Mondj még egy olyan madármegfigyelő helyet, hol ruhatárral várnak, kedvenceidet szél- és esővédett helyről nézheted és egy karnyújtásnyira még betűk millióiból bővítheted tudásod!

De inkább kezdjük az elején. Október első szombatjának reggelén bevásárló szatyrok fülei várták, hogy elragadjam őket és elinduljunk egy olyan útra, melyen ki tudja hányszor jártunk már végig, de ezúttal ki tudja, merre tart. Az Európai Madármegfigyelő Napra már nem is számoljuk hányszor indultunk. A Gábor, Gyula, Melinda, Márti, Szilvi, Mariann, Balázs és még ezer nevekkel, az örökre belénk vésődött emlékekkel, ezúttal a Mosonmagyaróvári Huszár Gál Könyvár tárta kapuit szélesre a természetbarátok előtt. Már kilenc óra előtt bebocsátást kaptak a táskákban ide utazó odúk, távcsövek és persze a csalimadarak. Nyitásra a puzzle utolsó darabja is a helyére került, kezdődhetett a játék.

Már az első percekben kíváncsi családok érkeztek, élükön madarakra kihegyezett ifjoncokkal, kik vidáman olvadtak össze a távcsövekkel, melyekkel az ablakon túli élővilágot kezdték pásztázni. Meglepően fajgazdagsággal rajtoltunk. Repültek be sorra az újabb és újabb egyedek. A fűben két örvös galamb, a levegőben egy csóka. Az éles szemű résztvevők minden mozgást felfedeztek és ott is egy madár, meg ott is kiáltások közepette kapkodtuk a fejünket, amerre csak bírtuk. Szépen jöttek a házi verebek és a széncinegék is. Az állványos távcső is szót kért, mert egy dolmányos varjút talált és ezt mutatta meg.

A résztvevők figyelme lankadatlan volt, olyannyira, hogy idővel nemcsak az ablakon túli világ, hanem a közelebbi meglepik is felkeltették érdeklődésüket. Kezdetben a récékkel ismerkedtek, de a parti madarakra is sor került. Mi több, a megválaszolásra váró kérdéssor is megmutatta magát, minek megoldásában a fiatalság örömét lelte. Lelkesedésük és közben mutatott jártasságuk ámulatba ejtő volt. Ugyan, mondja már meg valaki, honnan tudja egy tíz év körüli gyermek, hogy létezik tüzes- és sárgafejű királyka is? Na, erre a kérdésre nem, de a többire megkaptuk a választ. Lenyűgöző, hogy ennyire fiatalon mennyi mindenre tudták a választ.

Idővel az elfoglaltság egyéb utakra hívta őket, melyet követően újabb családok szálltak a távcsövek mögé és kukkoltak ezúttal legálisan. A reggeli inváziónak nyomai már csak foltokban látszódtak, nehezebben sikerült becserkészni egy – egy csőröst. Témát azonban annál inkább fogtunk, hiszen egy asztalon heverő bíbicről vagy a kéz a kézben járó odúról mesélni hajnalig lehet. Öröm volt látni, felkapcsolódtak bennük a madárvédelem lámpái.

A rendezvényünk utolsó harmadában pedig már olyan ismerősök is érkeztek, kiknél egész tér állt nyitva. Tiszteletét tette egy olyan fiatalember is, ki jó pár évvel korábbi helyszínünkön a gyerekeknek mutogatta a nyílvessző ellövésének művészetét. Majd érkezett apuka a kislányaival, kik olyan szép vörösbegyet rajzoltak, hogy arra a következő vendégink is csodájára jártak – és még itthon is. A házaspár, akivel pedig a madarak körmétől a feje búbjáig és azon túl is szinte minden témát érintettünk…

Ebben a kavalkádban viszont volt valaki, aki nélkül nem ilyen lett volna ez a délelőtt. Anikó már a családos résznél is segítette a kicsiket, később azonban mikor felnőttekkel kerültünk össze kettéosztva igyekeztünk segítségükre lenni. (A délutáni ásványrárói séta során pedig együtt kerestük a Szigetköz madarait).

Mit mondhatnék ezek után?! Hálás vagyok Nektek, hogy olajat hoztatok a tűzre, s általatok lobbant egyre magasabbra és magasabbra!

De! Álljunk meg itt egy szárnycsapásra. A rendezvény előtt két hónappal a könyvtárban járva, szolidan vetettem fel a tervezett programunk lehetőségét, amire Alexandra gondolkodás nélkül mi több, azonnali konkrétumok meghatározását követően teljes mértékben támogatott. A helyszínt és a tárgyi feltételeket maximálisan lehetőségünkre bocsátotta. S mi kellhet még egy tökéletes Madármegfigyelő Naphoz, az a mérhetetlen segítő szándék és együttműködés, melyet a könyvtár összes kollegájától kaptunk. Az érkezéskor - amilyen fogadtatásban volt részünk, ahogy menet közben is illedelmesen fotóztak, - és amilyen barátsággal búcsúztattak! Minden tisztelem az övék!

Talán írni sem kell, hogy ilyek körülmények között fel sem tűnt, hogy messze túllőttünk a tervezett időkereten. Köszönöm szépen, hogy október 5 –én Veletek lehettem a legnagyszerűbb játékban, a madármegfigyelésben! Jövőre folytatjuk!

