Egy madárbarát naplója

2018. október 28. 10:49 - madarbarat

Balatoni kopasz

Ha Balaton, akkor fürdés, strand, lángos, fagyi. De mi történik akkor, ha egy olyan család vetődik oda, kiknek a lábai kívánják a hegyeket is? Például az, hogy egy egész napos lubickolás után nem vissza, hanem előre indulnak neki a sűrűnek, hol vad kalandok és lélegzetelállító tájak várnak.

 

Így történt meg, hogy valamikor vacsoratájban, Mindszentkálla egyik teraszos vendéglője előtt kattogott autónk kézifékje. Megjöttünk. Majd felnéztünk a fölöttünk Góliátként meredő hegyre! Nagy levegő! Irány a csúcs!

 img_0882.JPG

Akit erre a vidékre visz kalandor kedve, nem árt, ha hoz magával egy térképet. Igaz, nem is nagyon használ. A helybeliektől érdemes érdeklődni, valamint egy kis ösztön sem árt. Az út ugyanis nem egy turista főútvonal. Jelzések, táblák, hát, hát. Ez egy más táj. Amikor pedig mi vágtunk neki, túl sokan nem is ostromolták. 

 

Talán egy lényeges dolog van, amit szem előtt kell tartani. Az út felfele vezet. De nagyon. Már ráhangolódás után érezni lehetett, nem adja magát könnyen a hegy. Amikor viszont ráfordultunk az általunk helyesnek vélt útnak, hát nevezzünk nevén pofánkba nyomta magát. Hej! Pillanatok alatt szuszogó üzemmódba kapcsoltunk, mint egy sünraj, úgy araszoltunk felfelé a hegyet átkötő ösvény szalagon. Ez azonban még csak köszöntő volt, hiszen ahogy az internetes úti naplókban írják, hátra volt a lépcső. Az pedig kérem jött. Mi több, egyszer csak az orrunk előtt termett és egy tapodtat sem tágított. Ott volt és kész. Nem volt mit tenni, megpróbáltuk legyűrni. A turulmadárnál edzett lábak kellő tisztlettel, de kőkemény elszántsággal tolták maguk alá a szűnni nem akaró fokokat. A légszomj idővel a tüdőt facsarta, a lábak megállásért rikoltoztak, de a tudat egyiknek sem kegyelmezett. Kiadta a parancsot. Csakis felfele. Húúú. Mit kapott ezért!

 img_0892.JPG

Mázsás izzadtságcseppek szinte csattant a földbe, a hajszálerek kövérre híztak. Az egész test üvöltve ordibált a makacs parancs ellen, hiába. Nem jött más válasz, csak előre. 

 

Valószínűleg ezt már a hegy sem bírta nézni. Megesett rajtunk a szíve, mert egyszer csak szépen lassan kiegyenesedett az út és felértünk a tetőre.  Nézett össze a négy zombi üzemmódba váltott kétlábú. Ez kemény volt. Viszont, ha már ennyit küzdöttünk, nézzük meg miért! A táj azonban itt sem tárul ki eléd! Ő ennél értékesebb! Attól, hogy elértél hozzá, nem mutatja meg kincseit. Dolgozz meg érte! Táblák híján a fátlan tetőn kezdődött a „szerintem erre kell menni” című társasjáték, melynek végén nem más, mint Őfelsége, a Kopasz-hegy panorámája várt rád.

 img_0904.JPG

Mit is lehetne mondani ilyenkor. Aki látta, tudja. Semmit. Szemberöhög a táj, mikor kezedbe veszed a pár tízezer szavakból álló szótárad. Kajánul vigyorog és tudja jól! Nem tudsz mit kezdeni vele. A szavakat nem ezen a ponton találták ki. Itt már az érzéseid veszik át az egyedüli szerepet, igaz, azok is csak szinte szívószálnyi módon engedik át az óceánt. Eléd robban az a kép, Te pedig próbálkozol innen - onnan rögzített ingereket összerakni, de csak vízjelként megyeget a dolog. Ami fent várja a kirándulót, az minden képzeletet felülír. A szem mérhetetlen szabadságot kap ott. Futhat erre – arra, nem állítja meg semmi. Mint egy ketrecből kiengedett valami, ami pedig nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel. Fel kell jönni és meg kell tapasztalni!

 img_0911.JPG

Le is vettük a hátizsákot, pihi és hagytuk, hogy a táj hatással legyen ránk, átjárja minden porcikád. Ez viszont jó és hagyod, hogy így legyen. Hagyod, hogy azt tegyen veled, amit ő akar. Erről szól a Kopasz-hegyi panoráma látványa. Nem kevesebb!

 

Természetes, hogy ilyenkor egy dolgot nem akarsz! Lemenni. Azt nem. A rend azonban még ilyen extatikus állapotban is rend, így a Nap izzó vörös gömbbé változott a horizonthoz közeledve, majd hagyta, hogy barátja, az éjszaka vegye át a területet. Oké, megértjük, hogy le kell menni, de mi lehet arra, ott egy kicsit még. Mint egy ovis gyerek, illedelmesen huncutkodtunk a tájjal, s egy törpe kitérőt tettünk.

 img_0941.JPG

Na, itt már talán valamit vissza lehet adni a betűk segítségével. Amint elvarázsolt állapotban kóválygunk a füves bozótos területen, a nyár oda nem illő kellékét pötyögtette el a sötét a réten. Egy kis mélyedésben ugyanis enyhülést nyújtó hűvösség nyújtott kezet, majd amint újabb dombra lépegettünk fel, jött a megszokott meleg. Mindezt fentről az este, mint karmester vezényelte, miközben szokatlan üdeséggel itatta át a hegytetőt. Kis idő alatt ugyanazon a színpadon, állandó kellékek között már más darabot játszott.  Minden tiszteletem az övé.

 

A szemek viszont kezdtek aggodalmaskodni. Hahó! Emlékszik itt még valaki a lépcsőre! Biztos itt akartok szurok sötétben lebukdácsolni? Matt. Hátra arc, irány a lejtő.

 img_0957.JPG

Tágra is nyíltak a pupillák, mikor eléjük tárult a sötét kígyó. Szinte rátapadtak a kacskaringózó sorra és lépésről lépésre koordinálták minden mozdulatunkat. Felfelé az izmok, lefelé a navigáció izzasztott. Olykor csak zúgott a háttérben, máskor felrikkant, hej! Odébb!

 

Így sikerült leereszkednünk arról a hegyről, mely a Balaton-felvidék egyik legszebb panorámáját nyújtja. A vendéglőhöz érve már hangosodott a zene, de nincs az a hangszer vagy hangfal, mely fel tudná venni a versenyt a Kopasz-hegy által keltett belső érzésekkel.

 

Nagy Kornél

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://madarbaraat.blog.hu/api/trackback/id/tr314328131

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Egy madárbarát naplója