Egy madárbarát naplója

2018. november 25. 12:56 - madarbarat

Soproni trapp

Régóta érlelődött már a soron következő történet magja. Majd talán ebben, esetleg abban, de eddig nem kaptak szavakat a következő gondolatok, melyeket egy soproni történetbe fűzve most Neked kínálok. Érkezzen pár gondolat a család és a természet kapcsolatáról.

 

Egy későn kelős vasárnap délelőtt komótosan készülődtünk a következő sétára. Nem is igazán erőltettük a dolgot, mivel még számtalan feladat tornyosult előttünk. A déli harangszó közelébe értünk, mire volán mögé ültünk és hangzott az ukász, irány Sopron!

 

A Lövér szálló melletti parkolóban kapták első kihívásukat a lábak. Vigyetek minket a Ciklámen tanösvényen át a kalandparkig. Nehezen mozdult meg csapatunk, s talán a késői kezdés miatt is kissé rozsdásan, nyekergősen hoztuk az első szakaszt. Igaz, kezdetben nem is adtunk nagyobb tétet a dolognak, mi több, az órát sem tekintettük fontos tényezőnek. Egy merész elképzelés megvalósítását még tengernyi fa suhogása nyomta el, emiatt nem is figyeltünk oda rá. Csak úgy, mint egy súlyos öreg gőzmozdony gördültünk neki a feladatnak és lökdöstük magunkat előre.

 img_1454.JPG

Aki azonban az őszi erdőbe téved, úgy érezheti magát, mint egy manó, ki megtalálta Góliát fő erét és ebbe a sodrásba keveredett. A ránk boruló erdő, a foghíjassá váló lombkoronából beszivárgó fény, a szél, valamint a karmester által vezényelt falevél hangverseny szinte belepattint ebbe a hangulatba.

 img_1457.JPG

A terep a Károly-kilátó környékétől már egész családunk számára ismerős volt, így céltudatosan vágtunk bele a következő szakaszba, mely általunk felfedezett kilátók leges-legje felé irányult. Megnézzük, elérjünk oda? Az óra, mely addigra már kihúzta magát és kajánul vigyorgott, nem válaszolt. 

 

OKÉ! Akkor mutassuk azoknak a lábaknak, hogy mire valók! S elindult a vágta! Régebben nem értettem meg, mit lehet abban szeretni, hogy átsuhan az ember az erdőn. Akkortájt még pár száz méter is olykor fél órát vett el vagy inkább adott hozzá az emlékekhez. Rá lehet azonban érezni mindkettő ízére. A kilátón való órákig ámuldozást még ma is örömmel teszi az ember, de az is megmozgatja a fantáziát mikor egy vitorlás hajóval szeled a fák birodalmának hullámait, törsz előre és előre. Abban is megvan a varázs. Azok a kanyarok, melyek után várod a kutat vagy a pados asztalos pihenőt, esetleg azt az éles kanyart, meg azt a kis hidat, tudod, amin múltkor oly kedves volt átkelni. Ebben is van valami bizsergés, amiben olyan jó fürödni.

 img_1480.JPG

Közben kacérkodni az órával, s a Nappal, mely még egyelőre a fejed búbját simogatja, de mindketten tudjátok, sokáig nem maradhat így. Jön hát a szabály. Egy adott időpontban bárhol is vagyunk, meg fogunk fordulni!

 img_1483.JPG

Na, ettől még izgibb lesz a dolog, pörögtek a lábak, lendültek a kezek, s bizony a kialakuló szomjúsággal is csatázni kezdtünk. A test robogott, suhant, érezte itt most menni kell. Amint azonban megpillantottuk a halomsírokat, valamint a hozzá kapcsolt időt, mintha egy három mázsás hátizsák került volna le a földre. Minden rendbe! Innen már csak pár száz méter… Itt vagyunk, Várhegy-kilátó!

 img_1507.JPG

Biztos Te is jártál már úgy, hogy egyszer kimagasló élményben volt részed és újra találkoztál vele. Egy sokra becsült ismerős, egy ritkán összeállt hangulatos vacsora, egy valami, ami úgy üt. Ilyen kérem szépen ez a hely. Amikor lépkedsz fel a lépcsőn, tudod, ez egy másféle út. Azok a lépcsők egy másik tudatállapotba visznek! Amint felérsz, s kitárul eléd a táj… Hiába láttad, dolgoztál rajta fejben! Erre felkészülni lehetetlen! Megjelenik ott előtted a kilátás, melyet csak a Várhegy adhat neked.