Nagy Kornél

Nyár volt, a forróság vízbe parancsolt mindenkit, embert és állatot. A fák irigyen nézték a nádast, és ha rajtuk múlott volna a levegő is óriás buborékként merült volna alá.

A szív csupán az, ki a józan észre nyelvet öltve, kifigurázva, fityiszt mutatva vette át a test fölött az uralmat, s minden józanságot mély kútba dobva egyszerűen kihajtotta a testet a prérire és dobja oda a forróságnak. Tessék, menj!

Mással nem tudom megmagyarázni azt az állapotot, hogy miként kerültünk augusztus derekán Szentantalfa falucskájának leges legutolsó utcácskájába. Itt pihent meg a kicsi kocsi, míg Réka, Anya és jómagam kérdőn néztünk a tájra. Na, most, merre?

A térkép az elmúlt hetek készülődései során bevésődött az agytekervényekbe, így némi hezitálás után nekivágtunk az útnak. Míg máskor egészséges öntudattal, ezúttal már a startvonalban kétségeink voltak. Talán a szaharai maratonra edzünk? Más értelmes válasszal nem rukkolhattunk volna elő.

Félre tettük a földhözragadt ésszerűséget és kérdés nélkül, de libasorban meneteltünk a forgalmas műút szegélyén. Amint lehetett, egyből letértünk, s a Balázs – hegyre összpontosítva folytattuk az utat. Azt hittük, majd bemelegedünk és minden rendben lesz.

Hát nem, csak kimelegedtünk és egyre jobban borult el minden. Ötpercenként ittunk, miközben testünk szitaként megszűrve a vizet mindenhol kiadta magából. Törtünk felfelé, s az hittük könnyebb lesz. Nem! Mintha a Napra kúsztunk volna fel. A forró aszfalt lávaként kanyargott előttünk. Autósok felhúzott ablakkal együtt érzően bámultak. S egy, azaz egy ártatlan lény sem jött szembe némi közösséget vállalva az ámokfutásba. A Nap közben dacból elkergette az árnyékokat, csak nehogy túlélje az a szerencsétlen csapat. A hegy meg olyan kaptatót taszított elénk, hogy még az Alpok is csodájára járt volna.

Bár, ezt valószínűleg csak így éreztük a pokoli körülmények hatására. Mindenesetre az oxigén is faképnél hagyta ezt a területet, hiszen zilálva próbáltuk még magunkba szippantani a későn ébredő molekulákat.

Miként történt, miként nem, egyszer csak a bukkanó tetején találtuk magunkat, majd irányba álltunk és nekiindultunk a tervezett séta második szakaszának. Erre ugyanis borászatot ígért az internet. Hiszem, ha látom, hát utána jártunk. Mentünk, mentünk mendegéltünk, mígnem egy impozáns épület portáján toporogtunk, nyúzottan, leharcoltan. Némi dilemma után bátorságot vettünk és bemerészkedtünk.

Úgy néz ki, a külsőnkkel csak nekünk voltak kifogásaink. Egy fiatal hölgy érkezett elénk és készségesen érdeklődött, tud-e a segítségünkre lenni?! Meg is lepődtünk, s ha már így alakult, hát megkérdeztük akad-e valaki a környéken, ki folyó bort árul? Ő ekkor sem vált kámforrá! Mi több, töretlen udvariassággal és kedvességgel kísért párjához, kivel már a pince életet mentő hűsében barátkoztunk tovább. Holott, akkor jártunk ott először, s nem győzőm hangsúlyozni igaz, tiszta, leamortizált göncben, szinte régi ismerősként fogadott. Fesztelen beszélgetésünk közben derült ki, hogy melyik földről érkeztünk hozzá. Na, innen aztán majdnem, mint ovis kori pajtások úgy beszélgettünk. Egyet már akkor és azóta sem értek. Hogy fér bele ennyi kedvesség egy emberbe? Minden tiszteletem az ilyen egyéniségekért. Egy biztos, már értük megérte felmászni! S, persze azt is megemlítjük, hogy a végén hat liter alkotással hátizsákunkban indultunk tovább, mely Irsai Olivérből, Pinot Blanból és Szürkebarátból állt. S hogy milyen volt? Erre pont egy tegnapi sztori válaszolt, mikor fent voltunk a szüleimnél. Apu megkérdezte, mikor rendelünk már tőlük, mert ő is kérne.

A célkeresztben megjelent a következő állomás, ami felé borászunk útmutatása alapján elindultunk. Ja, kérem, hogy még mindig meleg van! S a pántot is valami jobban húzza, fel sem tűnt. Csak vígan, és könnyed léptekkel haladtunk előre, bár nem szívesen. Ki akar egy szőlőkkel felszabdalt, présházakkal díszített, esztétikusan és ízlésesen létrehozott bor centrumból kikerülni? Hmm! Persze azért vittek a lábak, de a fényképezőgép miatt többször blokkoltak és várták, hogy a SD kártya teljen.

Három kőhajításnyit kell csak annak megtennie, kit nyugtalan szíve a templomrom lábaihoz vonz. S, hogy miért pont itt telepedtek le a múlt kor szerzetesei? Könnyen megkapjuk a választ.

A málló falak, ha nem is közvetlenül és hangokba gyúrva, de azért árasztották magukból a hely jellegét. Ez a rész nem is a szavakról szól. Ott kell lenni és kész!

