig, ki ezúttal szinte csukott szemmel és nyugodtabb stílusban elindult hazafelé.
Nagy Kornél