 img_1510.JPG 

Dióhéjban csupán annyit, hogy az épületet vaskos fakatonák védik a kívülről érkező ingerek elől. Felfogják a zajt, a port, s minden mást, hogy az élmény száz százalékos legyen. A védő sereg mögött, mint a Hupikék Törpikék filmben a gombaházak terül el a Dunántúl egyik legvarázslatosabb városa, melyet csak egy szóval lehet kifejezni. Sopron! Ebben a szóban annyi információ van, mint egy csepp mézben! Benne van a napfény, a virágos rét és millió emlék, kaland, mindemellett az ideális méretével és átlátható utcáival egyszerűen tünemény. Ezen túl kezdődik a madárbarát körökben fokozhatatlanul vonzó nádtenger, a maga megszámlálhatatlannyi lehetőségével, melyeket magába nyel. A kócsagok, gémek utcáin túl pedig feltűnik a szemed előtt élő egyenes adásban a Fertő–tó. A jellegzetes formájú Kócsagváras, Ilmici-tó, mely mellett, mint értékes morzsák ott elszóródva hevernek a szikes tavak. Hmm, és még tovább szalad a tekintet, neki a Mosoni–síknak, el egészen a Kárpátokig… Mindez egy pillanat alatt! Egy tizedmásodpercbe hogyan fér bele ennyi gyönyörűség? Hiszen temérdek percet maradtunk még fönt, s akkor sem tudtunk mit kezdeni ezzel a tömény élménnyel. Talán pont az első tizedmásodperc tudott mindent! Pont az! Hiszen ott nem az értelem vezetett. Ez már azon túl van.

 

Igaz, azért néha neki kell közbeszólni, főleg ha még világosban akarunk a parkolóba jutni. Úgyhogy, ÉBERSZTŐ! Irány haza! Eszem-iszom, hátizsák vissza, lábak újra teljes készültségben! Felcsavarjuk a kapcsolókat, minden indulásra kész. Az óra már rekedtre ordítja magát! Mi lesz már! Gyerünk!

 

Akkor kezdjük! Hét kilométer erőltetett menet. Mi értelme van?! Annak, hogy mint egy intelligens nyílvessző suhansz az ösvényen és kinyílik előtted a világ. Tapasztalod a valóságot. Nem azt, ami egy papírlapra megjelenítenek, s nem is azt, amit valaki elmesél. Hanem azt, ami ott van! Azt a mókust, mely előtted rohan fel a fára, s látszik, nem vesz komolyan. Pár métert előre szalad, majd lesi, követed–e még? Majdnem fogócskára hív, holott azért tudja, ki lesz a nyertes. Megfigyeled azt az erdei pintyet, ki mintha megszeppent volna előtted pár lépésre. Nézeget erre, nézeget arra, s nem igazán veszi a lapot, hogy ilyenkor már normális társai rég eliszkoltak volna. Talán barátkozni akar?

 img_1553.JPG

Engedi, hogy még közelebb lépj hozzá, majd amikor már tényleg két - három méterre vagy hopsz, átrepül a másik oldalra és onnan szemlél tovább.  Ezek a történetek során pedig együtt figyelitek az eseményeket. Családtagjaid és te. Közösen döntötök, még egy lépés előre? Utána menjük?

img_1559.JPG

Az út azonban többnyire trappból áll, méghozzá kellő tempóban. Ilyenkor sem vagyunk viszont némák. Előjönnek azok a dolgok, melyek a hétköznapok során az azonnali reakciót igénylő ingerek miatt a lábtörlő alá csúsznak. Az is megesik, hogy a nap bedarál és nincs kedved már kedélyesen elcsevegni. Itt viszont másról szól a téma. Lepakolod a polcodról az egymásra hányt dolgokat és bizony egyre több mindenről sikerül szót ejteni. Ilyenkor kezd kirajzolódni a melletted élő lény valódi, a külvilág számára elzárt, de belül lüktető valódi része. Rájössz, mi jár a fejében, mi foglalkoztatja, mi fontos neki.  Az ilyen kirándulások alatt nemcsak mellette leszel, hanem vele is! Ez az idő, amit ilyenkor együtt töltötök, igaz minőségi idő. Ezek az alkalmak vastagítják, hizlalják az egymás között húzódó hajszálakat hajókötéllé! Ilyen alkalmakkor alakul ki a másik irány iránti érzés! Erről is szól a természetjárás.

 img_1560.JPG

Meg arról a felemelő pillanatról, amikor a szürkeségben körvonalazódni látszik az autó sziluettje, amibe közösen beülve íze lesz a víznek, a hátizsák alján még megtalált keksznek.  Majd egy visszatekintés! Lenyomtuk! Kinek számít? Nekünk! S Neked, ha ma, holnap vagy holnap után útra kelsz. S ez pont elég!

 

Nagy Kornél

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://madarbaraat.blog.hu/api/trackback/id/tr9914391952

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Egy madárbarát naplója