Az órát azonban itt sem lehet semmibe venni. Odaböffentett, menni kéne. Jól van, na. Ha fintorogva is, de elindultunk visszafelé. Merre? Az ezen a bámulatos tájon szinte mindegy. Sőt az is, hogy megyünk – e vagy nem. Csak legyünk ott és kész. Aki helyben jár, na, az sem fog csalódni! Persze azért kinéztünk egy utat.

Ereszkedtünk le egy olyan helyről, ahová vagy húsz éve járunk. Melynek ezer csodáját megismertük, de eddig Szentantalfa bújócskázott a legjobban.

Így haladtunk egyre lejjebb és lejjebb, mígnem egy olyan utcába értünk, hol már a Yaris bólintott békésen. Na, mi van túléltétek?!

Nagy Kornél

Tizennégyet kell már csak aludnod ahhoz

(a délutáni szunyókálás nem ér!),

hogy egy olyan élményben legyen részed, 

mint még soha, senkinek! 

Az Európai Madármegfigyelő Nap alkalmából

emberek tízezeri zarándokolnak ki éles terepre, 

hogy megcsodálják az őszi madárvonulást. 

Rád, viszont ennél különlegesebb élmény vár!

2024. október 5-én, 9-11 óra között 

 Mosonmagyaróváron, a Huszár Gál Városi Könyvtár

első emeli ablakából 

szegezzük tekintetünket és távcsöveinket

minden tollal rendelkező lény irányába! 

Házi tyúk, emu, kengyelfutó gyalogkakukk!

Igen, vélhetően ezeket nem fogjuk látni, 

de csókára, tengelicre, balkáni gerlére több esélyünk van.

Aki pedig aznap lát egy új fajt,

hát készítse a bőröndjét :), 

mert akkor ajándékot kap!!! 

Ha épp azon a környéken a madár se jár 

(ez ugye kizárt, mert előre szólunk nekik),

akkor csali madarakkal, madárvédelmi eszközökkel és ki mit tud-dal 

szórakozunk.

A program elkészült! Minden összeállt! 

Már csak egy valaki hiányzik,

TE!

Ha a jókedvedet útközben elhagyod, 

akkor se fordulj vissza érte.

Nálunk is lesz bőven és szívesen adunk belőle! 

További infó: 20/5150547

Találkozzunk,

2024. október 18-án 16 órakor 

Mosonmagyaróváron a UFM Arénánál!

Két órás séta során megkeressük őt,

meg őt,

és persze őt is!

A várunk Téged a mosonmagyaróvári Egészségfejlesztési Iroda, 

és madárbarát blogunk közös rendezvényén. 

Aki tud távcsövet hozzon!

További infó: 20/5150547

A természet nem Mikulás, de legalább akkor szíve van. Ő örül, ha adhat, szívesen ossza meg értékeit Veled és velem. A világ összes kincsét átnyújtja, sőt ha fogytán van, hát kreál még vagy százat. Így volt ez a múltban, így van a jelenben, s jó eséllyel így lesz a jövőben is. Csak egy baj van vele, hogy nem hülye. De, kezdjük inkább az elejéről.

Valahol a szigetközi falvak hangulatos utcácskáin csatangolva, erős szélben vízszintesen száguldó esőcseppek közt egy madárra lettem figyelmes. Felnéztem a fejem fölé, és lám! Villás farkú fecske üldögélt. Kivirult arccal feléje  fordulva kérdeztem!

- Szia! Mennyire örülök Neked! A társaid, merre vannak?

Ő nem akarta meghallani kérdésemet.

- Elnézést, kedves fecske, de most készül egy beszámoló a madárvonulásról és emiatt tényleg kíváncsi lennék, merre járnak a társaid?

- Legyél este fél nyolckor a lipóti madárvártán. Ott megkapod a választ.

Telt, múlt az idő, de nem úgy, ahogy szokott. Normális esetben egy óra csak hatvan percből áll, de ezek az átkozottak úgy összenyomorogtak egymás mellé, hogy legalább százan tolongtak egy órán belüli keretben. Sehogy sem akarták elengedni a délutánt. Mint a zsúfolt buszra, még egy és még egy perc felkapaszkodott, nem akart az óra a kívánt időre kanyarodni.

Valahogy mégis sikerült rábeszélni az időt, érkezzen már el a fél nyolc. Teljes ráhangolódással vártam a megígért sztorit, mire a füsti odaröppent az állványos távcső tetejére és rázendített.

- Réges-régen élt egy maroknyi ember a Földön, ki szorgalmasan járta a vidéket és gyűjtögette az ennivalót. Ekkor még sűrű erdő borította a tájat, mi is elkerültük a Kárpát-medencét. Idő kellett hozzá, hogy rájöjjön, ha maga ülteti el a hamit és az állatok körülötte futkosnak, könnyebb élete lehet. Egész jól bejött neki. Az állattartással azonban millió rovart csalt a közvetlen közelébe. Majd megőrült szegény, csapdosta magát egyszerre öt kézzel.

Látta ezt a természet, ki megszánta ezt az esetlen embert, s odaküldött minket, mert mi ügyesebben csináltuk. Ezzel az apró csőrrel úgy összegyűjtöttük neki a kártevőket, hogy nem bírta megköszönni.

