Egy madárbarát naplója

2018. július 22. 12:02 - madarbarat

Partimadár parti

Micsoda pompás helyen laknak a Kisalföldiek. A látóhatáron alig túl gémeket, kócsagokat vonzó vizes élőhelyek csokrából válogathatunk, másfél órányi keréknyomra pedig már magasodnak a környék hegyei. És mégis. Ekkora bőség közepette is előfordul, hogy alig pár napos eltéréssel visszatérünk egy területre, az ottani szárnyas brigád megcsodálásra. Igaz, ez a hely, nem más, mint a Lange Lacke.

 

Történt hát egy hétvégi reggelen, hogy a belső óra harangszóként csendült fel a szervezetben, jelezve ideje felkelni és indulni. Hat óra után már didergő lábak keresték a Napot az osztrák tó partján, de hiába. Sebaj, majd az izgalmas fajok bekapcsolják a központi fűtést, így hát iramkapcsolót föltekerve…, lássuk az első madárvártát.

 img_0060.JPG

A kilátóra feltápászkodva a szem azonnal fürkészni kezdte a buja növényzetet. Kereste, kutatta a placcot, de szó szerint meglepetésre senki nem volt, ki beleintegessen a távcsőbe. Hoppácska. Itt aztán mekkora csend van. Mintha elmentek volna reggelizni. Nem kell azonban elkámpicsorodnia annak, kit erre a vidékre vitt szerencsés lába. Az, hogy a lábtörlőnél nem áll díszőrség, még a benti buliról nem árul el semmit. Lecammogtam a lépcsőkön, majd az óra járásával ellentétes irányba kezdődött a séta.  

 

Sokáig nem is kellett cipelni az állványt, hiszen egy kis tocsogósban kétarasznyi hosszú tollas díszelgett. A pajzsos cankókról ritkán hallanak a madarak után nem kutatók. Ők nem is pacsiznak le a Sapienssel. De nekünk érdemes őket felkeresni és távolról a zavarásuk nélkül csodálni, miként gyűjtögetik össze a környék rovarjait, rákjait, férgeit, csigáit. A nem túl feltűnő csőrükkel szorgalmasan dolgoztak.

 

Tőlük pár méterrel egy madárnak a víz olykor térdét, máskor hasát simogatta. A fekete-fehér tollú, felfelé hajló csőrű gulipán is megszokott látvány ezen a környéken. Az ember idővel hozzá is szokik annyira, hogy mikor az utunk közepe felé megyünk, már rá se rántjuk a távcsövet. Igen, oké, megint egy gulipán. Pedig az első példányokat még kerekre nyílt szemekkel és nagy elismeréssel szemléljük. Erre a sorsra jut, a már egész tó körül megfigyelhető bütykös ásólúd is.

 img_0077.JPG

De nem minden ritkaságból lehet itt is Dunát rekeszteni. A kereső távcső egy olyan tollas képét rajzolta ki, melyért legyökerezett a láb, lekerült a hátizsák és fityiszt mutattam az óra nagymutatójának.  Egy madár, mely a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapja szerint nem fészkel Magyarországon és „ritka vendégként” szerepel. 

 img_0097.JPG

Már magának a nevének is van valami különlegessége és a szintén fekete-fehér tollazata elő egy hóember orrától elcsaklizott hosszú egyenes piros csőr kerül. A helyi sztárt pedig úgy hívják, csigaforgató. Övé volt a nagyszínpad.  Ilyenkor kell letojni a világot. Beállni a távcső mögé és összeérni azzal az egésszel, ami ott van. Hiszen a csigaforgató egy kulcs, mely beenged azon az ajtón, mely olyan szobába visz, hol más tintával írják a szabályokat. Itt az ingerek útján összemosódik a természet veled.  Ez egy különös érzés, melyben az értékek helyükre kerülnek, s ez által olyan élményekben részesülhetsz… Erről is szól a természet megfigyelése. Azonban idővel megköszönte a kitartó figyelmet és pát intett. Az ösvény azonban még előre kanyargott, így kínálta fel a következő lépések helyét.  Élni kellett a lehetőséggel! Jöttek az újabb száz méterek, fél kilométerek. Itt ugyanis nincsenek nagyobb szakaszok, melyeket egy végtében kellene letrappolni. Csak az óra erőszakolhat rá ilyen rémtettekre. Azonban amíg szabad az akarat, addig lépten-nyomon stop gombon van a madárbarát ujja és folyamatosan blokkolja a testet.

