Keresztrejtvény, rubik kocka! Ugyan már, mennyivel nehezebb kitalálni, mikor ezer ágra süt a Nap és a szél is csak úgy mutatóba jár a vidéken, hogy merre fogjon talajt a természetbarát lába. A menni, menni, menni magától értetődő, de merre? Az a fogas kérdés!
Ezúttal Lipót parkolójában vettem rövid búcsút imádott kicsi kocsinktól, majd pár nagyobb lépés után a környék legtágasabb madárvártáján ütöttem tanyát. A távcső ismerősen helyezkedett el a szemek előtt, majd bólintott egyet. Minden rendben! Kezdődik az közvetítés.
A szárcsák virgonckodása mágnesként vonzza oda a tekintetet, majd mosolyodik el az arc a jelenetek láttán. Ha van madár, melyet a természet nagyszínpadára szántak, hát ő az. A víz alatti búvárkodásától persze még nem ájulunk el, hiszen ehhez hasonlót más fajok is könnyen bemutatnak. A vízen futással már kevesebben boldogulnak, de e fekete duci madár amit szomszédjaival művel, az kérem, belehajlik a komédia világába. Van ott olyan pancsi és szóváltás, hogy csak, na. A végén pedig, mikor a farát mutatja a riválisának, arra megérni az első sorokba helyet foglalni. Holott jó eséllyel nem miattunk produkálja magát, ez a műsor közben nem derül ki.
Egy nála jóval áramvonalasabb jószág viszont többet kommunikál az emberrel. Például a kilátó előtt. Gyanútlanul egy két uszonyos nyomába eredve vakond módjára fúrja bele magát a vízbe, majd felbukkan és kukucs! Egy szempár szegeződik rá! Ezt a jelenetet ő szívesen kihagyná az életéből, de más megoldás híján újra lebukik és csak úúúszik jó pár métert, amit már komfortosabb távolságnak érez és itt halászik tovább.
Vannak azonban olyan tollasok is, kik ennél szemérmesebben viselkednek. A barát réce pont ilyen. Ő tisztes távolságból nézegetett a les felé, persze csak rövid ideig, mert elsősorban a nádcsomók takarásában érezte jól magát.
Volt azonban egy olyan lény is, ki ennek pontosan az ellenkezőjét érezte. Természetbarátom az egész napos takarítás után sem csüggedt, kerekre pattant, s amint a nagy óra kis mutatója érintette a hetes számot, ő megjelent a fa lépcső alján és lendületes léptekkel felérkezve társult. Mi tagadás, egy kicsit húztam, hiszen számba vettem az addig látott madarakat.
Például a csendőrként járőröző barna rétihéjákat, kik folyamatosan pásztázták a mocsaras vidéket. Volt nála viszont már akkora rutin, hogy ez egy csöppet sem csüggesztette, hiszen tisztában volt vele, ez nem csak a múltban valósult meg, hanem a belátható terepen hol egyik, hol másik csücsökben. A nagy kócsagokért sem fájt a szíve, hiszen ezen itt természetes. Amikor viszont a villámsebességgel közlekedő küszvágó cséreket hoztam szóba. Abból már ő is kért volna egy rakással.
Azonban, aki csak naplemente előtt ér ki a madárparadicsomba, áldani fogja a percet, mikor útnak indult. Például a nyári ludak látványa miatt, kik épp előttünk haladtak el. Értem, hogy ez olyan giccses meg ilyesmi, de akkor is. Olyan kis cukik.
Aki viszont valaki karakánabb, maszkulinabb élményre vágyik, hát tessék. Nézze a vörös gémet. Vele ugyanis nem találkozunk úton útfélen, mint szerencsére mára gyakorinak mondható szürke társával. Míg nagy kócsagok ideális esetben ötezer pár felé költenek, szürkék háromezren jócskán túl, vörösek még az ezer párat sem érik el. Így nézzük hát és örüljünk, ha szemünk ügyébe kerül!
Bevallom, mi több nyíltan vállalom, elfogult vagyok nemcsak a madarakkal, hanem a Nyúl községgel is. S kikkel kezdtük tiporni a fa deszkákat? Eredeti nyúli lakosokkal. Mi tagadás, egyből megörültünk egymásnak, mely a beszélgetés további szakaszán sem apadt. Innen üzenem nekik! Ők csak erősítették egyik kedvenc településük megítélésének valódiságát. Köszönöm! Aznap a les azonban nem csak őket fogadta tárt karokkal. Ki tudja honnan, s hová tartó hazai és külföldi kalandorokkal találkoztunk, kik szívesen vették az állványos távcsőben mutatott madarakat.
Estére azonban lassan elfogytak az érdeklődők és csak hárman maradtunk. A Természet és mi. Zsebre dugott kéz ilyenkor öngyilkosságnak számít. Aki ilyet csinált volna, eltékozolta volna a környék legcsodásabb récéjének képét. Üstökösként úszott egy övnyi vékony nyílt vízhez és nagy kegyesen behúzta a kéziféket, s na, jó. Lehet, szabad! Csodáljatok! Nincs az az érzéketlen ficsúr, ki nemet mondott volna. Mi is rátapadtunk a távcsőre és néztük, amíg engedte magát.
Idővel azonban nemcsak a szépséges üstökös réce, hanem a táj is megelégelte mindezt. Előkerült a takaró, mely lassan beborított mindent, s még a mesteri optikák is duzzogni kezdtek. Ezzel már mi sem tudunk mit kezdeni.
Lecammogtunk hát a toronyból, elsétáltunk a parkolóig, és! Elindulni, ugyan már! Szó szót követett, a természet és az ő köré fonódó témák nem engedik csak úgy el az embert a vak világba. Az óra már rángatott keményen, mire sikerült megtalálni a pillanatot, amikor elindultunk hazafelé!
Nagy Kornél