( A képen molnár fecskék láthatók)

Idővel azonban kitalálta a celofános húst, amit már nem ő termelt. Eltűntek a rovarok és egyre kevésbé tudtunk jóllakni. Ez sem tett jót az állománynak, de ő emellé egyre finnyásabb lett. Zavarta, hogy nem csak eszünk, hanem ürítünk is. Elkezdte leverni a fészkeinket és nem kívánatossá nyilvánított. A csivitelésünktől is elidegenült. Látta ezt a természet, bedühödött és elhajtott minket a hálátlan embertől. Látod, ezért nem ugráltam elsőre, mikor hozzám szóltál.

-A jó édes anyját ezeknek! Pedig ezer okot tudunk mondani, ami miatt még ma is fontosak vagytok!

- Nézd! A mi itt tartózkodásunk alatt egy kilogramm olyan rovart eszünk, meg ami ellen ő mindenféle vegyszerrel harcol. Ja, mellesleg ingyen. Sőt, ha ezt velünk oldja meg, ráírhatja, hogy bio!

- Nekem az is tetszik, amit a csőrötökkel műveltek!

- Köszi! Figyeld meg, hogy bámulja az ember a tévében telefonján a különlegesen ügyes mutatványokat. Gombamód jönnek létre a róluk szóló filmek. Na, mi is pont ilyenek vagyunk, csak a szemük előtt. Igazi specialisták! Ez ugye egy áldás, mert ha van kaja, hát mienk az utolsó falat is. Ha viszont lecsökken a hőmérséklet és egész nap esik vonulás előtt, közben úgy, mint most, és elbújnak a bogarak, hát nagy a baj. Akkor nem tudunk feltankolni.

- S most, hogy álltok, mekkora kondival?

- Hmm, hét közepéig nagyjából rendben voltunk! Tudod, azért kell a tartalék nekünk is, de messze nem akkora, mint egy foltos nádiposzátának. Ők akár duplájára is híznak. S akkor kezdődik náluk a móka. Felhúzzák a magassági kormányt és egy tankkal letolnak akár háromezer kilométert is.

Mondjunk, mi sem panaszkodhatunk, csak a stratégiánk pár árnyalattal másabb. Mivel, ahogy említettem specialisták vagyunk, még úton is elkapunk finom falatokat. Menet közben is csepegtetünk a tankba, így persze nekünk is kell, de nem akkora tartály.

- Mi jár ilyenkor a fejedben, indulás előtt? Hogyan készülsz fel az útra?

- Először is, hogy ezt a rohadt esőt szomjazták a földek, de nekünk pont a lehető legrosszabbkor jött. Ha túléljük, indulás! Ezen túl is izgulunk, mert az úton a pihenő, éjszakázó és táplálkozó helyek nem tudjuk, jó állapotukban maradtak-e? Ha a gyorstöltőinkkel minden rendben, jöhet a Szahara. Na, az egy más világ. Igaz elsősorban nappal vonulunk, de ott nem. Azon, amint lehet, át kell jutni. Vannak helyek, ahol már ezerötszáz kilométeresre hízott! S amikor ezt is hoztuk, hát jöhet a jól megérdemelt pihi. Látszólag. Az éghajlatváltozás is bepofátlankodott, és kiszürcsöli a vizet, ahonnan csak tudja. S, ahogy a vonulás előtti hideg esős idő, úgy a szárazság is egyenlő éhség. Éhség egyenlő legyengülés. Na, így gyere vissza!

- Ennyi mozaikból áll össze az életetek! Köszönöm szépen, kedves Fecske, hogy picit engedtél bepillantást nyerni az életedbe.

Bár nehéz elképzelni, hogy aki figyelte szavaid, nem lelkesedne érted. De, ha mégis így volt, úgy remélem, ez most megváltozott.

Nagy Kornél

- Budapest hívja Johannesburgot! Budapest hívja Johannesburgot! Johannesburg jelentkezz!

- Itt Johannesburg!

- Az első csoport fehér gólya már az égen! Elindult felétek!

- Várjuk!

Mert megkezdődött. Egy száztíz centiméter magas, háromezer gramm súlyú madár felrugaszkodott a talajról, kitárta szárnyait és a másfél méternél is nagyobb felület a levegőbe emelte.

A talajon a fű újra felegyenesedett, a hangyák fellélegeztek egy ideig, ő sem fog agyon nyomni minket. A rét nagyobb rovarjai, kétéltűi és a szomszédos mellékág apró uszonyosai szívéről is lekerült egy kő, miszerint már csak kilencvenkilenc veszély fenyegeti őket. Boldogan integettek utána, s nézték, ahogy az óriási testet beszippantja az ég. Ahogy azonban az első példány elindult, mágnesként vonzotta magával a körülötte állókat. Kettő, négy, hat, tíz, húsz, ötven piros láb emelkedett fel vele, s töltötték meg az eget.

A madarak dél fele vették az irányt és elindultak egy olyan hosszú útra, melyet itt még Armstrong fel sem tudott volna fogni. Persze ennyi kilométert le tud győzni az ember is, de aki gyalogolt már húsz, harminc kilométert terepen, az tudja, az a táv hosszabb, mint kocsival két háromszáz. Ők pedig majdnem pont ezt teszik.