 img_0130.JPG

Így volt ez egy bokor csúcsán kényelmesen elhelyezkedő, majd onnan vígan éneklő énekessel is. Mi tagadás, egyik kedvenc kismadaram. Ránézésre a felületes szemlélő akár össze is tudná keverni a verébbel is. Amint azonban sarkig tárja csőrét és kiáramlik belőle a különleges dal, háááát. Igen, ő nem egy fülemüle, ki a vájt fülűeknek való. De egyedi, spéci, olyan, amit nem azért lehet szeretni, mert egyszerűen dallamos, meg hasonló, hanem mert úgy egyedi, hogy imádnivaló. Amikor pedig elbűvöl minket a hangja, szinte adja magát, hogy szépnek is lássuk, megtaláljuk benne azt a bájt, ami valóban benne van.

img_0133.JPG

A sordély az igazi példája annak, vannak klasszikus értelemben szép dolgok, de azok csak egyszerűen szépek és kész. Ennek a madárnak viszont van olyan tulajdonsága is, mellyel közelebb kerülhet hozzánk, mint pusztán szép hang vagy díszes tollak. Egyéniségünkre szabottan lehet még vonzóbb, s ebből fakadó élmények lehetnek az igazi személyes és belső, de eredetibb élmények. Hát ezt is magába rejtheti a sordély.

 

Volt azonban egy tollas, mely hangosabb volt nála, s bizony érdemes volt rá is a kukkert eltekerni. Neki sokkal hosszabb lábai voltak. Mi több, igazi mókás kis virgácsok, melyet, ha magasba emeléskor felhúzta, messzi kilógtak a farktollain túl. Szó szerint tök jól nézett ki, miként fent repkedett, s utána húzta persze vízszintbe emelt gyufaszálait.

 img_0107.JPG

Azonban ő nem csak ezekkel vési be magát az emlékezetünkbe. Ott volt a testméretéhez képest óóóóóóriási csőre. Aki megpillant egy nagy godát, ha valamit, hát ezt soha nem felejti el. Akkora, de akkora… Igaz szüksége is van rá. Hiszen nem egy fecske, ki a levegőből kapdossa össze a rovarokat. Nem is csér, kinek a vízből kell kicsípnie az apró lamlikat. Ő ezzel az eszközzel a tocsogós területeken, vizes élőhelyeken a talajról gyűjti össze a rovarokat, csigákat.

 img_0115.JPG

A Nap azonban nem foglalkozott ilyen dolgokkal. Szépen lassan elzavarta a felhőket, széthúzta a függönyt, és mivel mégiscsak nyár volt, ráküldött egy kis kakaót. Egyre magasabban és magasabban járt, majd mikor már a fejünk fölött vigyorgott ezer kézzel szórta millió sugarát. Égette is a fejet, nyakat rendesen. Na, jó, akkor lassan indulááás.

 

Persze ez a környék nem enged olyan könnyen. Az út mellett egy újabb sekélyes tó, hol újabb tollasok gázoltak a vízben. Például a piroslábú cankók. Őket sem veszi nyelvére többnyire a természetért kevésbé rajongó. Pedig jópofa alakja itt a környék faunájának. Alig valamivel nagyobb, mint a feketerigó, s tömege sem veri sokkal a tíz deka párizsiét. Viszont mozgékony, fürge. Járkál fel-alá, s csípi csőrébe, amit szeme-szája megkíván.

 img_0197.JPG

Hány, de hányféle madárral lehetne itt még találkozni. Talán még a környék őzei, melyek alkalomszerűen itt-ott kidugták fejüket a fűből, talán ők sem tudják. Vagy épp a vakmerő nyúl, ki mikor szoborrá változva hangtalanul a messzelátó mögött kuksolva szinte a karjaimba futott, majd egymás szemébe néztünk, és úgy megijedt, hogy hátraarcot vágott és tűz! Elhussant a távolba. Lehetne még sztorizgatni…

 img_0199.JPG

A nap azonban már mélyet karcolt a bőrbe, ki is pirosítva azt, így egy fokozottabb tempóra váltva utaztam a combok fölött egészen a kocsiig. Itt már jóleső érzés lett úrrá, hiszem a megélt számtalan kalandot úgy hagyhatjuk hátunk mögött, hogy tudjuk, hamarosan újra találkozunk.

 

Nagy Kornél

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://madarbaraat.blog.hu/api/trackback/id/tr9114128041

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hegyIVÁNdorló 2018.07.22. 23:20:16

Nagyon jó kezdés! Csak így tovább, ajánlom másoknak is.
Egy madárbarát naplója