Felemelkednek, majd repülnek, repülnek és repülnek!

Mi zajlik most a gólyák koponyáján belül? Milyen gondolatok cikázhatnak a fejükben? Például az, ami a siklóernyősöknek. Ha már itt van ez a nagy felület, fogjuk be vele a szelet. Mondjuk, várjuk meg, amíg kisüt a nap, ami felmelegíti a levegőt, s szálljunk be ebbe a liftbe. Úgy két háromezer méter magasságból már elég szépen látszik minden. Innen siklás tovább, majd termikelés fel és újra le. Az se baj, ha tudják, merre van a cél. Csoportban persze azért nem kell mindenkinek tájfutó képesség, elég, ha pár idősebb ismeri az utat. Például a Boszporusz felé, mert ugye Földközi- tengert átszelni csak pár extrém egyed vállalkozik. Itt ugyanis közel kétszáz kilométert a nyílt víz felett kell megtenni.

Elég egy ilyen úton tudni, hogy mivel és merre? Persze, ha pár órás kis túráról beszélünk. A kontinenseket átszelő expedíciókhoz más is kell. Például frissítő állomások. Ezek pedig nincsenek kitáblázva. Az ő fejűkből pattan ki az emlék, hogy itt és ott bizony jól lehet lakni. S ha ezeket is sikerült megtalálnod, hát fogadd barátul a kitartást, mert ugye azon a pár ezer kilométeres úton abból is szükséged lesz bőven!

Jut eszembe? Ha választhatnál, lennél – e fehér gólya, Kedves Olvasó?

Érkeznél el a tavasz szelein a tavaly itt hagyott fészkedre? Éreznéd – e a szeretetet, amikor mosolygós emberek alattad boldogan mutogatnának rád és örülnének neked? Kelepelnél – e bele a vakvilágba? Fiókáidnak a nyári hőségben vinnél – e hűs vízzel átitatott mohát? Beállnál fedett buszmegállóba szakadó esőbe?  Ízlelgetnéd - e a gondolatot, hogy hamarosan útra kelsz? Látnád – e társadat lezuhanni egy villanyoszlop alá? Borzonganál – e vonulás közben egy pihenő helyen, a megmérgezett táplálékot elfogyasztó társadat elmúlásának pillanatában? Félnél – e, mikor a telelőhelyeden puskával lőnének feléd?

Kiből, hogy nem lesz gólya vagy, hogy igen?

Arra ez az iromány válaszolni nem fog és nem tud. Viszont arra talán alkalmas, ha még elcsípsz egy vonuló csapatot, lásd, mi is van a koromfekete és hófehér fedőtollak mögött. Mennyi öröm és bánat. Mennyi küzdelem és megnyugvás.  Micsoda lények, melyek itt élnek közöttünk!

Nagy Kornél

A nyár már visszaszámolta napjait, mikor a balatonfüredi Tagore sétányon felállított odúkból még mindig harsányan hirdették, hogy az ő pincészetük árulja a legfinomabb borokat a környéken. Ennek a hírnek a hallatára ezrek rajzottak ki a területre és hümmögtek, bólogattak az alkotások megkóstolgatása során.

Egy lény volt csak szomorú a vidéken. A Balaton fölé keveredett széncinege, ki irigykedve nézte a pohárral sétáló tömeget, miközben az ő torka egyre türelmetlenebbül követelte a vizet.  Látták ezt a felsőörsi villás farkú egyesület oszlopos tagjai, kik mellécikáztak és boldogan köszöntötték.

- Szia, másod unokatesó! Szomjas vagy! Miért nem iszol így?

Majd a repülés nagymesterei elhúztak a feje fölött, elé kerültek és zuhanó repüléssel a víz feje búbjához értek, mibe belecsíptek. Így mutatva példát a szomjas madárnak.

- Nem álltam én az első között, mikor az ügyességet és a manőverezést osztották – szólt a cinege.

A füsti fecskék látták, hogy másik ligában játszanak, s mivel nem akarták szegényt cukkolni, tovább suhantak, vissza Balatonalmádi irányába, mert az ottani nádasban már várták a társaik az éjszakázó helyeken.

Cinke lapátolt tovább az ég kékjében szorgosan, miközben a folyadék hiánya még intenzívebben kezdte sanyargatni törékeny testét. Elszántan repült a part felé, mígnem a tihanyi apátságnál őrködő nagy kócsag méltóságteljes szárnycsapásokkal közeledett felé, majd ért mellé.

- Mi a gond?

- Iszonyatosan szomjas vagyok!

- Gyere egy ugrás innen a külső – tó! Imádok ott lenni, belegázolunk és akár bele is fulladhatsz, annyit ihatsz!

- Meddig ér a víz?

- Nekem majd a hasamig, igaz a partja sem túl sekélyes.

- Hmm. Könnyű neked, ekkora lábakkal!  Persze a nádról megpróbálnék inni, de ahhoz már majdnem gyenge vagyok, hogy odáig kitartsak. De azért köszi!

A cinege, nem adta fel, minden erejét összeszedve elszántan küzdötte magát méterről méterre előrébb a tó partjához, majd a köveken landolt.  Reménykedő tekintettel fürkészte a szakaszt, mire a siófoki ultrarepülő verebek landoltak mellette.

- Hello! Mit keresel erre, amerre az vércsét is csak pohárból ismerik?!

- Vizet, vizet!

- Itt van, nem elég ez neked? Hi, hi! Amúgy mi is! Épp edzést tartunk és gondoltuk, itt frissítünk, de ez most úgy néz ki, nem az a hely. Ha bírod, gyere át hozzánk, az óriáskerék melletti sziklák között van egy kis itató, frissítő pancsizó hely. Tegnap egyik madárbarát is ott bámult minket. Valami szigetközi féle. Szóval, ott tuti tudsz inni!

- Fúú, gyerekek, az csúnya messze van, addig háromszor pottyannék a vízbe. Nekivágok a városnak! Majd meglátjuk.

- Rendben, te tudod! Jó utat, vigyázz magadra!

A cinke már szinte kóválygott. Holott a madarak arcán az érzelmek nem látszódnak, az ő kisugárzása már annyira szörnyű volt, hogy ezt már a Nap sem bírta, és inkább átfordult a Föld másik oldalára.

A szürkületben már lassan megbízhatatlanná váltak a madár érzékszervei. Egyszer csak valami csillogót látott az egyik kert füves gyepén. Nem akarta elsőnek elhinni. Közelebb repült, majd lám, egy virágalátét volt kihelyezve, amire vágyott. A tálka szinte ordított! Ide, ide! S már neki is iramodott, míg valaki a sötétből ráfüttyentett.

-  Még ne! Előbb járt erre egy karvaly! Szerencsére nem kapott ki a sorból senkit, de még a környéken lehet. Várj!

- Hálás köszönet kedves idegen!

- Mi a füredi szabadon csobbanj csoport aktivistái, mindig figyelünk egymásra, így megnehezítjük ennek a kampóscsőrűnek a dolgát. Ha már nem vitt el a szomjúság, ő se tegyen!

Pár percig még lapítottak a levelek takarásában és várták a pillanatot. Elsőként nem is ők, hanem a Hold dugta ki fejét a sötétből és adott idillikus hangulatot. Ezt követően merészkedtek elő a madarak és röppentek a műanyag szélére, majd lehajolva csak ittak, ittak és ittak.

A sétányon sem volt ez másként. Diszkrét ingben, vasalt nadrágban vagy üde pólóban és sportos rövidnadrágban közlekedők kezében mind ott volt a pohár, melyből enyhítették a kíváncsiságukat, hogy milyen íze lehet egy olasz- vagy rajnai rizlingnek.  Szürkebarátnak vagy Zenitnek.

Erre a választ akár a Balaton partján, akár idehaza is megtalálhatjuk. Ahogy arra a kérdésre is, miként néz ki egy szomjas széncinege, zöldike, tengelic. Hiszen, aki előtúrja a félredobott virágalátétet vagy a következő bevásárláskor a kert díszeként vásárol egy kacsalábon forgó madáritatót! Az találkozhat velük!

Hiszen ha valamire, ahogy nekünk is, hát a madaraknak is vízre van szükségük!

Nagy Kornél

Voltunk már Lipóton, Kimlén, Kisbodakon, Hegyeshalomban, 

ezúttal egy olyan helyszínre érkezünk,

ami több mint rendkívüli!

Mosonmagyaróváron, a Huszár Gál Városi Könyvtár

első emeleti ablakából 

figyelhetjük közösen az Őszi madárvonulást!

Találkozzunk, 2024. október 5-én 9 és 11 óra között! 

Mivel várunk? 

- Kézi- és állványos távcsövekkel tartott madármegfigyeléssel

(minden az nap új fajt mutató madármegfigyelő garantált ajándékot kap!)

- Madárvédelmi eszközök ismertetésével

(madárodú, itató)

- Valósághű csali madarakkal 

(bemutatkozik Rómeó, Júlia és baráti köre) 

- Ki mit tuddal?

(a legügyesebbek a könyvárhoz illeszkedő meglepetéssel térhetnek haza)

Ő érte el kell menned Lipótra,

de rajta kívül még számtalan madár vár!

Nem hiszed? Járj utána!

További infó: 20/515-0547 (Nagy Kornél) 

Idén voltak az olimpiai játékok és még ki tudja, hány sportesemény. Milliók nézték lélegzetvisszafojtva, körmüket lerágva kedvenceik szereplését. Mi ez ahhoz a mutatványhoz képest, minek a start vonaláról üdvözöllek, Kedves Olvasó. Olyan előkészületbe csöppenhetsz, ami ezekhez viszonyítva falusi darts verseny a kocsmában.

Nézzük csak a rajtszámot igényelt sportolók létszámát. Ötven? Ötszáz? Ötezer? Ötvenezer? Ötszázezer? Ötmillió? Ötvenmillió? Ötszázmillió? Nem! Bár, az ötösig stimmel. Ötvenmilliárdan szállnak meccsbe és teszik, amit tenniük kell! Hogy is hívják ezt a mutatványt? Elárulom! Madárvonulás!

El is csípem a főszervezőt és bár feladata tengernyi, pár kérdést muszáj feltennem neki.

- Mikor rendezték meg az első madárvonulást?

- Amióta a madarak léteznek, úgy nagyjából százötven millió éve.

- Kinek jutott az eszébe először?

- Igazából elcsentük az ötletet a dínóktól. Ők még kialakulásunk előtt játszották ezt a műsort, de ugye jött az a nagy kő és vége lett mindennek.

- Mi a célja ennek a versenynek?

- A hami. Tudod, a Földön vannak olyan pontok, ahol az év bizonyos szakaszában van csak lehetőség életben maradni, hát odarepülnek. Ha már ott vannak, esznek, isznak, szaporodnak, majd becsukódik ez a kapu, menni kell, visszavonulás. Erről szól a madárvonulás.

- Tudnál erre példát mondani?

- Persze! Nézd meg a vízi madarak többségét. Amíg jégmentes a víz, jól tudnak belőle lakni. Amikor a jégpáncél elzárja az élelmet, olyan területet keresnek fel, ahol nem halnak éhen.

- Hmm, logikusnak tűnik. Ki nevezhet a madárvonulásba?

- Minden madarat szívesen látunk, s a kétharmaduk be is száll a küzdelembe. Itt is vannak azonban például fakopik, csuszkák, kik ezt kihagyják.

- Mik a játékszabályok?

- Legfontosabb, hogy ismétlődő vonulás legyen. Egyik évszakban leugrás pár száz-, ezer kilométerre, majd vissza és a következő évben újra. Láttál már a településeden fekete nyakörves balkáni gerlét?  Na, ő nem ilyen!  Csupán terjeszkedett észak felé és kész. Nem úgy, mint a gólyák, fecskék, satöbbi.

- Hogy is mondtad, ötvenmilliárd madár! Hogyan férnek el ilyen sokan az égen?

- Első szabály, hogy nem egyszerre indulnak. Nálatok például első körben indítjuk a gyurgyalagokat, sárgarigókat. Másodikban mehetnek a fecskék, füzikék. A végén meg a maradék, rozsdafarkúk. Második szabály, hogy nem egy helyszínről. A Föld csaknem egész területéről indulnak útnak. S talán az sem mellékes, hogy valaki csak pár száz, míg mások pár ezer kilométert.

- Mekkora koordináció kell ehhez az eszméletlenül összetett és bonyolult eseményhez!

- Valahol igen, valahol nem. A többség szépen teszi a dolgát, velük nincs is semmi. Vannak azonban ekkora létszámnál olyan egyedek, kik alternatív megoldásokkal próbálkoznak, nem egyszer sikerrel, de akad kudarc is bőven. Az új módszerekkel próbálkozóknak ha működik a dolog, ezt adják tovább leszármazottjaiknak, s ők már ezt tartják normának. Ami működik, az átöröklődik és így változik folyamatosan ez a verseny.

Köszönjük szépen Kedves Természet, hogy válaszoltál pár kérdésre.

Téged pedig, Kedves Olvasó biztatlak, hogy amint a közlekedési lehetőségeid engedik, pillantgass fel az égre és lásd élőben ezt a gigantikus mutatványt. Hiszen az elsők már ott húznak el a fejed fölött, éjjel és nappal öröklött tulajdonságokkal fejükben, vagy és időjárás által inspirálva. Ducira hízva, olykor új tollakkal felvértezve térképpel fejükben. De mielőtt elhinnéd a címet kijózanítottalak. Ez nem igaz! Nincs itt semmilyen sportverseny! Ez annál sokkal, de sokkal több! Ami kezdetét vette egy harc az idővel, a távolsággal és egymással. A tét pedig nem más, mint élet vagy halál. Ez a csupasz igazság.

Ha pedig nem rémítettelek el a valósággal, várlak vissza a mese következő részével.

Nagy Kornél

Április közepére ért a naptár,

mikor feleségemmel ráérősen helyezkedtünk el a kocsi szélvédője előtt. Lassan dolgozni kezdtek az autó hengerei, majd a fő csapásirány helyett nyugati szélbe szimatolva Kázmérpusztának vették az irányt. Azonban itt sem álltak meg, hiszen az osztrák határőr hátán kívül mást nem láttunk, így tovább robogtunk a célállomás felé.

Nezsider aszfaltján kattogott a kézifék, majd egy laza összekészülődést követően a dombtetőre szegeződött a figyelem.

- Mi lehet ott fent?

- A Kálvária egy szép templommal, de azon túl?

Utána jártunk, így történt meg, hogy az eredeti elképzelést kukázva kerültünk egyet, s a labancok szőlői közt kígyózó utat masszíroztuk a lábunkkal. Rá is fért szegényre, mert azon a szombati napon nem akadt más, ki megtette volna helyettünk. Persze azért így sem esett kétségbe. Talpát a hűs tó kényeztette, oldalát kisarjadó borba valók díszítették, ki tudja, talán a kedvencük zöld veltelíniből valók. Tetejét pedig vörös vércsék pásztázták az ebédjük megpillantásának reményében.

Ettől lehetetett talán jókedve, s boldogságában megmutatta nekünk a Fertő szinte teljes mivoltát. El is oldalgott a továbbhaladás vágya, minek az már nincs innentől kezdve hova. Időztünk az idillikus látványban, idő kellett, mire valami kósza ötlettől vezérelve a sejtett irányba indultunk. Majd egy két kacskaring és ott találtuk magunkat a kijelölt kilátóponton. Hmm, innen sem akartunk tovább menni, s hogy még ígyebb legyen egy fülemüle szólalt meg a szomszédos erdősorból.

- Na, tessék, tényleg ráérünk!

A lábak egyszer csak, maguktól elindultak, s mivel nem akartunk velük vitatkozni, hát követtük őket. Le a stációknál, majd egy kis út és hát a kocsinál lettünk.

- Ne örülj öreg! Csak pár száz métert fogsz megtenni.

Kiengedtük a féket és szépen lassan a gravitációra bíztuk a valamivel több, mint egy tonnát. A víz partjához közel horgonyoztunk le újra, honnan már messzebbre irányítottuk az irányzékot. A kerékpárút ugyanis a szomszédfaluba indult, s hát nem bánta, hogy vele tartunk. Kezdetben azt hittük kényelmesen átsétálunk vele, de ő nemcsak velünk kötött alkalmi kapcsolatot, hanem még több száz biciklist is maga köré vonzott. Így olyan forgalom lett, ami azért volt rossz, amiért jó! Mindenki a szabadban kontrolált keretek között, ez így jó, mi viszont egyes sorban kerülgettük egymást, egy így már másképp jó. Menet közben persze a távcsőnek is szót adtunk, s rendre sorolta a fajokat.

Seregély, barna rétihéja, satöbbi. A füleknek sem lehetett nyugtuk, kakukk itt, cinke ott, ment a pozícionálás.

Így egy jó hosszú egyenes leküzdését követően értünk ki a Wiedeni strandra, hol minket mások nagyon – de nagyon sokan megelőztek. Hedonisták a pléden süttették magukat a Nappal, mazochisták pedig a hideg vízbe mártózással sanyargatták magukat. Ennél azonban színesebb képet festettek elénk az ide látogatók.

Kezdődött azzal, hogy egy magának való fura alak begurult kétkerekűjével, majd egy padnál tanyát ütve bőröndnyi méretűre csomagolta össze járművét. Majdhogynem a kereket is! Amikor pedig azt hittük, ez már vaó, elővette hátizsákjából a péksütit és evett. Elővett még egyet, s azt is megette. Érkezett a következő, az is lecsúszott. Így ment ez olyan sokáig… Nem tudtuk, hogyan fért bele ennyi hami a táskájába, mi több, belé! Volt ott minden. Meleg szendvics, ilyen lekváros, meg miegymás. Vagy háromezer kalóriát dobott be abba a bő fél órába.

A később érkező párnak is magamutogató ambíciói voltak. Ő hozzánk még közelebb, mit közelebb, egyenesen az orrunk elé huppant le. El is takarták a kilátást, de idővel rájöttünk, miért. A többségünk kíváncsi szemek elől elbújó cselekedetet tálalták fel a köz számára.  Félreérthetetlen örömöt találtak abban, ha intim egymásra hangolódásukat mások szeme láttára tehetik. Az arra járók is kérdőn nézték a szép korúságba hajló pár félteérthetetlen cselekedeteit.

Persze voltak ennél ideillőbb események is. A szelek szerelmesei hódoltak hobbijuknak mindenütt.  Volt is lehetőségük, hiszen a strand csücskében, mint Iron Maden koncertre érkező autók úgy sorakoztak a kisebb nagyobb uszkolmányok. S, hogy már ezt is láttuk, hát mi is felhúztuk a horgonyt, és az idefelé megismert úton visszabaktattunk a kocsihoz.

Megállni viszont csak egy szusszanásnyit szabadott, hiszen akkora már elménket újra a kíváncsiság ura irányította, s érkezett a szigorú parancs. Tovább!

Nezsidert megismerni földhöz ragadt módon érdemes. Hangulatos utcácskák közt jópofa emberkék keze, szája lendül köszöntésre. A tó barátságos vízjellenyomata ott volt mindenütt. S mivel itt is közel van a strand, hát ide is kilátogattunk.

Ide se az jöjjön ki, aki a magányban keresi az élet nagy kérdéseire a választ. Nem, arra van ezer más tökéletes helyszín. Viszont ez is az csak másra való. Mondjuk kisétálni a mólóra és osztrák, szlovák, magyar, és még ki tudja hány nyelvű emberek tengerében hallgatni a koktélozók felől érkező hang kavalkádot. Tipikus balatonfüredi hangulat, csak ott nincs ennyire egymás hegyén-hátán az egész. Itt egy kisebb helyen koncentrálódik minden. Át is léptünk egy ajtón keresztül a strandra, hol szintén a kétlábú múlatta szórakozással az időt.

S mivel, kinek mit jelent ez, hát mi a cölöpökön pihenő madarak megfigyelésével tettük ugyanezt. Nagytestű – vélhetőleg sárgalábú – sirály és küszvágó csérek tették mindezt.  Mókásság belőlük sem fogyott ki.  Vagy ez mást jelentett, hogy egyik oszlopról a másikra repkedtek?

Harminc percet futott előre az óra és hazafelé indulás vágya győzedelmeskedett rajtunk. Addigra bőrünk pecsenye kacsa színűre változott. Testünkből, mint kilyukadt úszógumi eresztett le az életerő, csak a vasakarat regulázta és vezényelte a helyes irányba a testet. Amikor a kocsihoz értünk, nem bántuk, azt sem, hogy háromnegyed óra múlva hazaérkezés.  Lassan megláttuk a településünk tábláját, majd a házunk, végül az ágyunk. Szép nap volt, holnap folytatjuk!

Nagy Kornél